Hogyan lehetne kicsit közelebbről bemutatni az alaptevékenységeteket, vagyis ezt a valósághoz egyre közelibb digitális látványtervezést? Mire is használható ez? Honnan jön?
Meszes Csanád: Ennek a számítógépes, digitális kontent-gyártási iparágnak rengeteg felhasználási területe van – a filmgyártással kezdődött az ’50-es években majd ezt követte a játékgyártás. Az iparág aztán ezekkel párhuzamosan olyan területeken is helyet kapott, mint az építészet vagy autóipar. Ahhoz, hogy közérthetővé váljék a mérnöki digitális tervi anyag, szükség van egyfajta transzformációra. Az építészet CAD terveit látványtervekkel tesszük érthetővé. Az építészeti vizualizációnak célja és feladata a tervi üzenet transzformálása és átadása.
Ironikus hangvételű cikkek sora született már arról, hogy egy-egy nagyobb projekt esetében mi volt a tervezett-vizualizát kép és mi lett a valóság, amit megépítettek. A valóság sokszor jóval profánabb és nem adja vissza azt a hangulatot, amit a látványtervek „meséje” alapján elképzelünk. Ezen a szinten valós feladat és kihívás-e az, hogy a vizualizáció minél közelebb kerüljön a valósághoz?
M. CS.: Úgy gondolom, hogy az, amit mi itt a DVM groupnál csinálunk, az maximálisan hiteles képet tud adni arról, hogy az üzenet a megfelelő helyen és módon legyen átadva. Egyébként, ha megfordítjuk a folyamatot, akkor azt kell nézni, hogy amikor nekiállunk egy adott tervanyagot feldolgozni, akkor vannak alapvető inputok, amelyeket figyelembe kell venni. Egy nagyon fontos input például a cél, hogy milyen céllal és kinek készítünk digitális vizualizációt. Ezen a téren már nem csak a miénk a felelősség. Mi mindenesetre törekszünk a hiteles, fotórealisztikus ábrázolásra.
Ezekre a legmodernebb, nyilván drága, de már-már művészi megoldásokra a piaci oldalról jött és jön folyamatosan az igény, ami a további fejlesztések irányába tolt titeket, vagy egyszerűen csak ennyire gyors az innováció ezen a területen is és már nem is éri meg a régi megoldásokat alkalmazni?
Massányi Tibor: Azt nem szabad elfelejteni, hogy a vizualizáció egy óriási felelősség. Hogy milyen fázisban mit kommunikálok, mit hozok mások tudomására, az egy nagyon komoly döntés, mert vannak olyan tervezési fázisok, amikhez képest, ha a legjobb szándékot is veszem figyelembe és aszerint cselekszem a beruházás érdekében, mint tervező, kivitelező, beruházó, akkor sem fog megvalósulni – mondjuk azért, mert még nagyon korai fázisában tart a projekt. Nálunk például a saját fejlesztéseknél nagyon le van szabályozva, hogy mikor mehet ki vizuális információ a projektünkről, és milyen fázisban. Ez a kommunikáció része, az meg, hogy a szervezet felé befelé mit kommunikálunk menet közben, az a döntéshozatal része – a vizualizáció ma már igenis egy nagyon komoly eszköz abban, hogy a fejlesztő, aki nem feltétlenül ért hozzá szakmailag, a megfelelő döntést tudja meghozni.
M. CS.: Másfelől, ha a technológiai oldalról szeretném megközelíteni, képesek vagyunk bármilyen célra hozni megoldást. Valójában ez egy szürreális dolog. Egy pillanatképet tudunk mutatni arról, hogy éppen hol tartunk, illetve, hogy éppen mire készülünk. Itt arra gondolok például, hogy ha értékesítési csomagot állít össze valaki, akkor megpróbálja annak az épületnek vagy tárgynak a legjobb attribútumait előtérbe helyezni. Ez eleve szürreális, mert ez olyan, mintha egy autónak csak a legizgalmasabb részleteit kezdem el fotózni - ezzel persze nem adom vissza az autót teljesen, csak tudatosan kiválasztom azokat a feature-öket, amik vélhetőleg a legjobb színben tüntetik fel a termékemet. Egy divatfotózáson például a modell fel van szépen öltöztetve, a sminkes, a fodrász dolgozott rajta. Ez ugyanaz a szürrealitás.
Ez a fajta vizualizációs irány annak idején inkább onnan indult ki, hogy minél jobban segítse a belső, üzleti folyamatokat, hogy lássa a tervező, a kivitelező, a beruházó, az üzemeltető csapat, hogy ennek körülbelül így kellene kinéznie, vagy inkább a kifelé történő marketing és értékesítési folyamatok hozták az igényeket? Esetleg a kettő együtt és egyszerre?
M. T.: Ken Follett Katedrális című könyve egy nagyon jó visszatekintést ad ezzel kapcsolatban. Régen, az 1400-1500-as években egy katedrális építését úgy valósították meg, hogy az egyházmegye megrendelte azt, de persze nem tudta, hogy valójában hogyan kellene a katedrálisnak kinéznie. Egy építőmester lerajzolta nekik, megmutatta, hogy ennek hogyan is kellene kinéznie, az egyházmegye pedig rábólintott - a végeredmény persze általában teljesen más lett, mint a tervek. Ez az „ősi” folyamat, valahonnan innen indult, és már akkor is volt döntés-előkészítő szerepe a tervezésnek, a projekt megjelenítésének. Ma ez még sokkal erősebb, mint régen volt, mivel jobbak az eszközeink is. A W Hotel szobájának a mockup-ja esetén például kifejezetten kérte a megrendelő, hogy a virtuális terv úgy nézzen ki, mintha igazi fotó lenne. Egyre jobb a technológiánk és ezért az egész világ már magasabb elvárásokkal fordul a vizualizáció felé.
M. Cs.: A La Sagrada Familia az egyház akkori megrendelése nyomán 1882-től kezdve végül 150 év alatt fejeződik be – ez borzasztó hosszú idő. A mi brosúránkban láthatod azt a kb. hét lépcsőfokot, amiben egy átlagos építészeti beruházás a kezdeti stratégiai definícióktól az üzemeltetésig igénybe tudja venni azt a szolgáltatási kört, amit a vizualizáció képes nyújtani. Eltérő fázisokban, eltérő inputból hasonló outputot várnak el tőlünk. Minél messzebb vagyunk a megvalósulástól, annál messzebbre kerülnek azok a dolgok, amiket 2-3 évvel korábban mutattunk.
Az, hogy ezt a technológiát tudja egy tervező-kivitelező cég, az ma már egy valós hozzáadott érték, egy olyan előny, amivel munkákhoz lehet jutni?
M. T.: Ez kicsit olyan kérdés, mint az, hogy a piac diktálja az innovációt vagy az innováció húzza fel a piac elvárásait. Én azt gondolom, hogy a piac nem ismeri jelen pillanatban, hogy milyen szinten van jelenleg ez a technológia, és hogy hova fog fejlődni. Itt van egyfajta edukálási feladatunk is, legalábbis Magyarországon. Sok olyan beszélgetésünk volt már, amikor az ajánlatkérő korábbi koncepciókra hivatkozva támasztott bizonyos elvárásokat. Mi erre azt mondjuk, hogy oké, de mi nem ezt a minőséget fogjuk hozni. A megrendelők tehát nem feltétlenül vannak még tisztában azzal, hogy mit lehet ebből kihozni.
M. Cs.: Az edukáció elengedhetetlen és óriási munka lesz. A mai prezentációk 90 százaléka még mindig Power Point. Ezzel szemben egy dedikált kisfilm, ami a projektet mutatja be ettől egy magasabb szinten van, az interaktív prezentáció pedig további fényévekre. Nekünk nem abban kell jónak lenni, hogy hogyan tudunk jó képeket készíteni, hanem abban, hogy a jelenleg rendelkezésre álló technológiákat megpróbáljuk eladni, hogy jó és sikeres prezentációt lehessen készíteni.
Ha ennyire alul-edukált a hazai beruházói szcéna virtuális látványtervezés területén, akkor van erre egyáltalán igény? Nem azt mondják, hogy eddig is működött X forintos költségen a ppt prezentációval a projekt, minek fizessünk 5 vagy 10 X-et csak azért, hogy csili-vilibb legyen?
M. T.: Ez egy valós probléma, de nem feltétlenül mondanám, hogy csak Magyarországon. Egy holland partnerünk is azt mesélte, hogy ezt a technológiát és minőséget nem tudják tízből tízszer eladni. Ők hozzávetőleg 10-ből 2-3 projekt esetében készítenek magas minőséget. Jelenleg még nem tart ott az ára miatt, hogy általános legyen. De a technológia fejlődése, a változás és az innovációs robbanás miatt ez lesz az új standard.
Lehet azt állítani az elmúlt 50 év távlatából, hogy a közeljövőben folyamatosan nyílni fog tovább az olló a technológiai tudás és az elvárt, megfizethető minőség között?
M. Cs.: Olyan gyorsan fejlődik a technológia, hogy egy részével egyszerűen nem tudunk foglalkozni. Túl gyorsan kellene döntést hozni arról, hogy merre fordítjuk a figyelmünket, miközben ez az olló valóban egyre szélesebbre fog nyílni. De ez inkább lehetőség, semmint béklyó vagy kötöttség. Minél nagyobb az olló, annál nagyobb a mozgástér is szerintem, hogy miben tudunk jók lenni. A technológiai lépéseket meg kell tenni, képesnek kell, hogy legyünk azt hozni, ami a mai technológiában elérhető és high end, vagy afelé orientálódik. Ennek egy részét megveszi a piac, egy részét pedig egyszerűen kutatás-fejlesztéssel fedezzük. Azok tudnak nagyot robbanni a piacon, akik ma a kutatás-fejlesztésbe invesztálnak – főleg ebben a pandémiás környezetben. Mi erre nagy hangsúlyt fektettünk.
Mit jelent itt a fejlesztés? A hardverben vagy a szoftverben van inkább? Mi kell ahhoz, hogy te a legmagasabb szinten tudd ezt a munkát végezni?
M. Cs.: A jelentős anyagi ráfordítás mellett – amit a hardver- és a szoftverbázis ad főleg – csak olyanba fektetünk, amit előtte kipróbáltunk. Ennek nyilván van egy időbeli vonzata is, hogy tényleg kutatjuk az új lehetőségeket, akár kipróbálunk ilyen időszakos licenszeket is. Mi még nem vagyunk azon a szinten, hogy magunk programozzunk. Szó van erről is, hiszen van olyan ágazatunk, amit most szeretnénk egy kicsit jobban kiterjeszteni és saját termékkel előállni – egyszer biztosan eljutunk idáig is. Van egy ilyen kutatási részünk is, ami szó szerint kutatás: megpróbáljuk felfedezni egy dologról, hogy mi az, milyen határai vannak és megpróbáljuk adaptálni azt. A szoftver az egy olyan eszköz, amit a fiókból kihúzunk, mint a művész, aki egyik nap a zsírkrétát, másik nap a filctollat veszi elő, hogy alkosson. A szoftverek korlátozottak, nekünk pedig ezeket a korlátokat ismernünk kell. Nincs olyan szoftver a világon, ami mindenre képes és mindent időben megcsinál.
Van köze ennek a kivitelezés minőségéhez? Azon kívül, hogy a vizualizáció első ránézésre szép, tud műszakilag is hozzáadni valamit a folyamathoz? Feladat ez egyáltalán?
M. T.: Döntési elem. Most már vannak olyanok, akik azt mondják, hogy anélkül nem írják alá a tervet, ha nem kapnak hozzá jellemző helyekről látványképet, ami alapján el tudják képzelni, hogy az a fal ilyen zöld lesz, az a szőnyeg ilyen kék, és az a csatlakozás meg olyan lesz. Ma már nem elválasztható része ez a piacnak. Ilyen szempontból nagyon erős hatása van.
Melyik eszközosztályban kérik leginkább ezt a technológiát?
M. T.: Ha valaki minőségi projektet fejleszt, akkor mindegy, hogy azt melyik szegmensben teszi, erre a technológiára szükség van. Említeném a logisztikát például – volt már olyan, hogy egy nagy, nemzetközi fejlesztő fordult felénk olyan kéréssel, hogy csinálnánk-e nekik döntés-előkészítésre bejárható látványtervet. Szerintem ez ma már nem luxus, hanem a minőségi fejlesztésnek az eleme. Nyilván vannak olyan projektek, ahol az esztétikum, a környezetbe való illeszkedés, a részletek megmutatása nagyon fontos szerepet kap – ezeknél a fejlesztéseknél nagyobb az igény erre a technológiára.
Elképzelhető, hogy a közpénzek felhasználása miatt az állami, vagy önkormányzati beruházásoknál nagyobb hangsúlyt kell kapjon, vagy fog kapni a kommunikációs szempontok miatt az ilyen valósághű vizualizáció?
M. T.: Amikor az a feladat, hogy a nagyon korai szakaszban vizuálisan megjelenítsük azt, ami megvalósul, az az egyik oldalról felelősség, a másik oldalról viszont lehetőséget ad az ellenőrzésre. Ha a változások végig nyomon követhetőek és gazdaságilag is megindokolhatóak, akkor teljesen mindegy, hogy állami vagy magán projektről beszélünk.
A kutatás-fejlesztés vagyis a további fejlődés iránya ebben a technológiában az az, hogy pár év múlva, amit ma 1 hét megcsinálni azt majd két óra alatt lehet? Vagy ez még bőven nem az a minőség, ami három év múlva lesz?
M. Cs.: Én 20 éves távlatot látok. 20 évvel ezelőtt, akármennyi munkaórát is fordítottunk volna rá, ilyen minőségben nem tudtunk volna egy ilyen anyagot összeállítani, mert a számítógépes infrastruktúra még nem állt olyan szinten. Mondok egy példát: volt nemrég egy olyan projektünk, ahol egyetlen jelenetrészben több mint 40 ezer fát kellett megjelenítenünk. 20 éve még nem lett volna hardver, ami ezt meg tudta volna jeleníteni és ilyen kis képekkel helyettesítettük volna ezeket. Ma ezek virtuális modellek, amik egyre élethűbbek - ezek már mozognak, mindent tudnak. Ma ez egy egész jó minőség szerintem, de nagyon sok lesz még mindig az élő emberi munka, amivel jobb minőségben feldolgozzuk. Egy ideig így fog menni, de már most is vannak mesterséges intelligencia alapú szoftverek is, mi is dolgozunk ilyennel.
Azt gondolhatná az ember, hogy már rég tele van mesterséges intelligenciával ez a világ.
M. Cs.: Részben igen. Ugye először ilyesmit az időjárás-előrejelző berendezéseknél használtak. Példaként említhető a nemzeti óceán- és légkörkutató intézet az USA-ban, ami egy globális intézet, globális adatokat dolgoz fel. Megpróbálták ezt a rengeteg adatot analóg módon feldolgozni, aztán egyre inkább szükség volt arra, hogy a mesterséges intelligencia leszűrje, osztályozza és predesztinálja ezeket. Néhány szoftverünkben már jelen van az AI leginkább az úgynevezett deep-learning formájában. Nálunk az AI ma még csak a képjavító segéd-szerepet tölt be, később tárgyakkal és bútorokkal fog tereket berendezni.
Ennél a pontnál akkor behoznám a metaverzum jelenséget, ami tulajdonképp egy virtuális világ építése. Van kapcsolódási pont a metaverzum és aközött, amit ti csináltok? Végül is ti is mini világokat hoztok létre a videóitokban.
M. Cs.: Én személy szerint nem szeretem a metaverzum témát, de vizsgáljuk meg ezt a kérdést három szempontból: technológiai oldalról, üzleti oldalról és társadalmi oldalról, hogy ez miért jó, miért nem jó. Technológiai szempontból az a munka, amit mi csinálunk, az azért szép és azért jó, mert itt egyenesek a falak – nem úgy, mint sokszor az építkezésen – el tudsz helyezni egy testet a térben, anélkül, hogy a gravitáció hatna rá stb. Ezek számos inspirációt adnak nekem. Ezt a metaverzum is megadja, mint lehetőség. Ennek nyilván lesz egy platformja, lesznek olyan szervezetek, amelyek ezt üzemeltetik, és kellenek olyan kontentek, akár tárgyak, akár építészeti termékek, épületek, városok, bármi, amit el kell készíteni hasonló technológiával, mint amit ismerünk. Ez egy óriási lehetőség, egyben nagyon izgalmas is. Nem vitatom az üzleti lehetőségét, biztosan sok hozzánk hasonló iroda kezdett kutatásba. Mi is elkezdtük, de még nincs semmi konkrétum, ami elérhető számunkra a sor végén. Az alapteória az, hogy a virtuális térben hozok létre olyan formákat, amelyek hasonlóak a világban valós formákhoz, ezeket a formákat megpróbálom olyan tulajdonságokkal felruházni, hogy úgy tűnjenek, mint a valós formák a világban. Szerintem azok fognak elsőként nagyot robbantani, akik elkezdik a kontent gyártást. Fogalmam sincs, milyen formátumok lesznek, azok miként fognak egymással kommunikálni és egyáltalán, amit elkészítenek, azt fel lehet-e használni, de a nagy boomot az fogja elérni, aki a platformot fel tudja építeni.
Tömegek vannak a világban, akik eleve csak otthon ülnek a gép előtt, nekik ez nyilván vonzó lehetőség. Rengetegen vagyunk ugyanakkor, akiknek a valóságot kellene föladni ahhoz, hogy ebbe becsatlakozzunk. A személyes és valós élményeket felváltja a virtuális élmény.
M. Cs.: Örülök, hogy előkerült a téma ezen oldala is, hiszen vannak ennek veszélyei is – komoly félelmeim vannak ezzel kapcsolatban, de megvannak a kapcsolódási pontok is. Azon túl, hogy a munkánkat CG artistként végezzük, én egyébként építészként végeztem. Ebből kifolyólag mindig is nagyon fontosnak tartottam, hogy a munkám és a termékeim kapcsolatban vannak valós értékekkel: amit én készítek, az előbb-utóbb megvalósul, kézzel fogható lesz, még akkor is, ha csak egy brosúra formájában. Ez táptalaja az én és az egész csapat tudásának, mert értékeket hozunk létre. E tekintetben nagyon érdekes korosztálybeli szövetek vannak nálunk. Van olyan, aki pár évvel fiatalabb nálam, és olyan is, aki feleannyi idős, mint én. A kapcsolatunk a digitális eszközökkel hétköznapi, de nem azonos mértékű. Az a fajta kis technológiai lépcsőfok, hogy kinek mekkora ugrás lesz az, hogy avatár szinten éli az életét, hasonlóan ollóban fog nyílni a korosztályok között. Az én generációm feltehetően, ha még kontent-teremtő is lesz, nem feltétlenül fogja ezt szeretni, hiszen elveszítenénk a kapcsolatot a valósággal – én ezt nem feltétlenül tartom értéknek. Mit nevezek én veszélynek? Ma számokban és pénzben mérhető egy like – gondolok itt az influenszerek hatására mindenféle felületen. Mi az, hogy like? Mennyibe kerül? És ha ezt értjük, már akkor nagy veszélyben van a valós társadalom a valós értékeivel. A technológiára természetesen egyre inkább szükségünk van, de az, hogy kompletten átköltözzön a társadalom egy virtuális platformra, ahol nemcsak játszani lehet, hanem az emberek ott élik a mindennapjaikat, a szociális kapcsolatok ott fejlődnek egymás avatárjaival, miközben valójában egy konténerben élnek, és nagyon kevés személyes tárgyuk van a való világban, akkor milyen értékről beszélünk? Szociális, filozófiai és egyéb aspektusokból is fel kell tennünk azt a kérdést, hogy miért van erre szükségünk?
Visszatérve az eredeti témára, mi az a teljesítmény, amivel díjat lehet nyerni ebben az iparágban?
M. T.: Mi az építészeti vizualizációs cég kategóriában nyertünk díjat. A témának két kategória van, a belsőépítészet és az építészet. Kaptunk elismerést európai szinten a belsőépítészetre is, aztán a sima építészetivel is továbbjutottunk nemzetközi porondra - ott nyertük el a "Legjobb nemzetközi építészeti vizualizációs cég" díjat. Ez gyakorlatilag az versenysorozat egyik fődíja.
Van valami lemaradás az európai győztes és a többi kontinens győztese között? Labdába lehet rúgni Ázsiában vagy Észak-Amerikában?
M. T.: A versenyben, mint mindenben, ami művészeti, vagy egyéb lenyomatból származik, ott van egy szubjektív megítélés is. A technológiában, amiben a tervek elkészülnek, ott nincs különbség, hiszen a világban mindenhol elérhetőek ezek. Az, hogy milyen kontentet is dolgozol fel, annak már van jelentősége. Közép-, vagy kis-Ázsiában felhőkarcolók épülnek, Kínában hatalmas hidak, ezt most ha összehasonlítjuk egy „Szervita Square Building”-gel, az olyan mintha az almát a körtével vetnénk össze.
A cikk megjelenését a DVM Group támogatta.
Címlapkép: DVM Group
