Az ártatlanság kora.
"Magyarország sikerre van ítélve" - unalmassá koptatott frázis volt ez a rendszerváltozás utáni években. Ebből az optimista predesztinációból mára nem sok maradt. A gyors felzárkózás gondolata, az, hogy életünk jelentős részét már osztrák életszínvonalon tölthetjük el, szertefoszlott. Ahogy folyamatosan játszottuk el az esélyeinket, illetve csapott minket arcon a realitás, úgy döbbentünk rá arra, hogy a siker nem jön magától. Újabb és újabb elméleteket, magyarázatokat kellett előhúznunk a fiókból, amelyek egyre összetettebb módon magyarázták egy ország felemelkedésének (vagy éppen bukásának) feltételeit. Pedig milyen egyszerűnek tűnt az elején minden! Amikor még sima ügynek gondoltuk
A működésképtelen szocialista rendszert leváltva leginkább azt gondolhattuk, hogy semmi sem akadályoz meg minket, hogy a fejlett országok nyomdokaiba lépjünk. Mi kell ehhez? Nosza, vegyük elő a klasszikus tankönyveket, és már mondhatjuk is a választ: munkaerő, tőke, no és olyan technológia, ami mellett a két termelési tényező a korábbiaknál hatékonyabban hasznosul. Márpedig nálunk mindez adott. Van a kapun belüli munkanélküliségből kiszabadult olcsó, képzett munkaerőnk, ami a privatizációhoz (és a zöldmezős beruházásokhoz) érkező külföldi tőkebefektetéssel együtt megteremti a gyors felzárkózás alapját. A tőke pedig szakadatlanul jön majd, hiszen az olyan helyet igazán szereti, ahol csak a tőkehiány az akadálya a sikernek - ott lehet igazán sokat keresni.
Az 50-es években kialakult fejlődéselmélet szerint a felzárkózás igazi hajtóereje a technológiai transzfer, márpedig ez nálunk a tőkével együtt érkezik az országba. Nincs más dolgunk tehát, mint hogy másoljunk: a későn jövők előnyét felhasználva a már működő intézményeket, technológiákat átvéve (immár olcsón és kockázatmentesen) alkalmazzuk a siker receptjét.
Így utólag fájdalmasan naiv elképzelésnek tűnik mindez. Ám az a helyzet, hogy valójában a világ sikeresen felzárkózó országai (amelyekből - mint később látni fogjuk - nem volt olyan túlságos sok) nagyjából a fent leírt utat járták be.
Zavaró pontok a láthatáron
A 2000-es évek eleje még a konvergenciáról szólt, sőt, ez volt az egyetlen olyan időszak, amikor érdemi felzárkózást tudtunk felmutatni. Ugyanakkor a fent leírt modellszerű fejlődéshez képest gyanús lehetett, hogy a foglalkoztatás alig nőtt, a növekedés alapja a tőkebeáramlás volt - és a meginduló eladósodás.
Ekkor még optimistán láthattuk a helyzetünket a modernebb növekedési elméletek tükrében is. Igaz ugyan, hogy az a "szükségszerűség", amit az abszolút konvergencia (teljes felzárkózás) feltételez, nem létezik, de nekünk mégis megvan mindenünk ahhoz, hogy utolérjük a fejlett országokat. Bár látunk a felzárkózásban megakadt, közepesen fejlett országokat (middle income trap), értjük, hogy minden ország a saját egyensúlyi pályájához konvergál (ami akár jelentősen elmaradhat a fejlett gazdaságok jövedelmi szintjétől), de minket ez nem kell, hogy zavarjon. Hogy miért?
Hát mert azok az új szempontok, intézményi tényezők, melyek a töretlen növekedésben fontos szerepet játszanak (jogbiztonság, viszonylagos korrupciómentesség, versenyző piacok, pozitív ösztönzők, innovatív üzleti környezet stb.) nálunk szerencsére megvannak. Mi ugyanis a gazdaságszerkezetünkben, intézményeinkben, normáinkban, kultúránkban egy olyan klubhoz tartozunk, amelyben garantált a siker: az Európai Unió klubjához. Vagyis annak ellenére, hogy a felzárkózásunk üteme és végpontja országspecifikus tényezők függvénye, nekünk nem kell aggódnunk, mert ezekben a tényezőkben jól állunk.
