Van egy alapvető probléma az emberek civilizált együttélésével kapcsolatban: a munkát meg az abból előálló javak elosztását valamiképpen meg kell szervezni. Ha mindenki teljesen önellátó lenne és figyelmen kívül hagyhatná a többi embert, akkor nem volna probléma. De nincs így, és talán jobb is ez mindenkinek. Ugyanis mi, emberek sokkal többre vagyunk képesek együtt, mint külön-külön. Csak ugye akkor el kell dönteni, hogy ki mit dolgozik, és azért mit kaphat cserébe.
Egy fokkal precízebben fogalmazva, igazából az alábbi kérdéseket kellene ilyen esetben megválaszolni:
- Milyen javakból mennyit állítsunk elő,
- azokat hogyan állítsuk elő,
- mikor csináljuk mindezt,
- és hogyan osszuk szét az emberek között.
Ezek az alapkérdései minden gazdasági rendszernek. És ez az, amire többféle megoldással is próbálkoztak már az emberek a történelem folyamán, több-kevesebb sikerrel. Ebben a cikkben most a leginkább elterjedt - természetesen kialakult! - rendszerrel foglalkozunk, amit a társadalomtudósok úgy neveztek el, hogy kapitalizmus.
Sok a félreértés
Annak ellenére, hogy a közéletben előszeretettel hozzák fel, mint témát, iszonyú sok félreértés övezi a kapitalizmust. A két leggyakoribb tévedés talán a következő:
- Úgy hivatkoznak rá, mintha egy rendszer lenne, ami a legtöbb helyen uralkodik. (Pedig valójában több száz válfaja van, szinte minden országban jelentősen más tulajdonságokkal.)
- Úgy beszélnek róla, mintha ez egy valakik által bevezetett és önös érdekből fenntartott rendszer lenne. (Pedig a szocializmussal ellentétben ez nincs így, természetesen alakult ki az emberi szabadság kibontakozásával.)
Ha ezt a fenti két hibát azonosítjuk egy gondolatmenetben, rögtön levonhatjuk azt a következtetést, hogy az adott illető igazából nem tudja, miről beszél. Mivel ezek a fajta félreértések rendkívül elterjedtek itthon, ezért érdemes a témát teljesen az elejéről kezdeni. Ahhoz, hogy megértsük, mi is tulajdonképpen a kapitalizmus, a jelenség történelmi gyökereihez kell visszanyúlnunk.
Hogy született a kapitalizmus?
Európában a 9. és 15. század közötti időszakot a feudalizmus uralta, és ez az állapot a kiindulópontja a történetünknek. Egy olyan gazdasági és társadalmi rendszer volt ez, ami erősen leegyszerűsítve az emberi kapcsolatok és a földek birtoklása körül forgott. Az számított, hogy kinek a kije vagy, és ha kaptál egy földet, azért a feljebbvalók mindig elvártak valamit.
Ekkoriban az emberek 85 százaléka parasztként élt, és a munkáért nem fizetett senki sem piaci béreket. Sőt, maga a tulajdonlás, illetve a termelési eszközök (amit akár tőkének is nevezhetünk) felhalmozása is rendkívül nehézkes volt. Az hogy valaki nem kapcsolati alapon vagyonosodik meg, igencsak ritkának számított. Egyszerűen szólva: a falvakban nem sok esély volt a felhalmozásra. El kellett indulnia a városiasodásnak, és be kellett kapcsolódnia az embereknek az árukereskedelem folyamába, hogy ez egyáltalán lehetségessé váljon.
A városok fejlődésével és a merkantilizmus megjelenésével viszont átalakult a világ. Elkezdtek fejlődni a piacok, ahol az ügyesen kereskedő emberek akár jelentős vagyongyarapodást is elérhettek. Nem mellékesen elkezdett kifejlődni a munkaerőpiac is, ami a jobbágyi rendszert váltotta le a földeken. A kereskedelem ugyanis lehetővé tette a földbirtokosok számára, hogy amennyiben hatékonyan gazdálkodnak, akkor nagyobb profitra tegyenek szert, ehhez pedig egyre motiváltabb munkaerő kellett.
A pénzügyi rendszer fejlődésével már lehetőség nyílt arra is, hogy egyre több helyen munkabérért foglalkoztassanak embereket. A feudalizmus leszállóága során beindult egy érdekes mechanizmus az agráriumban, amit már úgy is nevezhetünk, hogy agrárkapitalizmus. Ebben a felállásban már elképzelhető volt, hogy a szektorban ügyesen mozgó egyének úgy gazdagodjanak meg, hogy ahhoz nem kellett feltétlenül jó kapcsolat a feljebbvalókkal. Ez volt tehát a kapcsolatiságon alapuló feudalizmus alkonya. Persze jó sokáig tartott, a történészek szerint itt Közép-Kelet Európában egészen az 1850-es évekig fennmaradtak bizonyos lenyomatai ennek a korszaknak.
A mai kapitalizmus tehát a feudalista gazdasági berendezkedésből való rendkívül lassú átmenettel jött létre. Történelmi elődjének az agrár-kapitalista rendszer és a merkantilizmus tekinthető, de ezek megjelenése még önmagában kevés volt ahhoz, hogy idáig eljussunk.
Az egyéni boldogulás lehetősége fontos mérföldkő volt, de mindez még nem volt elég. Kellett, hogy az emberek biztonságban tudhassák a vállalkozásukat és a megtakarításaikat, továbbá szükség volt olyan technológiára is, amely lehetővé tette a mérethatékonyságot. Ez utóbbi adta csak igazán a motorját ennek a berendezkedésnek. Mindez Európában az ipari forradalommal csúcsosodott csak ki 1760 és 1840 között.
A kapitalista rendszer tehát a társadalmak fejlődéséből, azon belül is a városiasodásból, a piaci kereskedelem kiterjedéséből, és úgy általában az egyének egyre nagyobb szabadságából született meg.
Lényegét tekintve ez a gazdasági rendszer nem szól másról, minthogy megengedjük az egyéneknek, hogy birtokolják a termeléshez szükséges eszközöket (a tőkét) és azt profitszerzés céljából maguk üzemeltessék.
Ha valaki ma meghallja ezt a fajta definíciót, könnyen lehet, hogy nem is a kapitalizmus jut majd elsőként róla az eszébe, hanem az emberi szabadság, vagyis a feudalizmusból való kitörés. És ebben van is valami: a kapitalizmus egy rendkívül tágan értelmezhető gazdasági mechanizmus, ami igazából természetesen következik abból, hogy az embereknek megengedjük a birtoklást és az üzleti ügyeskedést. Vagyis a kapitalizmus szorosan összefügg az emberi szabadsággal. Sőt, egyes társadalomtudósok szerint az egyik következik a másikból.
Az igazán fontos megállapítás itt tehát az, hogy a kapitalizmus nem egy kitalált, mesterséges rendszer, amit ráerőltettek a társadalomra, hanem a természetes válaszreakció a szabad emberek szabad kereskedelmi viszonyrendszerére. Ha egy paraszt bemegy a városi piacra, hogy a saját földjén megtermelt javakat profitszerzés céljából eladja, akkor ő bármilyen furcsán is hangzik, de egy kapitalista rendszerbe lép be. Persze az ilyen nem éppen méret-hatékony tevékenységből nem sokan lesznek nagytőkések. Azt sokkal inkább az olyan vállalkozók érik el, akik a technológia segítségével skálázni tudják a termelésüket.
A nagy növekedés korszaka
Érdemes megjegyezni, hogy a kapitalista viselkedés terjedése általában rendkívüli gazdasági növekedéssel, és egyben az életszínvonal masszív emelkedésével járt együtt az elmúlt néhány száz évben. Noha a történelemkönyvekben gyakran erős hangsúlyt kap, hogy a korabeli munkások - akik sokszor akár gyerekek is lehettek a szabályozás hiányában - nem túl jó körülmények között éltek, de ez a kép valójában kettős. Bár mai szemmel valóban rosszak voltak az munkakörülményeik, de mégis ez a rendszer volt az, ami biztos megélhetést teremtett emberek tömegének, és hosszútávon hozzájárult a középosztály kialakulásához Európában.
A kapitalista rendszer gazdasági ösztönzői rendkívül hatékonynak bizonyultak a 18. századtól kezdve, és ez nagyban hozzájárult a máig legfejlettebbnek számító nyugati országok felemelkedéséhez. A profitszerzés lehetősége a szabadpiacon rendkívül erősen ösztönözte az innovációt, amely visszacsatolásként pedig még erősebb gazdasági növekedést idézett elő. Ez a jelenség a feudalizmusra egyáltalán nem volt jellemző.
Tipikus következménye ennek a gazdasági növekedésnek ugyanakkor az is, hogy egyenlőtlenül hat a társadalomra - hiszen közel sem lesz mindenkiből sikeres vállalkozó és nagytőkés. Ez a fajta egyenlőtlenség az egyik kiemelt témája a kapitalista berendezkedéssel szembeni kritikáknak.
A kapitalista működésnek több olyan kezdettől fogva érezhető mellékhatása is volt az emelkedő jólét ellenére, amely a társadalmak nemtetszését váltotta ki Európában. A profitmaximalizáló vállalatok ugyanis önmaguktól nem szívesen vették figyelembe a dolgozóik igényeit, vagy akár a környezeti szempontokat. Ha egy gyerekmunkás egy kevéske pénzért elvállalta, hogy reggel hattól este tízig dolgozzon a gyárban, akkor az a tulajdonosoknak teljesen megfelelt. Az embereknek viszont már egyre kevésbé. De a társadalom erőteljes nemtetszésére volt mindig szükség, hogy valami előrelépés történjen a kapitalizmus vadhajtásaival szemben.
A vadkapitalizmus megszelídítése
Az állam a szabadpiacba - ez esetben a munkaerőpiacba - mindig csak késve és erőtlenül avatkozott be. Hosszú társadalmi és politikai érésnek kellett végbemennie, hogy eljussunk azokig a ma érvényben lévő törvényekig, amik a piacok, a munkáltatók és úgy általában a tőke működését behatárolják.
Egyfajta természetes jóérzésből eredő társadalmi és politikai reakció vetett véget a kapitalizmus archetípusának, amely még teljes szabadságot adott az embereknek, hogy egymással úgy egyezzenek meg, ahogy csak akarnak. A szakirodalom ezt a kezdeti berendezkedést laissez-faire kapitalizmusnak vagy szabadpiaci kapitalizmusnak hívja, és ez az, amire a közéletben vadkapitalizmusként szoktak hivatkozni.
Az államnak a piacba való beavatkozása az ipari forradalom óta szinten minden országban fokozatosan, egyre erőteljesebbé vált. Emiatt ma már nem létezik a Földön egyetlen olyan kapitalista rendszer sem, ami teljesen laissez-faire alapon működne. Az országok mind elkezdték vegyíteni az alapvetően kapitalista mechanizmussal működő gazdaságot az állami kontrollal. Így tulajdonképpen egy rendkívül heterogén kapitalista rendszer alakult ki, és az egyes országokat a szabadpiaci működés és a teljes állami kontroll két szélsőséges pontja közötti spektrumban lehet elhelyezni.
Ahány ország, annyi változat
Önmagában az a kijelentés, hogy egy ország kapitalista, kevés információval szolgál, mert néhány torz kivételtől eltekintve igazából mindenki annak számít a Földön. Legtöbbször még a magukat kifejezetten szocialista rendszerként definiáló országok is. A kapitalizmus alaptulajdonsága ugyanis nem más, minthogy megengedjük a privát tulajdont, a profitszerzést, a felhalmozást, és a piaci erőket hívjuk segítségül az erőforrások elosztásában.
Az egyes kapitalista berendezkedéseket az különbözteti meg egymástól, hogy ezen kulcsterületeken mennyire kíván az állam jelen lenni.
Engedi-e például, hogy mindent a kereslet és a kínálat döntsön el a piacon, vagy meghatároz mondjuk egy minimálbért. Netán egyes termelési eszközöket megtart állami kézben, vagy bizonyos üzleti viselkedést szigorú korlátok közé szorít (ilyen ma a pénzügyi rendszer).
Az Egyesült Államokra és az Egyesült Királyságra tipikusan az volt a jellemző a történelem során, hogy a kapitalizmus spektrumában közelebb vannak a szabadpiachoz, mint az állami kontrollhoz. Vagyis náluk egyes szektorokban kevesebb szabály érvényesül, mint mondjuk Európában. Ez utóbbi miatt ezt angolszász kapitalizmusnak is szokás nevezni. Velük szemben a kontinentális Európára gyakran a jóléti kapitalizmus definícióját szokás aggatni, mert itt gyakrabban írják felül a szabadpiaci mechanizmusokat különféle szociális megfontolások miatt. De persze ez országról országra igen eltérő még ezen a kontinensen belül is.
Ez a társadalmi fejlődés természetes íve
Zárásként még egy dolgot érdemes kihangsúlyoznunk a kapitalista rendszerekkel kapcsolatban. Nagyon elterjedt a közéletben, sőt a történelemoktatásban is, hogy a kapitalizmust a szocializmussal állítják szembe. Úgy mondják, hogy ez a két nagy egymással viaskodó gazdasági rendszer. Ez a fajta szembeállítás a történelmi események miatt adja magát, és az alapvetések kontrasztja is egyértelmű. Hiszen némi egyszerűsítéssel élve: a kapitalizmus az egyénre bízza a termelési eszközök birtoklását, míg a szocializmus a közösségre. Csakhogy ez az összehasonlítás mégis csalóka, mert nem vesz figyelembe egy ennél sokkal alapvetőbb különbséget.
A kapitalizmus ugyanis a civilizáció természetes fejlődése során jött létre, ahogy azt a fentiekben részletesen ki is fejtettük, míg a szocializmus egy elméleti koholmány, amelyet csak a társadalmi folyamatok elnyomásával lehetett (valamennyire) ráerőszakolni az emberekre. Ebből kifolyólag nem biztos, hogy helyes a szocializmusra úgy tekinteni, mint egy azonos szintű lehetséges rendszerre, amely a kapitalizmust válthatná fel. Persze volt a történelemben olyan időszak, amikor ezt sokan - és igen erőszakosan! - harsogták az emberek fülébe.
A helyes kiindulási pont mégis inkább az, hogy a kapitalizmus különféle kontrollált verziói jelentik a társadalmi-gazdasági fejlődés természetes ívét, és a nem kapitalista elképzelések pedig nincsenek vele egy szinten. Azok nagyon gyakran nem többek, mint utópisztikus elméletek.
A kapitalizmus nem azért egyeduralkodó a világban mert azt a nagytőkések ráerőltetik az emberekre, hanem mert az következik a szabad emberek természetes együttműködéséből, amikor is mindenki eldöntheti, mit mennyiért ad el vagy vesz meg.
Persze ez még nem jelenti azt, hogy akkor minden rendben van azzal, ahogy a kapitalista mechanizmusok működnek a világban, nem véletlen, hogy ennyire sok válfaja alakult ki. A kapitalizmus mellékhatásai nagyon is valósak, és ezért érdemes velük foglalkozni. A gond csak azzal van, ha valaki azt hiszi, hogy az antikapitalizmus egy járható út. Következő cikkünkben ezért közvetlenül erre reagálunk majd.
Címlapkép forrása: Getty Images
