Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Az alábbiakban Kiss Borbála Tünde elemző és Lantos Csaba üzletember, egészségipari, élettudományi befektető közös írásának első részét közöljük. A második résszel a napokban jelentkezünk.
A magánegészségügy hiányzó növekedése a statisztikákban
Közgazdászok és egészségügyi szakértők körében közismertnek számít, hogy gazdasági súlyunkhoz képest nem költünk eleget az egészségügyre, és különösen a közszféra fordít relatíve keveset erre. Összességében a GDP-nk arányában 6,5-8 %-ot szoktuk költeni az egészségügyre – ami valóban az OECD vagy az EU statisztikai összehasonlításában az alsó harmadba (vagy inkább az alsó negyedbe) kerülésre méltányol minket.
Az a vélekedés vált általánossá, hogy ez kevés (és valóban!), ráadásul a teljes egészségügyi költésen belül alacsonynak számít az állami (tágabban közösségi, vagy köz-) költés mértéke, de ezt némileg ellensúlyozza, hogy nálunk viszonylag magas a magánkiadások aránya (és volumene). Ez nem csak a kisebb szolidaritás miatt nem helyes (ez ugyanis csökkenti a társadalmi kohézió mélységét és súlyát), hanem általában nem is kellően hatékony: az atomizált vevők az egészségügyben immanensen jelen lévő információs aszimmetriából következően általában nem a legjobb ár-érték arányú szolgáltatásokat tudják igénybe venni.
A 2012-es OECD statisztika szerint nálunk 38% volt a nem közösségi költés aránya az egészségügyi ráfordításokon belül. Ez valóban nagyon kiugró értéknek tekinthető. Az EU átlaga ekkor 27 %-on állt, és még a V4-ek másik három országához képest is jelentősen elmaradtunk, náluk is jóval alacsonyabb volt a magánkiadások aránya (16-30%).
Az azóta eltelt években végbement egy jelentős korrekció. A legutóbbi elérhető adatok szerint a közköltés aránya az összes egészségügyi kiadáson belül elérte a 69%-ot, amely már sokkal közelebb van az előbb említett átlagos értékekhez.
Megjegyezzük, hogy a most elfogadott egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény alapján 2 év alatt megduplázódnak az állami orvosi fizetések, ill. még 2019-ben meghirdették, hogy a szakdolgozók bérét 4 év alatt 72%-kal emelik – és ezt azóta el is kezdték megvalósítani. Ceteris paribus: 2023-ra jelentősen meg fog emelkedni emiatt az egészségügyre fordított állami költések volumene, ami feltételezhetően az egészségügyi összkiadásokat is újra megemeli a GDP 8%-a fölé, és önmagában ezekkel a változásokkal beérjük az EU átlagát a köz és magánköltések arányában. De ne szaladjunk ennyire előre!
A bemutatott állami és magánfinanszírozású egészségügy között arányeltolódás jelenleg egy fontos jellegzetessége és problémája a magyar egészségügynek. De mi is állhat ennek hátterében? Ehhez érdemes külön-külön is megvizsgálni a magánszektor és a kormányzat egészségügyi költéseinek változását. Az alábbi ábra szerint a 2010-2018 közötti időszakban évente átlagosan 1%-kal maradt el a közköltések volumene a nominális GDP bővüléstől. Az előbbinek az összetett éves növekedési üteme (CAGR) 5,75% volt a vizsgált nyolc év alatt, miközben az egészségügyi kormányzati kiadások évente átlagosan 4,71%-kal emelkedtek. (Ez egyébként jó hír, mert a megelőző periódusban jelentősebben elmaradt az egészségügyre fordított állami költések indexe a nominális GDP alakulásától.)
Ezzel szemben a magánköltések növekedése jelentősen alacsonyabb volt ebben az időszakban a GDP bővülésénél (CAGR 3,3%).
Az egészségügyi költéseken belül megkülönböztetik a folyó kiadásokat (opex) a beruházási kiadásoktól (capex). A beruházások általában a teljes egészségügyi kiadásoknak csak a 0,5 %-át szokták kitenni, hatásuk így nem jelentős. (Kivételt jelentett ez alól a 2013-2015 közötti periódus, amely időszakban jelentős – elsősorban EU-ból származó támogatásokból finanszírozott – kórházfejlesztések és eszközbeszerzések történtek vidéken. Ez azokban az években átlagosan 0,2-0,5 %-kal megemelte az egészségügyre fordított GDP arányos kiadásokat).
A folyó kiadásokat különbözőféleképpen szokták felbontani. Mi az egyszerűség kedvéért két csoportba soroltuk azokat. Az első csoportba tartoznak a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök. A másik csoportba soroltuk az összes egészségügyi szolgáltatást: fekvőbeteg és egynapos ellátás, járóbeteg-ellátás, hosszú ápolási idejű ellátás, kiegészítő szolgáltatás (klinikai laboratóriumi, diagnosztikai és mentőszolgáltatás és betegszállítás), prevenció.
A gyógyszereknél és a gyógyászati termékek esetében teljesen általános az ún. copayment rendszer. Ebben a rendszerben egy adott terméknek (termékcsoportnak) van egy meghatározott NEAK támogatása és a végső fogyasztó a termék árának csak egy részét kell, hogy megfizesse. (Természetesen léteznek nem csekély számban olyan gyógyszerek és gyógyászati eszközök, amelyek nincsenek fenn ezen a NEAK listán, itt a fogyasztónak meg kell fizetnie a termék teljes árát.) Az egészségügyi szolgáltatások esetén az alap szisztéma az, hogy egy szolgáltatás ha a NEAK által finanszírozott, akkor tiltott annak bármely módon történő kiegészítése: ez az ún. kettős finanszírozás tilalma. Ha magánszolgáltatást veszünk igénybe, akkor nem számíthatunk a NEAK részleges térítésére. Bár természetesen vannak olyan magánszolgáltatók, akikkel bizonyos tevékenységekre szerződött a NEAK – ilyen esetben azonban a teljes összeget ők fizetik. Erről még lesz szó a későbbiekben.
Miután tisztáztuk a besorolásokat a magánegészségügy területén (gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök és eü. szolgáltatások), érdemes a magán és kormányzati szektort csak az egészségügyi szolgáltatásokra fordított kiadások területén összevetni. Itt bizony még nagyobb különbséggel szembesülünk. A közköltések 2010 és 2018 között 6,03%-os összetett éves növekedési rátát mutattak, amely változás a magánegészségügyi szektorban mindössze 3,52% volt ezen időszakban!
Őszintén szólva, nagyon meglepődtünk ezen. Tehát még egyszer: a gyógyszerektől és a gyógyászati (segéd)eszközöktől megtisztítva, azaz
az egészségügyi szolgáltatásokra az állam ebben az évtizedben fokozatosan többet kezdett el költeni, mint a lakosság a magánegészségügyi kiadások során. Az olló ráadásul egyre nyílik.
Ez teljesen ellentmond annak az intuitív érzetnek és képzetnek, ami a médiából elénk tárul. Eszerint az állami egészségügyre – a felelőtlen politikusok, vagy finomabban, más prioritásokat előnyben részesítő politikusok miatt – nem költ eleget a kormányzat, amely így annyira leromlott színvonalra jutott, hogy az emberek tömegesen a magánegészségügyi szolgáltatásokat választják. Ezzel szemben a tény az, hogy ebben a periódusban a kormányzat a GDP növekedésénél nagyobb ütemben növelte az egészségügyi szolgáltatásokra fordított kiadásait. Ebben benne van a már említett, elsősorban vidéki kórházakban történt fejlesztések, beruházások 2013-2015 között, ill. a másik jelentős tétel, a 2016 óta megtapasztalt jelentős béremelések sora. Viszont a magánegészségügy bővülése ehhez képest visszafogott volt.
Tudjuk azt is, hogy ebben az időszakban a fogyasztás dinamikája számottevő volt, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint az egy főre jutó éves kiadások CAGR-je még a GDP-nél is magasabb, 5,91 % volt 2010 és 2018 között.
Tehát az eddigieket összefoglalva, a lakossági fogyasztási kiadások enyhén magasabbak a GDP növekedési üteménél is, ám van egy terület: ez éppen a magánegészségügyi szolgáltatók piaca, ahol látványosan alacsonyabb ütemben bővültek a kiadások, mint más területeken.
Ez bizony súlyos ellentmondás! Annak ellenére, hogy a lakossági fogyasztás látványosan (a GDP-nél is valamivel nagyobb arányban) nő ebben a konjunkturális időszakban, azt láthatjuk, hogy a háztartások magánegészségügyi szolgáltatásokra fordított kiadásai is növekednek ugyan, de a bővülés üteme több mint 40%-kal marad el a kormányzati ráfordítások indexétől.
Ráadásul egy korábbi elemzésből azt láttuk, hogy a nagyobb magánegészségügyi szolgáltatók árbevétele igen jelentősen emelkedett 2013 és 2018 között – a vizsgált nagyobb szolgáltatók éves árbevétel-növekedése közel 14% volt átlagosan évente! Ezen tanulmány azt a 29 budapesti egészségügyi szolgáltatókat vizsgálta, amelyeknek a 2017-es árbevétele meghaladta a 300 millió forintot.
Ez a növekedéselmaradás logikailag csak úgy mehetett végbe, ha a nagyok dinamikus terjeszkedése mellett a kisebb szolgáltatók messze nem növekedtek ilyen ütemben (vagy egyenesen csökkent a teljesítményük). Ez természetesen lehetséges, mutathatja egy elég gyors koncentrálódás és konszolidáció jeleit, amely során a nagy szereplők részben a kisebbek rovására terjeszkednek. Ugyanakkor, a gazdaság egyéb szektoraiban szintén végbement kifehéredési folyamatot is jelezhet. A lakásrendelők (azaz egyéni vállalkozó vagy mikrovállalkozást működtető orvosok) tevékenysége során vélhetően – és gyakorlati tapasztalatból szinte mindannyian tudjuk, hogy így van – kevésszer születik számla és válik hivatalos árbevétellé a tényleges jövedelem. Ezeket a bevételeket megbecsülni mindig is, mindenhol komoly próbatétel elé állítja a statisztikusokat.
Azon kezdtünk gondolkodni, vajon megfigyelhető-e a kifehéredési folyamat a statisztikák tükrében; lehetséges-e, hogy a nagyobb vállalatok árbevételének növekedése részben annak köszönhető, hogy korábbi fekete bevételek elkezdtek megjelenni a legális piacon?
A következő cikkben ezt mutatjuk be részletesen.
Kiss Borbála Tünde elemző és Lantos Csaba üzletember, egészségipari, élettudományi befektető
A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre.
Címlapkép forrása: Getty Images
