Legutóbb egy évvel ezelőtt beszélgettünk, amikor többek között úgy nyilatkozott, hogy a VOSZ Egészségügyi Tagozata által képviselt vállalatok nagy bajban vannak. Ezen a téren hogyan változott a helyzet?
A VOSZ Egészségügyi Tagozata által képviselt egészségügyi vállalkozásoktól sajnos nem kapok jó híreket. A szervezettségünk 90% fölötti a szektor teljes spektrumában, így ez eléggé reprezentatív minta. Ennek alapján azt kell mondanom, hogy
a helyzet általánosságban sajnos romlott.
Ha ezzel párhuzamosan az állami, közösségi ellátás színvonala javulna, akkor a VOSZ társelnökeként, sőt, még a TritonLife csoport elnökeként, illetve magyar orvosként is azt mondanám, hogy legalább általánosságban javul a helyzet az állampolgáraink érdekeit szolgálva, de sajnos ezt nem mondhatom, mert nagy átlagban nem így van.
Milyen tekintetben romlott az érintett cégek helyzete?
Ma már nem csak az állami szektor, de
tagszervezeteink nagyobb része is komoly pénzügyi problémákkal küzd,
miközben az átlagember meg van arról győződve, hogy a magáncégek szeneslapáttal rakják a pénzt a talicskába.
Pontosan milyen pénzügyi problémákról beszélünk, ezt hogyan kell elképzelni a gyakorlatban akár egy adott cég példáján keresztül?
Nagyon egyszerű a válasz. Ennek közgazdasági, matematikai oka van. A bevételekből ki kell vonni a közvetlen ellátási költségeket, banki terheket, ingatlan költségeit, és az eszköz amortizációt, adót, stb. stb., ami után marad a cég nyeresége. A szektorunkban sokféle vállalkozás működik, sokféle üzleti modellel, kisebb-nagyobb szolgáltatók, szállítók, gyártók, vagy éppen vállalkozó háziorvosok, és így tovább. Egy modell nem húzható rá mindenkire, de pl. egy jelentős méretű járó-, és fekvőbeteg szolgáltató esetében a nagyon leegyszerűsített pénzügyi modell a következőt jelenti:
- Bevétel 100 egység
- Szolgáltatás nyújtásának költségaránya (TMCR - total medical cost ratio) kb. 60-70 egység
- Háttér iroda, menedzsment, jog, HR, marketing, infrastruktúra költsége kb. 20 egység (ezt az angol SG&A-ként ismeri)
- Marad adózás előtt 10-20 egység
A probléma ott keletkezik, ha valaki túl sokat kell, hogy fizessen a személyi állománynak, mert ez egyébként is messze a legnagyobb költséghely a szolgáltatói szektorban.
A HR persze nélkülözhetetlen, de ma az orvoskollégák elvárásai már sokszor a beteg által fizetett bevétel 50-70%-ára is kiterjednének, ami a szolgáltatás nyújtásának költségét 60-70 egységről akár 90-95 egységre is feltornázhatja. Ne feledjük, a 60-70 egységben a szakdolgozók és minden egyéb materiális költség is benne lenne! Ha csak az orvos kér ennyit, akkor a modell nem áll meg a lábán.
Ez a halál csókja, mert így nemhogy nyereség nem keletkezik, amiből a hiteleket lehetne finanszírozni, fejleszteni, stb., de akár veszteségbe is fordulhat egy vállalkozás.
A másik hiba, amit sokan elkövetnek, a luxus és túl drága ingatlanokba helyezett magánellátó esete. Több évtized külföldi tapasztalata alapján meggyőződésem, hogy ha egy egészségügyi vállalkozás ingatlan költsége eléri, vagy meghaladja az adott egység nettó árbevételének 8-10%-át, akkor az említett HR költség problémákkal kombinálva már egészen biztosan masszívan veszteséges az adott cég. Ez egy boríték hátulján kiszámítható egy kávé mellett. Van erre is hazai példa, nem is egy. Mindezek mellett az utóbbi 2-3 év brutális kumulatív inflációs hatása is érezteti hatását, és ne feledjük, hogy legtöbbünk sajnos euróban fizeti beszerzéseit és ingatlan bérleti díjait, míg bevételeink forintban keletkeznek.
A magánszolgáltatók nem érzik annak a hatását, hogy az állami rendszer problémái a magánszolgáltatók számára lehetőséget nyitnak? Azt gondolnám, hogy ebből profitálnak a privát cégek.
Ez logikus, és így is lenne ha ezt a játékot pusztán fekete, vagy fehér kérdéskörben játszanák a játékosok. Azonban van néhány tényező, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, így a képlet sokkal árnyaltabb. Ha egy faluban a lakosság 80%-a szegény, akkor előbb-utóbb a 20% is érezni fogja a bőrén a problémát, hiszen ugyanúgy „egy hajóban eveznek”, mint ahogyan az állami és a magánegészségügy. Mióta hazatértem Magyarországra, és egy-két balkáni befektetésemen kívül főleg a hazai ügyekre koncentrálok, ezt mondom mindig újra és újra.
Egy egészségügyi szektor létezik, mégpedig az, amelyik meggyógyítja a beteget.
A beteget nem érdekli kié a fal, vagy a műtőlámpa. Ő gyógyulni szeretne gyorsan, hatékonyan, és ha lehet, nem milliókért. A kérdés inkább az, hogy ki fizeti a révészt! Teljesen
újragondolt, reális és normális társadalombiztosítási, biztosítási, finanszírozási rendszer nélkül soha nem lesz rendes egészségügyünk.
Érzékeltetné, hogy a tagvállalatokat milyen problémák nyomasztják?
Rendben, nézzük a részleteket egy hasonlaton keresztül:
- A mezőgazdasági támogatásokat csak állami gazdaságok kaphatják, a magántermelők a termékeiket igen magas szabadpiaci áron kell, hogy értékesítsék.
- Betiltják a rozs és az árpa termelését a magángazdák számára, ezt csak az állami gazdaság végezheti, a gazdaságos rozs és árpa termelőket államosítják, így külföldről kezdik megvenni a rozst és az árpát a hazai felhasználók, mert hiány alakul ki.
- A jobb eszközök egy részét, pl. kombájnokat államosítják.
- Az állami gazdaságok kapacitása szűk, forráshiánnyal küzdenek, gazdaságtalan üzemméretet kell fenntartaniuk, a gazdaságos működést lehetetlenné tevő terheket kell cipelniük, gigantikus méretű költségvetési hiányt termelnek, nem tudják a lakosság igényeit kielégíteni, miközben az adófizetőknek ezermilliárdokba kerülnek.
- Ezekért a hiányosságokért a magángazdaságokat okolják, mondván, hogy minden agrármérnök és minden traktoros átment oda, mert ott jobb a fizetésük. A gazdaságos üzemméretről, a jól szervezett működésről, a jobb minőségű kenyérről senki nem beszél.
- Közben az állami gazdaságokban a mérnökök és traktorosok fizetését többszörösére emelik függetlenül attól, hogy beülnek-e a traktorba, ezzel még nagyobb lyukat ütve az amúgy is vérző költségvetésen, majd szigorúbb megfigyelésüket szorgalmazzák, mondván, hogy lógnak, ezért nincs elég kenyér.
- Mindeközben az emberek a tőlük havonta levont „kenyérjárulék” fejében nekik elvileg ingyen járó kenyér helyett tízszeres áron jutnak a kenyerükhöz, hiszen a magángazdaság nem működhet veszteségesen, az előállított érték árát valakinek meg kell fizetnie.
- Külső „szakértők” erre a helyzetre reagálva azt javasolják, hogy az agrármérnök és a traktoros csak az állami gazdaságban dolgozhasson, esetleg majd valaki, valamikor más munkahelyet is engedélyezhet számukra, de szigorúan az állami gazdaság kontrollja mellett.
- A fenti helyzetben már fogy a kenyér a pultokról, nőnek a sorok és az elégedetlenség, mert ebben a helyzetben sem az állami, sem a magán gazdaság nem bírja a növekvő igényeket kiszolgálni.
Nem kedves olvasó.
Ez nem az 1950-es 60-as évek rossz emlékű, erőszakos termőföld államosítási története, hanem 2024-ben a hazai egészségügy képlete.
Valóban szemléletes párhuzam, de melyek azok a jól azonosítható területek, ami változásért kiált?
Én a következő fő témakörökbe csoportosítanám a problémákat.
- Általános alulfinanszírozottság, hiányzó átgondolt mesterterv, a politikai érdekeket szolgáló, ad hoc, részleteket érintő intézkedések, kiszámíthatatlan jogi környezet, gyorsan változó célok, tervek, és nem kellően előkészített lépések
- Széthulló, gazdaságtalanul működő, adóssághalmozó állami ellátórendszer, bezáró kórházi osztályok, egyre foghíjasabb alapellátás
- Adósságspirál, ami a beszállítókat is sújtja
- Politikai kommunikáció által generált irreális társadalmi elvárások
- A szektor szereplői véleményének figyelembe nem vétele
- Humán erőforrás probléma
- Szakorvosok (és ma már szakdolgozók) magánpiaci elvárásai, zsaroló potenciál problémája
Jól láthatóan tehát a humánerőforráshiány és a rendszerben dolgozók alkupozíciója komoly fejtörést jelent a magánszolgáltatók számára, nemcsak a további növekedést illetően, hanem az alapvető működés szempontjából. Jól értelmezem?
Előttem már sokan megfogalmazták, hogy nincs két szektorra való szakember Magyarországon. Bizony nincs! Sőt, ma már egyre sem biztos!
De erőszakkal sem lehet munkaerőt kényszeríteni olyasmire, amit nem akar. Láttuk az eredményét az utóbbi években. Ezért kellene egységes, jól működő, szektorsemleges rendszerben gondolkodni, ahol a beteg megkapja az ellátást, és azt az ellátást nem csak az adófizetők fizetik egy pazarló rendszerben, hanem a finanszírozási rendszer diverzifikálásával az egészségügy finanszírozása több lábra állna, úgy, mint sok más, civilizált országban. A TB-n (NEAK), vagyis az államon kívül
maga a polgár is részt kellene, hogy vállaljon, hiszen ami ingyen van, annak nincs értéke!
Ezt látjuk is naponta. Ha az egészség nem érték, akkor ennek megfelelően kezeli mindenki. A CASCO-nak is van önrésze, az állami egészségbiztosításnak miért nincs? Itt is nagyon sok az önhibás kár, pontosan úgy, mint a közúton! Tessék megnézni az OECD egyik legrosszabb krónikus betegség és (korai) halandóság statisztikáját hazánkban. Továbbá
a piaci biztosítók, a vállalatok, az egészségpénztárak és bármilyen más forrás formális, jogszabályok által is szabályozott bevonása elkerülhetetlen.
Hogyan lehetne ezeket a forrásokat jobban becsatornázni? Látnak erre vonatkozóan kísérleteket?
Ez mesterterv kérdés, és jogalkotói kérdés. Az egész finanszírozási rendszert kellene újra gondolni fentről lefelé. A vállalatok már maguk felismerték az egész régióban, és egyre inkább hazánkban is, hogy az egészségügyi csomag, mint munkáltatói juttatás, a humán erőforrás megtartásának egyik eleme, méghozzá kritikus eleme. Nem csak azért, mert az egészséges dolgozó olcsóbb, hatékonyabb, és a rövidebb táppénzes állomány közvetlen költséget spórol, hanem azért is, mert a mai viszonyok között, ahol az első szakorvosi vizit a fővárosban már az esetek 2/3-ában a magánellátóknál történik és pénzbe kerül, ez egy hasznos bérkiegészítés is. A pénzügyi szektor, biztosítók bevonása szintén kívánatos, de ez csak akkor reális, ha nem konkrét szolgáltatásokat csomagolnak be biztosításként, hanem valós kockázati közösségekre építve, valós kockázati biztosítások kerülnek majd piacra. Vannak erőfeszítések és beszélgetések erről törvényhozói szinten is, azonban amíg az egyén azért kötne biztosítást, mert holnap operálnák csípőprotézissel, ez nem működik. CASCO-t sem azért kötök, hogy holnap összetörjem a kocsimat. Ez arra szolgál, hogy ha véletlenül mégis bekövetkezne a károm.
Nagyon sok egészséges ember kell a kockázati közösségbe ahhoz, hogy a kevés beteg valóban kockázati alapú ellátását finanszírozza a matek.
Ha viszont csak szolgáltatások vannak biztosítási köntösbe csomagolva, az nem biztos, hogy előnyös, mert a vállalat által kifizetett összeg csak kis része fordítódik valódi ellátásra az ellátónál, míg egy jelentős része a biztosítónál, alkusznál, ellátásszervezőnél marad. Jelen helyzetben az egészségpénztárak helye is indokolt, hiszen ők a probléma keletkezésekor készpénz fedezettel és nem biztosítással állnak a tagjuk mögött.
A források becsatornázása akkor fog működni, ha minden szereplő kiszámítható jogi környezetben, előre tudja tervezni a bevételeit és költségeit. Addig pedig marad a kissé vadnyugati helyzet.
A problémák között említette a dolgozók zsaroló potenciálját. Ez már olyan mértékű, ami megnehezíti a szolgáltatók terveinek teljesítését? Változott ez az elmúlt években?
A szakemberekért folytatott verseny nem működhet úgy, hogy a kollégák házalnak és éppen oda mennek dolgozni, ahol akkor pillanatnyilag a legtöbbet tudják eltenni, majd mikor az illető vállalkozás már fizetésképtelenné vált, mert az irreális szakember bérek kivéreztették, akkor tovább állnak, és máshol idézik elő ugyanezt a helyzetet. Tudomásul kell venni, hogy egy magánszolgáltató (de állami is!!) teljes költséghányadának min. 60-75%-át a személyi állomány költsége teszi ki. Sőt, az állami intézményekben a béremelés óta ez talán még brutálisabb.
Többször hangsúlyoztam már, hogy a jó szakemberek 30 évet tanulnak azért, hogy pályakezdők lehessenek a saját szakmájukban, és ezért aktív idejük alatt megérdemelnek egy az átlagostól, és a mai, megemelt állami bérektől is sokkal magasabb, ennek akár többszörösét kitevő jövedelmet.
De! Annak talán
határt kellene szabni, hogy bizonyos kurrens operatív szakmákban valaki egyetlen 60-70 perces műtétért annyit követeljen, mint amennyi az állami rendszerben egy havi nettó bére lenne!
És mondjuk ilyen műtétből akár évi 4-600-at is elvégez. Ebben talán egyet tudunk érteni, bárhol is van a helyünk a szektorban. Semmi nem indokol évi 500-600 millió forintos orvosi jövedelmeket. Ilyen bérek és díjak tőlünk nyugatra sincsenek, de még az USA-ban is ritkák.
Csak a fekvőbetegellátásban jelentkezik ez a torzulás?
Leginkább ott. De azt is tudomásul kell venni, hogy akár a járóbeteg ellátásban sem reális a szakorvosoknak az árbevétel 50%-75%-át kitevő díj elvárása. A magáncég (de az állami is!) beruház, drága eszközöket vesz, biztosítja a drága egyéb szakszemélyzetet, rezsit fizet, ingatlant bérel, vagy vesz, a teljes ún. háttér irodát üzemelteti, ami nem jön ki az árbevétel szakorvosoknak juttatott jövedelmével csökkentett összegből. De addig, amíg mindig van egy újabb cég, amely azt hiszi, hogy ez így működik és ráígér a másikra, addig ez nem oldódik meg, és kisebb-nagyobb szolgáltatók csődbe mennek, a „zsaroló” pillangók pedig majd visszaszállhatnak oda, ahonnan jöttek, vagy repülnek az újabb balekhoz, aki még nem égette meg magát. Ezt 30 éve nézem különböző országokban, előbb-utóbb mindenütt vége lett, de nálunk még megy a körhinta.
Ennek is véget vetne egy transzparens és átlátható szektorsemlegesség, ahol a pénz útja, a finanszírozás szabályozott és átlátható.
Az Ön értelmezésében mit jelentene a szektorsemleges finanszírozás a gyakorlatban és ez milyen pozitív változásokat hozna a piacon, akár az orvosi jövedelmek tekintetében?
A rendszer újragondolása
a betegcentrikus szektorsemlegesség elve alapján.
A beteg számára egy egészségügyi szektor létezik, az a szektor, amelyik gyorsan és hatékonyan meggyógyítja, őt nem érdekli, hogy kié a műtő, vagy ki fizeti az orvost. Ma már akkora a magánszektor, hogy a rendszer teljes összeomlását jelentené ennek megszűnése. Azonos finanszírozás, kritérium, minőségbiztosítási, személyi-, és tárgyi feltételrendszer minden közfinanszírozott szereplőnek (legyen az állami, vagy magántulajdonú) az extra szolgáltatásokat lehetővé tevő co-payment lehetőségével.
Ha a döntéshozók is elolvassák az interjút, milyen intézkedések megtételére hívná fel a figyelmet, milyen területeken kellene minél előbb beavatkozni az egészségügyi ellátás jobbítása céljából, vagyis végső soron a betegek érdekében?
Számtalan fórumon, számtalan alkalommal elmondtam véleményemet, amely véleményem több, mint tíz különböző országban eltöltött, közel 40 év szakmai tapasztalatán nyugszik. Ha tényleg a beteg ember érdeke a legfontosabb (Salus aegroti suprema lex esto!), és a nemzetgazdaság teljesítménye is számít, akkor a betegcentrikus szektorsemlegességen túl a következő vezérgondolatok mentén kellene építkeznünk:
- Valódi szakértők bevonása, valódi partnerségben a szakmával. Deák óta tudjuk, hogy a kiegyezés sok előnyt, és új aranykort hozhat.
- Országos teljes kapacitásigény újra felmérése és elosztása (nem politikai, hanem valós ellátóhelyi szükségletek alapján)
- Betegutak teljes újragondolása, nem kizárva a magánellátókat, akik ma már az első szakorvosi találkozások nagyobbik részét biztosítják, de nincs joguk a betegeket elindítani a betegúton, csak ha visszaküldik a háziorvoshoz beutalóért.
- Valódi, és működtethető regionális ellátó centrumok kijelölése és működtetése a valóban progresszív ellátás érdekében, míg a kisebb, nem működtethető, az állam számára nagy anyagi terhet jelentő, és az ellátottakra veszélyt jelentő egységek megszüntetése (igen, a drága és veszélyes kórházparódiákat meg kell szüntetni, eszközöket és HR-t centrumokba irányítani)
- Eszement krónikus gyógyszer túlhasználat újra szabályozása, polipragmázia megszüntetése, életmód és megelőzés szerepe a krónikus, életfogytig tartó gyógyszereléssel szemben.
- A megelőzés szerepét erősíteni kell! Ez nem csak szűrések, hanem főleg életmód kérdése! A szűrés nagyon fontos, de önmagában nem megoldás a páciens aktív közreműködése nélkül.
- Alapellátás, foglalkozás egészségügy, járóbeteg szakellátás, egynapos sebészetek szerepét tovább kell erősíteni.
- Az emberek saját felelősségvállalását saját egészségük megőrzése érdekében erősíteni kell. Ez közvetlen anyagi teher nélkül még sehol nem sikerült. (Co-payment, önrész, díjhányadok, amit a beteg fizet!) Ami ingyen jár, az nem érték. Egyébként meg jár, de nem jut.
- Erősíteni és támogatni kell a vállalati szektor és a biztosítási/pénzügyi szektor szerepvállalását és lehetőségeit, akár adókedvezményekkel is.
Ennek megvalósításához, a VOSZ Egészségügyi Tagozatában felhalmozódott több száz évnyi kumulatív hazai és nemzetközi szakmai tapasztalatot, politikamentes elkötelezettséget, szakmaiságot ajánljuk fel újra és újra.
Több ponton említette a fentiekben a betegek, egyének felelősségét. Miért fontos ez és hogyan lehetne őket érdekeltebbé tenni abban, hogy többet tegyenek a saját egészségükért?
Tessék körülnézni. Hány elhízott, túlsúlyos, mozgásszegény életmódot élő honfitársunk sétálgat az utcán, kezében mindegy milyen cukros, vagy édesített üdítővel, étellel, itallal. Vagy tessék szétnézni egy élelmiszer áruház, vagy benzinkút polcain. Ma már tudományosan igazolt tény, hogy majd’ minden krónikus, nem fertőző betegségünk metabolikus (anyagcsere) okokra vezethető vissza, amelyek mind az életmódunkból adódó, tulajdonképpen magunk által választott betegségek, és többnyire mesterséges szénhidrát fogyasztásunk az oka. Kezdődik a zsigeri zsír felhalmozódásával még akár viszonylag sovány emberben is, majd folytatódik az inzulin rezisztencia kialakulásával, az elhízással, magas vérnyomással, a II-es típusú cukorbetegséggel, érelmeszesedéssel, majd lesznek belőle daganatok, szívinfarktus, sztrók, lábszár fekélyek, végtag amputációk, dialízis, autoimmun betegségek, ízületi betegségek, köszvény, impotencia, Alzheimer kór, demencia, allergiák, meddőség, stb., stb.
Nincs olyan egészségügyi rendszer, és nincs olyan gyógyszer, ami a kontroll nélkül, állandóan evő, és rossz minőségű, magasan feldolgozott táplálékot fogyasztó, elhízott, keveset mozgó, esetleg dohányzó, alkoholizáló honfitársainkon segítene.
A mai egészségügyben már világszerte látjuk egy olyan metabolikus bázisú pandémia előszelét, amihez képest a középkori pestis járvány csak gyenge hasonlat lesz.
Egészségügyi (és szociális!) rendszereink legnagyobb terhelését már ma is ezek a krónikus betegek jelentik.
Amíg nem rendel egy egészségügyi rendszer értéket az ellátáshoz, amit a páciens a bőrén érez, addig a „nekem ez jár” elv mentén az a téves képzet él az emberekben, hogy nem ők felelnek az egészségükért, hanem valaki más. Ez szó szerint halálos tévképzet, mert persze járni jár, csak nem jut. És ha jutna, sem tudná visszaadni a csodadoktor azt, amit egy életen át rombolunk előtte: az egészségünket. Szoktam mondani, hogy életünk során millió és egy problémánk van. Aztán a végén csak egy marad.
Mit érdemes tennie a páciensnek?
Nagyon nehéz kérdés! Óriási a marketingzaj, az egészséges életmód jegyében mindenki el akar adni valamit. Így a hiteles információ is elvész, nehéz megtalálni. Ez nagyon veszélyes, mert sokszor károsabbak ezek a félrevezető dolgok, csodaszerek, csodadiéták, mint ha semmit nem tenne az ember. Óvakodjunk az olyan tanácstól, weboldaltól, szakértőtől, aki úgy segítene, hogy közben tőle valami csodaszert meg kell venni. És azt se higgyük el, hogy a mi saját elkötelezett erőfeszítésünk és életmódunk nélkül ez menni fog! Nem fog.
De a jó hír az, hogy a társadalom egy részében már érezhető az egészséges életmód iránti növekvő érdeklődés, és egyre többen élnek egyre tudatosabban, figyelve a táplálkozásukra, stresszre, alvásminőségükre, testmozgásra az egészséges életük meghosszabbítása érdekében. De ez még kevés, ennek nemzeti programmá kellene válnia!
Én magam személyes példát próbálok mutatni a mikrokörnyezetem számára. Szeretném látni mind a hat unokámat felnőni, sőt, még szeretnék az ő gyerekeikkel is szellemileg frissen beszélgetni és játszani. Négy éve elkötelezett orvos kutatója lettem a témának, a világ jelentős olyan szakembereivel állok levelező kapcsolatban, akik ennek a régi-új, a józan ész elvein nyugvó iskolának a ma élő nagy képviselői. Minden tétel, amit látok és hallok tőlük evidence-based, azaz tudományos bizonyítékokon nyugszik, és működik. Három éve még 103,5 kiló voltam én is, ma 82.. Egy rakás gyógyszert szedtem különböző krónikus állapotaim miatt. Ma a rendszeresen ellenőrzött laborértékeim olyanok mint 25 éves koromban voltak, semmilyen gyógyszert nem szedek, reggeli vérnyomásom 120/80 alatt van mindig, 55-ös a nyugalmi pulzusom, friss vagyok és energiával teli, minden nap mozgok, és nagy hívője és gyakorlója vagyok az időszakos böjtnek. Ez már számomra azt jelenti, hogy hetente mindössze hatszor eszem, pontosan úgy, mint ahogy a nagytestű kutyám. Igen hatszor. Minden nap egyszer és heti egy napot kihagyok. Ilyenkor csak víz, üres tea, vagy üres kávé. Néha beiktatok egy-egy 2-3 napos ún. „fasting-ot”, böjtöt is. Amikor eszem, mindig minőségi és ellenőrzött forrásból származó tápanyagokat viszek be. Rengeteg zsíros hús, friss tojás, zöldség és gyümölcs egészben, nyersen, magvak, mandula, dió, stb. Fontos a zsír és a fehérje bevitele, és persze a rostok, vitaminok. Nem gyógyszerekből, és táplálékkiegészítőkből, hanem a táplálékból. Minimalizáltam a szénhidrát bevitelt. Kenyeret és bármilyen lisztből készült pékárút kb. két éve egyáltalán nem ettem. Ezzel az életmóddal visszakaptam a régi önmagam, más ember lettem. Mozgok is sokat. Így pl. idén április 30. és június 6. között 37 nap alatt egyhuzamban végig gyalogoltam az Országos Kéktúrán, az Írott-kőről Hollóházáig összesen 1’195 km-t teljesítve, 27’660 m kumulatív szintemelkedést leküzdve hegymenetben.
Tudom, hogy ez nem megy mindenkinek sem időben, sem fizikailag, de ha én 63 évesen képes vagyok erre, akkor talán személyes példám motiválhat másokat is hasonló életmódváltásra, ami egészséges életévekben fizetődik ki az életünk utolsó harmadában. Senki nem mondhatja, hogy vizet prédikálok és bort iszom.
Címlapkép forrása: Forrás: Tritonlife
A cikk elkészítésében a magyar nyelvre optimalizált Alrite online diktáló és videó feliratozó alkalmazás támogatta a munkánkat.
