A tankönyvi válasz szerint a munkabér fontos tényező a versenyképesség szempontjából mind mikrogazdasági mind pedig a makrogazdasági szinten. A neoklasszikus közgazdaságtan szerint a béremelés a foglalkoztatás csökkenésével, az infláció emelkedésével jár - a minimálbér emelése pedig az előzőeken túl a közkiadások emelkedésével is jár (feltételezve, hogy az állam által foglalkoztatottak között sokan kapnak minimálbért, illetve számos állami kifizetés van hozzákötve a minimálbérhez). Az a tétel is könnyen belátható, miszerint hosszabb távon a bérnövekedés nem szakadhat el a munkatermelékenység növekedésétől. Mindazonáltal a fenti kérdésekre korántsem egyértelmű a válasz, hiszen a valóság jóval bonyolultabb a közgazdasági modellek leegyszerűsített világánál.
A termelékenység mérésére bevett közgazdasági gyakorlat az egy egységre jutó munkaerőköltség (unit labour cost, rövidítve ULC, illetve a nominális ULC-t) mutatót használja, illetve annak időbeni változását vizsgálja. Magasabb ULC-változás a végső produktum "drágább" előállítását jelenti. Azonban, míg vállalati szinten történő alkalmazása (leginkább a feldolgozóiparban) indokolt és hasznos, nemzetgazdasági szintű aggregálása félrevezető lehet, hiszen nem veszi figyelembe a gazdaság szerkezetének változásait, a technológia fejlődését, vagy azt, hogy miképpen változik a munka-tényező tartalma. Éppen ezért a közgazdaságtan igyekszik a termelékenységet jobban megragadó, szélesebb szempontrendszert magában foglaló mutatókat előállítani. Ezekben a mutatókban azonban természetük miatt a munka (és annak a költsége) mellett a tőke, és egyéb tényezők (energia, vásárolt szolgáltatások, nyersanyagok) is megjelennek. Így ebbe az irányba haladva éppen, hogy eltávolodunk attól, hogy a címben megfogalmazott kérdésre megkapjuk a választ.
Mindazonáltal az EU és az OECD is foglalkozik az ULC-alapú adatgyűjtéssel és statisztikakészítéssel. Az Európai Bizottság annyira fontosnak tartja az ULC alakulását, hogy a makrogazdasági egyensúlytalanságokat figyelemmel követő indikátorai közé is bevette (három év átlagában vizsgálva azt). Az eurózónán kívüli tagországok esetében 12% (az eurót használó tagországok esetén 9%) fölötti nominális ULC esetén kongatja meg a vészharangot a Bizottság. A friss (2018 január 24-i) táblázatban a legutóbbi vonatkozó adat (2016-os) Magyarország esetében 3,3%. Ez hasonló a többi V4-es országhoz, de elmarad például a német vagy az osztrák értékektől. Ebből azonban a termelékenység és a versenyképesség változására nem lehet következtetni. Számunkra ebből az lehet fontos, hogy egyrészt a termelékenységet érdemesebb hosszabb időtávban vizsgálni (jelen esetben három év távlatában), másrészt pedig a béremelkedés miatti termelékenységromlás a közelmúltban nem volt forrása makrogazdasági egyensúlytalanságnak, és ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, a Magyarországon tapasztaltnál valószínűleg még gyorsabb béremelések kellenének.
Naprakészebb az OECD statisztikája, mely azt mutatja, hogy a 2017-es évi gyors hazai béremelkedési ütem az ULC-mutatót is számottevően feljebb húzta (mint ahogy az a grafikonon is látható).
A felgyorsuló hazai bérdinamika valóban figyelemre méltó. Bár ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy párhuzamosan romlott volna a magyar gazdaság versenyképessége is, ugyanis a versenyképesség változása számos tényező együttes eredője.
Az országok versenyképességének mérésére számos különböző kísérlet történt (Világbank Doing Business, World Economic Forum, MNB Versenyképességi Jelentés stb). A közös bennük az, hogy a gazdasági és társadalmi ismérvek valamint intézményi sajátosságok rendkívül széles körének a felhasználására törekednek. A versenyképességgel foglalkozó munkáknak jelen írás szempontjából leginkább releváns felismerése az, hogy a versenyképességet annak gazdasági és társadalmi komplexitásában szükséges vizsgálni.Tehát nem csak a munkabérek változását, hanem minden egyéb releváns körülmény változását meg kell vizsgálni, ha a versenyképesség változására szeretnénk választ kapni. A versenyképességre közvetve és közvetlenül rengeteg dolog van hatással - azt is mondhatnánk, hogy minden (és akkor csak egy kicsit túloznánk). Vannak közöttük jobban, és kevésbé jól mérhető, gyorsan és lassan változó tényezők is. Ez megnehezíti a válaszadást. Amit jól meg lehet mérni, az például a béremelést vállalatonként eltérő mértékben kompenzáló adócsökkentés 2017-ben és 2018-ban. Statisztikailag szintén jól megragadható a beruházások változása, a beruházási ráta emelkedése. Amennyiben ez a modern technológiákba történő invesztíciót jelenti, akkor az javítja a termelékenységet és a versenyképességet (erre leginkább anekdotikus bizonyítékok vannak). Az üzleti és jogi ügyintézések időigényére, az oktatás minőségére vagy az emberek egészségügyi állapotára szintén léteznek felmérések (vitatottak és jobban elfogadottak egyaránt), de ezek a tényezők viszonylag lassan változnak csak.
Összességében azt gondolom, hogy ha a béremelést olyan gazdaságpolitikai változások kísérik, amelyek a termelékenységet megfelelő mértékben javítják és kompenzálják az emelkedő munkaköltségeket, akkor az a versenyképességre nem jelent veszélyt. Ez 2017-ben és 2018-ban megvalósulni látszik, amiben döntő szerepe van a szociális hozzájárulási adó csökkentésének. Az adócsökkentés, mint gazdaságpolitikai eszköz, azonban nyilvánvalóan korlátos - nem folytatható mindörökké. Ahhoz, hogy a béremelkedés fenntartható maradjon, jóval szofisztikáltabb versenyképességjavító gazdaságpolitikára van szükség, hatékonyabb szabályozásra, az állam működésének korszerűsítésére, az oktatás minőségének radikális javítására. Röviden: jó kormányzásra.
A szerző Török Zoltán, a Raiffeisen Bank vezető közgazdásza
A témában korábban megjelent cikkeink:(Címlapkép forrása: Shutterstock)
