János esztergomi érsek elhíresült üzenete hangzott hasonlóképpen 1213-ban, amikor a magyar főurak a véleményét kérték II. András felesége, Gertrúd tervezett meggyilkolása kapcsán. Ez a dodonai megfogalmazás kicsit több, mint 800 év elteltével sem veszített örökzöld jellegéből: napjainkban, amikor a mesterséges intelligencia (MI) jelentette kihívásokat és változásokat vesszük számba, ugyancsak két megközelítés közül választhatunk.
De vajon kell vagy sem félnünk az MI használatától? Ezt a kérdést az élet minden területén érdekes vizsgálni, de a jogban potenciálisan betöltött szerep körüljárása annyiban mindenképpen sajátos, hogy a jog maga az életviszonyok teljességét szabályozza, így hatása a mindennapokra és a társadalom egészére megkérdőjelezhetetlen.
Az MI alapú legal tech megoldások (azaz olyan szoftverek, melyek kifejezetten jogi feladatok hatékonyabb elvégzését célozzák) használata a versenyszférában kézenfekvőnek tűnik: az ügyvédi irodák ezáltal humán erőforrásaikat (emberibb megközelítésben: jogász kollégáik idejét) optimalizálni tudják, az ismétlődő, monoton, időigényes és nagy terjedelmű feladatok helyett magas hozzáadott-értékű munkát tudnak végezni az ügyfelek részére. Vállalati oldalon is adott a logika: az alacsony hozzáadott-értékű teendők kiszervezése helyett üzleti szempontból már megérheti a megfelelő technológiába való beruházás.
Az igazán izgalmas kérdéseket (és jóval kevésbé evidens válaszokat) ezért inkább ott találjuk, ahol az egyén (értve ez alatt most a vállalatokat, szakszóval jogi személyeket is) áll szemben az állammal, tehát egy alá-fölérendeltség van jelen, és a modern kor embere számára igen fontos személyi szabadság és pénztárca az érintettek:
a büntetőjog és az adó területén.
Nagyon leegyszerűsítve, mi is történik egy büntetőeljárás során? Az egyik oldalon áll az állam a maga erőszak-szervezetével, az erőszak alkalmazásának monopóliumával és az egyénhez viszonyítva majdnem korlátlan lehetőségeivel, forrásaival és eszköztárával, a másik oldalon pedig maga az egyén, a terhelt, aki mindezekkel nem rendelkezik. A képlethez persze hozzátartozik még az is, hogy büntetőjogi szankció alkalmazásához szükséges az elkövető tudattartalmának, mitöbb, a kérdéses cselekményhez való akarati-érzelmi viszonyulásának bizonyítása is, méghozzá az állam képviseletében eljáró vádhatóság részéről. Például amikor valamilyen közteher nem kerül befizetésre, akkor a mulasztó ezt kifejezetten így akarta-e, kívánta vagy belenyugodott ebbe? (Mert ha esetleg előre sem látta mulasztása következményét, vagy nem teljesen alaptalanul bizakodott abban, hogy a költségvetést kár nem éri, máris más a helyzet: nem beszélhetünk bűncselekményről.) Ez az államot terhelő bizonyítási teher kétségtelenül befolyásolja az imént felvázolt egyenlőtlen helyzetet, hiszen a gondolatolvasás képességének hiányában a szubjektív elemekre csak a külvilágban megjelenő objektív körülményekből tudunk következtetni – éppen ez az indoka az állam javára fennálló egyenlőtlenségnek.
Gondoljuk most át azt, hogy mindezeket a tételeket miként írja át és/vagy felül az MI. És gondolatkísérletünk során az MI-re ne egy emberi intelligenciával megegyező "robotként" tekintsünk, hiszen nem kell különösebben magyarázni, hogy például milyen sebességgel milyen mennyiségű adatot tudnak a különböző algoritmusok feldolgozni, elemezni, értelmezni. Egy, az emberi intelligenciához képest alapvetően más minőséggel kell tehát számolnunk. Nos, mennyire rendeződik át a képlet, ha ezt az új tényezőt hozzáadjuk akár az elkövetői, akár a vádhatósági oldalhoz? Az, hogy a bűncselekmények elkövetői mire használnák (használják) az MI-t, nem okoz különösebb fejtörést: károkozásra, a legtágabb értelemben. De vajon ugyanennyire egyértelmű a válasz a másik oldalon is? Az MI bűnüldözési céllal történő állami alkalmazása biztosan csak előnyös lehet? És nem összeesküvés-elméletekre kell gondolni, hanem pusztán arra a tényre, hogy a vádhatóságnak más a logikája, mint a bíróságnak. A bíróság feladata ugyanis annak eldöntése, hogy a terhelt, akit immár vádlottnak nevezünk, azaz akiről a vádhatóság 100 %-os bizonyossággal állítja, hogy bűnös, valóban bűnös-e: vagy igen, vagy nem. Ez a kétségkívül rendkívülimód leegyszerűsített valószínűség-számítás mutat rá a leginkább az eltérő racionalitásra: arról a személyről, akiről az igazságszolgáltatás egyik közreműködője 100 %-ban vallja, hogy bűnös, egy másik intézmény 50%-os valószínűséggel fogja megállapítani ugyanezt.
Mindeközben nem szabad szem elől tévesztenünk az alapfelállás egy másik fontos dimenzióját sem: nem olyan egyértelmű helyzetekben fog felmerülni az MI alkalmazása, amikor a tettes a füstölgő pisztolyt tartja a kezében az áldozat mozdulatlan és golyó ütötte lyukból vérző teste fölött, in flagranti. Hanem olyan esetekben, amikor valami nagyon nem egyértelmű: például, hogy amikor az Elon Musk vezette Kormányzati Hatékonyság Minisztériuma MI felhasználásával elemez temérdek adatot, akkor ennek a költségvetést feleslegesen terhelő kiadások beazonosítása-e az előnyös eredménye, vagy a szenzitív személyes adatoknak és különböző minősítésű titkoknak akár büntetendő cselekményt jelentő jogellenes megismerése és felhasználása.
Nem mehetünk el szó nélkül a bírói szerepet többszörösen érintő szempontok mellett sem. Egyrészt, ennek a szerepnek a jelentős felértékelődése várható. Ahhoz ugyanis, hogy jogrendszerünk meg tudjon birkózni azokkal a folyamatosan és gyökeres változásokkal, melyeket a technológiai fejlődés magával hoz, új szabályokra, mitöbb, új jogintézményekre lesz szükség. Jónéhány évszázadig elegendő volt a római jog: most új "római jogot" kell alkotni, olyan kellően absztrakt normarendszert, ami biztosítja, hogy ne kelljen folyamatosan a technológia után kullogva jogszabályokat módosítani. Igen, ez nem az az út, amelyen Európa jelenleg jár, ez nem egy önmagában közel 150 oldalas keretjogszabály (azaz az AI Act) útja. És ha a jogszabályok absztraktak, akkor azokat az eljáró bírónak kell megfelelően alkalmaznia a vita tárgyát képező életviszonyra, amihez nélkülözhetetlen a megértést biztosító technológiai tudás, és a proaktív szerep felvállalása is – ennek vállalása nem magától értetődő, hiszen egy-egy ilyen döntésnek nagyobb lesz a társadalmi viszonyokat, a mindennapokat alakító hatása is.
A bírónak tehát "értenie" kell az MI-t. Ez a megértés a kapcsolat a második szemponthoz. Tegyük fel, hogy egy szerződés bizonyos rendelkezésének értelmezése a kérdés – ez nem is olyan ritka a gyakorlatban, mint gondolnánk. A Polgári Törvénykönyvben rögzített értelmezési szabály szerint egy szerződéses nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a címzettnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. Itt a hangsúly a szavak általánosan elfogadott jelentésén van, ez a főszabály. Tegyük fel azt is, hogy a peres felek egyikének ügyvédje a kérdéses szerződéses szöveget bemásolja több MI alapú nagy nyelvi modellen alapuló programba, és megkérdezi az MI-t, hogy hogyan kell érteni a vitás rendelkezést. Végül pedig még azt is tegyük fel, hogy valamennyi megkérdezett MI ugyanazon értelmezés mellett teszi le a voksát. Nos, ha ez az eljáró ügyvéd benyújtja a bíróságra ezt az MI-k által készített értelmezést, ahogy hogyan fogja a bíró értékelni? Egyáltalán figyelembe veheti-e? Bizonyíték lesz, vagy fél nyilatkozata? Vagy kizárja a peranyagból? Nem vitatva, hogy ezeknek a kérdéseknek az eldöntése a hatályos perjogi szabályokon is múlik, mégiscsak megjelenik az a bizonyos második szempont: érti-e a bíró az MI működését annyira, hogy értékelni tudja az elé került anyagot?
A harmadik szempont részben kapcsolódik mindezekhez: használhatja-e, mikor és milyen korlátok között, garanciák, biztosítékok mellett az igazságszolgáltatás maga az MI-t? Lefuttathat-e a bíróság egy hasonló szövegelemzést? Vagy vegyünk egy adóperekben gyakran előforduló példát: ömlesztett termék láncértékesítése esetén valamelyik gazdasági szereplő nem fizeti meg a hozzáadottérték-adót (ez Magyarországon az áfa). Fontos tisztázni, hogy maga a láncügylet nem ördögtől való, olyannyira, hogy az általános forgalmi adóról szóló törvény kifejezetten szabályozza. A jogellenes cselekmény tehát nem önmagában a láncban való részvétel, ez csak akkor jogellenes, ha az illető tudott, esetleg tudnia kellett az adókijátszásról (vagy esetleg maga volt a lánc aktív alakítója). Ilyen, egyébként rendkívül komplex ügyekben rendszeresen fordul elő, hogy egy ténylegesen több évig tartó adóellenőrzés következményeként egy olyan, a láncban szereplő adózót bírságol meg az adóhatóság, amely szereplő vitatja a döntést arra hivatkozva, hogy se nem tudott a jogsértésről, se nem kellett volna tudnia róla. Miután itt a korábbi büntetőjogos példához hasonlóan egy bizonyos tudattartalom a kérdéses, a bizonyítás ugyancsak a külvilágban megjelenő események alapján végezhető el. Ennek következtében az adóhatóság valamennyi beszerzett bizonyítékot annak a gondolatnak rendel alá, hogy azok a jogellenességet támasszák alá. Amikor az adózó szembesül egy ilyen ügy igencsak tetemes iratanyagával és a reakcióra nyitva álló rövid határidőkkel, sokszor úgy érzi: tehetetlen. De mi történne akkor, ha ezt a teljes iratanyagot feltöltené valamely MI alapú rendszerbe, és azt az utasítást adná: keressen a program mintákat és attól való eltérést – azaz muníciót az adóhatósági érveléssel való vitatkozáshoz. Megteheti ezt? Figyelembe veheti, esetleg figyelembe kell vennie a hatóságnak, bíróságnak egy ilyen kísérlet eredményét? Ha nincsenek egzakt jogszabályi rendelkezések, az alapkérdés ugyanaz: értjük-e, hogyan működik az MI? Mert ha a logika zárt szabályai mentén, nyelvi (értelmezési) modellen alapulva, akkor tulajdonképpen miért is ne lehetne figyelembe venni? Vagy esetleg nem csak lehet, hanem kell?
Mindaddig, amíg ebben a témában több a kérdés, mint a válasz, addig nem lehet eldöntendőként kezelni a címben kvázi feltett kérdést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs azonnali és sürgős teendőnk – és nem csak a most egyébként is aktuális fejlemények (AI Act, NIS2, DORA) kapcsán. Át kell gondolni az üzleti működés és az azt támogató területek folyamatait, megnézni, hogy hol használunk MI-t (lehet, hogy meglepő válaszok fognak születni), ezek milyen (adott esetben vezetői) kockázatokkal járnak, és mit teszünk, mit tehetünk ezeknek a kockázatoknak a kezelése érdekében. És így, ha nem is igen vagy nem formájában, de lesz válaszunk a kérdésre, mert jobb félni, mint megijedni.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
