Növekedés, foglalkoztatás.
A legfontosabb makrogazdasági mutatószámként a gazdasági növekedést szokás említeni. Azért is érdemes ezzel kezdeni, mert a kormány a ciklus első felében előszeretettel beszélt “dinamikus" növekedési pályákról, 4-6%-os reál GDP növekedést előrevetítve a ciklus végére. Nos, azt most már tudjuk, hogy ezt messze nem sikerült elérni, azonban a tavalyi negyedik negyedéves 2,7%-os éves alapú növekedési adattal egyértelműen Európa élmezőnyébe tartozik az ország. (Arra, hogy ez még messze nem garancia arra, hogy hosszabb távon hasonlóan jó adatokat lássunk, később még visszatérünk). Érdemes megnézni azonban, hogy a többi, régiós ország hol tart a 2009-es reál kibocsátásához képest, és Magyarország hogyan áll ebben a “versenyben".
"Elmúlt4év" A Portfolio.hu az "Elmúlt4év" sorozatának keretében üzletembereket, egyetemi oktatókat, piaci elemzőket, gazdasági szereplőket kért fel, hogy mondják el, milyennek látták a mögöttünk hagyott kormányzati ciklus négy évét, illetve értékeljék a kilátásainkat. Mindezt műfaji megkötöttség és szorosabb témamegjelölés nélkül. Az írások ezen az oldalon olvashatók.
Mi lehet a magyarázat erre a teljesítményre? Nem lenne igazságos, ha nem vennénk figyelembe azokat az adottságokat, amikkel a 2010-es kormányváltáskor az új kabinetnek számolnia kellett, ráadásul a gazdaság gyenge teljesítménye gyakorlatilag az elmúlt évtized közepe óta jól látható volt. Ha ránézünk az AMECO adatbázisára, azt látjuk, hogy a reál-konvergencia folyamata 2008 végétől megállt, azaz az elmúlt években nem sikerült érdemben közelebb kerülni a legfejlettebb EU-s országok átlagához. Itt kell zárójelben megjegyezni, hogy sajnos a 2008-as világgazdasági válság kitörését megelőző években is csak egyensúlyromboló módon, fenntarthatatlanul haladt előre a felzárkózás, amit viszont pontosan a válság által adott pofon tett mindenki számára nyilvánvalóvá és sok esetben fájdalmassá.Visszatérve a fejlett országokhoz való felzárkózás folyamatára, az itt látott kedvezőtlen tendenciákat természetesen érdemben magyarázza a 2008-as világgazdasági válság. A válság kitörése után - a külső finanszírozási források elapadásával - megindult a kényszerű adósságleépítés folyamata, ami mind a privát, mind az állami szektort érdemben érintette, s ez komoly gátja volt a gazdasági élénkülés megindulásának. A megváltozott külső gazdasági, pénz-és tőkepiaci környezet, a folyamatosan zajló adósságleépítés tehát olyan adottság volt, amivel a gazdaságpolitika nem nagyon tudott mit kezdeni. Tegyük hozzá, nem is lett volna sok értelme ezzel a hatással szembe menni - bár volt erre egy kísérlet, hiszen emlékezzünk rá, hogy 2010-ben kormányra kerülésekor a Fidesz a költségvetési lazítást, a "belső motorok" beindítását szorgalmazta. Ezt a gazdaságpolitikai tervet azonban felülírta az államháztartás kiigazításának mind az EU, mind a piacok által előírt kényszere. Eközben az is jól látható, hogy a gazdasági növekedés felpörgetésére tett későbbi kísérletek a legutóbbi időkig kudarcot vallottak (emlékezzünk például a nyugdíjvagyon átvétele apropóján végrehajtott költségvetési lazításra, ami aztán - a 2011-12-es európai adósságválsággal súlyosbítva - komoly kiigazításba és recesszióba torkollott). Másfelől pedig a kormány nem kiszámítható gazdaságpolitikája elég jelentősen rányomta és még mindig rányomja a bélyegét a növekedési lehetőségeinkre.
Összességében a 2010-es és 2011-es kisebb GDP bővülés után a 2012-es év ismét visszaesést hozott. A 2013-as év, illetve annak második fele már biztatóbban alakult, több éves mélypontról fordult a lakossági fogyasztás, illetve a beruházások is. Árnyalja a képet, hogy a legutóbbi impozáns beruházási számok mögött nagyon erős állami beruházási tevékenység látszik, ami nagyrészt az EU-s pénzek beáramlásának gyorsulásával magyarázható. Ugyanakkor a magánberuházások egyelőre lassan mozgolódnak. Mindenesetre a gazdasági kilábalás az idei évben is folytatódhat, s az elkövetkező két évben 2% körüli ütemben nőhet a magyar gazdaság. A távolabbi kilátások azonban bizonytalanok, hiszen a potenciális növekedési ráta szintje továbbra is alacsony.
És itt érkeztünk el ahhoz a részhez, ahol a gazdaságpolitikának már inkább lehetett volna tennivalója, ez pedig a hosszabb távú növekedést meghatározó tényezők javítása. Ha sorba vesszük a növekedés tényezőit (tőke, munka, termelékenység, intézményi tényezők), azt látjuk, hogy a tőkevonzó képessége Magyarországnak romlott az eltelt időszakban. A nettó FDI hosszú negyedévek óta negatív. Ebben az általában véve kedvezőtlennek ítélt gazdasági környezet (a válság utóhatásai) az intézményi tényezők, illetve a kormányzati gazdaságpolitika szerepe is meghatározó volt, amit a piaci szereplők sokszor kiszámíthatatlannak ítéltek. Mostanra egyre bizonyosabbá válik, hogy a vállalati és a banki különadók tartósan fennmaradni látszó rendszere jelentősen rombolja az üzleti bizalmat, a növekedést, illetve növekedési kilátásainkat. Nem segíti a javulást, hogy a pénzügyi közvetítőrendszer még mindig nem képes teljesen betölteni a funkcióját. A vállalati hitelállomány 2013-ban - a megelőző években látottnál ugyan kisebb mértékben, de - még mindig csökkent. Az idei év talán hozhat némi javulást ezen a téren, részben a jegybanki Növekedési Hitelprogramnak köszönhetően. Ez utóbbi azonban nem biztos, hogy hosszabb távon meghatározó szerepet tud majd betölteni a tőkeállomány javításában.
Áttérve a másik fontos potenciális növekedést meghatározó tényezőre, a munkaerőre, a kormányzat munkapiaci intézkedéseit meglehetősen kétarcúnak ítéljük meg. A foglalkoztatottak száma bővült, immár stabilan 4 millió fő fölött van, miközben a munkanélküliségi ráta több éves mélypontra került. Ám nem a magánszektor által teremtett munkahelyek száma nőtt meg számottevően, a foglalkoztatottság bővülésnek döntő része a közfoglalkoztatás növekvő súlyához kapcsolható, amit a hosszú távú növekedési kilátások javítása szempontjából nem tekinthetünk meghatározónak. Mindezt fontos észben tartani, amikor azt kívánjuk összehasonlítani, hogy a magyar adatok hogyan néznek ki régiós összehasonlításban. A javulás a többi országhoz képest ugyanis bizonyára nem következett volna be a kormány hathatós segítsége nélkül.
Az oktatás megemlítésével pedig el is érkeztünk az intézményi tényezőkhöz: itt azt látjuk, hogy az amúgy is komoly hiányosságok mellé mintha újabbak zárkóznának fel, amik ronthatják a hosszú távú növekedési lehetőségeket. Az oktatás, és az egészségügy kétségkívül hosszú idő óta "mostoha" területe az állami finanszírozásnak, a pénztelenség itt nem új jelenség. Azonban nem csak ezeken a területeken tapasztalhatók aggasztó jelek. Jól látható, hogy nagyon komoly hiányosságok vannak olyan stabil, normateremtő intézményrendszer létrehozásában, illetve megerősítésében, ami a legújabb ismereteink szerint megalapozza a hosszú távú prosperitást. (Itt az erőforrásokhoz való szabad hozzáférést, az átláthatóságot, az ösztönző, "befogadó" intézményeket kell érteni, szemben a "kizsákmányoló" intézményekkel, ahol egy szűkebb csoport jelentős, esetleg kizárólagos fennhatósággal rendelkezik az erőforrások felett. (Minderről részletesen ír Acemoglu és Robinson a "Why nations fail?" című könyvében.) Később, az az állam kiadási szerkezetének elemzésénél még érinteni fogjuk ezt a területet.
