Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Mindenekelőtt tisztáznunk kell néhány szó jelentését. A magyar nyelv nem ismeri az angolban használt "sex" és "gender" közötti megkülönböztetést, ezért jelzős szerkezetekkel operálunk: biológiai és társadalmi nemről beszélünk. A biológiai nem a reprodukcióban játszott szerephez kapcsolódó fogalom, a társadalmi nem pedig a társadalmilag meghatározott szerepelvárásokra, illetve az ezekből fakadó különbségekre és egyenlőtlenségekre vonatkozó fogalom.
Azt az archaikus, tudománytalan és ma már elég nevetséges megközelítést, mely szerint a férfi és női társadalmi szerepek egyértelműen biológiai különbségekre vezethetők vissza, nyugodtan elvethetjük. (Alapjuk az, hogy a gyerekszülés képességét egy kissé buta rövidre zárás segítségével kiterjesztjük minden gyerekekkel és háztartással kapcsolatos tevékenységre.) A biológiai és társadalmi nem szétválasztásának tehát egyértelműen van értelme.
A "gender-idelógia" elleni keresztes hadjárat a társadalmi nemek problémájába belerejti a többségétől eltérő szexuális orientációk és nemi identitások kérdését („az anya nő, az apa férfi”), de az LMBTQ csoportok egyenjogúságának kérdésével most nem foglalkozom. Ami itt fontos: a nemek közötti egyenlőtlenségek kérdése részben emberi jogi kérdés, részben azonban társadalmi esélyegyenlőségi probléma, amelyről kell, hogy legyen mondanivalója a pedagógiának és az oktatáspolitikának is.
Nemek közötti oktatási egyenlőtlenségek
Csakúgy, mint a szociális státusz, az etnikai-nyelvi háttér vagy a lakóhely, a nem egyike azon társadalmi dimenzióknak, melyek mentén oktatási egyenlőtlenségek alakulnak ki. Amikor eltérő helyzetű társadalmi csoportok közötti oktatási egyenlőtlenségekről van szó, először mindig azt figyeljük, hogy e csoportok között kimutathatók-e oktatási eredményekben kimutatható (oktatási részvételre és tanulási eredményekre vonatkozó) szakadékok. Ha csak ezeket, a fiúk és lányok közötti teljesítménykülönbségekről szóló adatokat nézzük, azt látjuk, hogy
nem a lányok, hanem a fiúk oktatási sikerességével van baj.
Évismétlők és a tankötelezettség után lemorzsolódók, vagy a korai iskolaelhagyók arányában nincs jelentős különbség fiúk és lányok között. Tanulási pályák tekintetében viszont a különbség óriási: 2017-ben a fiúk csupán 27 százaléka, míg a lányok 41 százaléka tanult tovább gimnáziumban. A PISA vizsgálatok – mint minden más tanulói teljesítménymérés is – két évtizede minden országban, így Magyarországon is szívósan továbbélő komoly különbségeket mutatnak a 15 éves lányok javára a szövegértési kompetenciák tekintetében, a fiúk előnye viszont matematika és természettudományos kompetenciák terén általában a statisztikai hibahatáron belül mozog. Ahogy a magyar kompetenciamérés adatai bizonyítják, ezek a teljesítménykülönbségek természetesen sokkal korábban alakulnak ki, például a szövegértési kompetenciák fejlődésében hatodikban már sokkal több a kudarcot valló fiú.
A magyar közoktatásban jelenleg szinte minden tanuló mélyen a saját lehetőségei alatt teljesít, de a fiúk különösen.
A lányok iskolai sikeresség tekintetében kimutatható relatív előnye a munkapiacra kilépve viszont visszájára fordul:
a 20-24 éves korcsoportban a nem dolgozó és nem is tanuló fiatalok aránya 2018-ban a nők között kétszer akkora volt, mint a férfiak között.
Nemek közötti társadalmi egyenlőtlenségek
Ha az iskolán túlra pillantunk, azt látjuk tehát, hogy szó sincs nők és férfiak közötti esélyegyenlőségről. Férfiak sokkal nagyobb arányban kerülnek biztos megélhetést biztosító pályákra, átlagos jövedelmük magasabb, s a nők aránya vezető és/vagy magas presztízsű pozíciókban lényegesen alacsonyabb. Mindezt nem a formális iskolázottság magyarázza: 2018-ban a 25-50 éves népességben a diplomás nők aránya 33 százalék, míg a diplomás férfiaké csupán 23 százalék volt.
A PwC 2020-as „Nők a munkában” jelentése szerint a legfontosabb nemi egyenlőtlenségekre vonatkozó indikátorok tekintetében nemzetközi összehasonlításban Magyarország átlagosnak mondható. Az OECD és az Eurostat adatai szerint a jövedelmekben kimutatható különbségek (gender pay gap) Magyarországon nem kiemelkedően magasak vagy alacsonyak; némileg nagyobbak, mint Lengyelországban és némileg kisebbek, mint Csehországban vagy Szlovákiában.
A többi visegrádi országhoz hasonlóan a nők részvétele a munkaerőpiacon valamivel a fejlett országok átlaga alatt van. A teljes munkaidejű foglalkoztatásban a nők részvétele Magyarországon a legmagasabb az OECD országok között, de a rugalmas vagy részmunkaidős foglalkoztatásban viszont alacsonyabb. A jövedelmi különbségeket nem csupán az okozza, hogy ugyanolyan végzettséget igénylő ugyanolyan munkakörben a nők fizetése sokszor alacsonyabb. Jelentős részben ez abból fakad, hogy a nők hatalmas mértékben felülreprezentáltak rosszul fizetett szakmákban, olyan ágazatokban, mind az egészségügy, a szociális támogató rendszer vagy az oktatás. Bizonyos szakmák annyira elnőiesedtek, hogy a legnagyobb természetességgel beszélünk nővérekről beteggondozók helyett, óvónőkről óvodapedagógusok helyett, tanítónőkről alsós pedagógusok helyett, védőnőkről – nem is tudom mi helyett. A nők aránya a teljes munkaidőben foglalkoztatott pedagógusok között például 2018-ban 83 százalék volt, az átlagos pedagógusbéreknél is jóval alacsonyabb keresetű óvodai és alsós általános iskolai pedagógusok körében a nők aránya gyakorlatilag 100 százalék. A státuszkülönbségek kialakulásához végül az is hozzájárul, hogy a nők karrierje tipikusan sokkal nagyobb családi és háztartási terheik miatt nehezített pályán halad előre.
A félreértések elkerülése érdekében: az a tény, hogy a nemek közötti munkaerő-piaci és jövedelmi egyenlőtlenségek Magyarországon regionális és tágabb nemzetközi összehasonlításban nem kiemelkedően nagyok, vagy az, hogy a nemek közötti egyenlőtlenségek mértéke eltörpül a szociális státuszkülönbségek és etnikai háttér mentén kialakuló egyenlőtlenségek mellett, messze nem jelenti azt, hogy nem is léteznek. Lényegében egy esélyegyenlőségi problémáról van szó, tehát mindenképpen törekednünk kell a megszüntetésükre.
Mit tesz hozzá az oktatás a társadalmi egyenlőtlenségekhez?
Térjünk vissza az oktatáshoz! Az igazi – bár csak látszólagos – ellentmondás a lányok nagyobb iskolai sikeressége és relatív társadalmi-munkapiaci sikertelensége között van. Ha ebben mélyebbre ásunk, az oktatáson túli egyenlőtlenségek mögött is találunk – statisztikai indikátorokkal nem mindig megragadható – oktatási problémákat.
A nemek közötti társadalmi egyenlőtlenségeket a lányok oktatási sikeressége ellenére íratlan normák, értékek és attitűdök tartják életben. Mivel az attitűdök is tanulási eredmények, elméletileg itt is felvetődhetne a biológiai determinizmus egy „modernizált” változata, mely szerint a férfi és női agy másképpen működik. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy e vélelmek alól az elmúlt két évtized agykutatási eredményei lényegében kihúzták a szőnyeget. Az agykutatás (neuroscience) folyamatosan szaporítja az úgynevezett „neuromítoszok”, a hétköznapi gondolkodásba szinte kiirthatatlanul beleívódott, de az idegtudomány által cáfolt vélelmek listáját. Ilyenek például a „jobb és bal féltekés” személyeké, az, hogy csupán az agyunk tíz százalékát használjuk, vagy hogy a férfiak és nők agya eltér egymástól.
Mindmostanáig egyetlen kutatás sem mutatott ki nem-specifikus különbségeket a szinaptikus hálózatok működésében, vagy az egyének közötti különbségekhez mérhető eltéréseket a férfi és a női agy morfológiájában. Viszont azt is tudjuk, hogy a tanulás formálja agyunk szinaptikus hálózatainak szerkezetét, tehát a nem-specifikus tanulás nem-specifikus kognitív és érzelmi képesség-különbségeket eredményezhetnek. Ezek a különbségek azonban nem velünk születnek.
Miután a biológiai magyarázatokat kizártuk, ami marad az, hogy a nemi egyenlőtlenségek újratermelődéséért felelős értékeket, normákat és attitűdöket megtanuljuk. A társadalmi szerepek és az ezekhez kapcsolódó identitások társadalmi konstrukciók, melyek megerősítése a legtágabban értelmezett tanulás (szocializáció) révén történik. Ez a szocializációs folyamat természetesen már a születéskor elkezdődik azzal, ahogy öltöztetjük a kisfiúkat és kislányokat, vagy azzal, hogy milyen játékokat veszünk nekik.
Egy ponton túl azonban az óvoda és az iskola a társadalmi nemi szerepek formálásában nem lebecsülendő szerepet játszó szocializációs szereplőkké lépnek elő.
Vannak például olyan kutatások, melyek azt bizonyítják, hogy a tanító néniktől – anélkül, hogy ők ennek tudatában lennének – jóval több figyelmet és pozitív visszajelzést kapnak az „imádnivaló okos kisfiúk”, mint a „csendes szorgalmas kislányok”. A gyerekek ezt nagyon pontosan dekódolják és alkalmazkodnak a ki nem mondott elvárásokhoz: a fiúk magabiztosak lesznek és feszegetik a határaikat, a lányok pedig vasszorgalommal csinálják otthon a leckét.
Jórészt azt is az iskolában tanuljuk meg, hogy melyek a fiús és lányos elfoglaltságok és szakmák, tehát jelentős részben az iskola terel minket külön utakra. Ez az oka annak, hogy a középfokú szakképző intézmények nagy többségébe szinte kizárólag fiúk vagy lányok járnak. A felsőoktatásban valamivel kisebb ugyan a szétválás, de ennek oka az, hogy a hallgatók döntő többsége gimnáziumokból kerül be. Még messze nem tudunk eleget ezekről a rejtett hatásokról, ezért nem kevesebb, hanem sokkal több gender-kutatásra és ezzel foglalkozó szakemberre lenne szükségünk.
Miért kell minderről beszélnünk?
Elintézhetnénk ezt a kérdést egyszerűen azzal, hogy a férfiak és nők (mint ahogy a többségétől eltérő különböző szexuális orientációjú és nemi identitású személyek) jog- és esélyegyenlősége az euro-atlanti kultúrkörben mára a civilizációs minimum részévé vált, de ennél jóval többről van szó. A figyelmet az is indokolja, hogy egyre nagyobb a szakadék az oktatás még mindig nagyon tradicionális nemi szocializációs szerepe, valamint a nemi egyenlőtlenségekkel kapcsolatos egyre erősebb tudatosság és a társadalmi nemi szerepek változása között. Ez utóbbi két folyamat - adatokkal jól dokumentálható módon - Magyarországon is zajlik. Így például a PwC 2019-es európai közvélemény kutatásának eredményei szerint azoknak az aránya, akik nagyon fontosnak tartják, hogy a nőknek ugyanolyan jogaik legyenek, mint a férfiaknak:
- Magyarországon 85 százalék,
- Csehországban 70 százalék,
- Lengyelországban 69 százalék,
- Szlovákiában pedig 67 százalék volt.
Magyarországon a nők egyenlő jogait a férfiak 80 százaléka is nagyon fontosnak tartja. A nemek között egyenlőséget nagyon fontosnak tartók aránya persze Magyarországon valamivel alacsonyabb, mint számos nyugat-európai országban (Svédországban például 95 százalék), de a régió országaihoz képest magasabb arány mégis csak azt jelzi, hogy a magyar társadalomban is erősödik a nemi egyenlőtlenségekkel kapcsolatos tudatosság. Ennek jele az is, hogy Magyarországon 1991 óta a hagyományos családmodellt előnyben részesítők aránya 60 százalékról csökkent a mai 26 százalékra. Az egalitariánus családmodell támogatottsága a régió országai között Magyarországon a legmagasabb. (Ez a pozitív attitűdváltozás nem vonatkozik a szexuális kisebbségekre, a magyar társadalomban rendkívül erősek a heteronormatív attitűdök.)
Szocializációs értelemben nem csupán a nemek közötti egyenlőség tekintetében látunk változásokat, de egyre erősebb az Európa nyugati felében már jóval korábban megfigyelt férfiak és nők közötti életciklus és életmód konvergencia is, amely jelentős mértékben érvényteleníti a nemek közötti hagyományos munkamegosztásról szóló képzeteket. Lássuk be: nincs sok értelme úgy tenni, mintha ezek a változások elkerülnének minket. Akkor sem fognak, ha éppen regnáló politikusaink ezt erősen akarják, ezért egészen elképesztő dolgokat írnak az alaptörvénybe vagy ostobaságokkal tarkítják az állami tanterveket.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre.
Elindult a Portfolio Vélemény rovata, az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
Címlapkép: Getty Images
