A legtöbben hétfőtől kezdve a pénteket várjuk, hogy kezdetét vegye a jól megérdemelt hétvégi pihenés (kivéve persze azokat, akik más munkarendben dolgoznak, így hétköznap jár nekik pihenőnap). Ritkán gondolunk bele, hogy a szabad szombat egy relatíve modern találmány, amely majdnem egy teljes évszázadon át tartó küzdelem után vált normává. Henry Ford iparmágnás, Ian McKellen színész ükapja, a sábeszt gyakorló, Amerikába vándorolt zsidók és még sokan mások is szerepet játszottak ebben a hosszú folyamatban.
A szabadidő veszélyei a szocializmusban
A szombati nap Magyarországon még a szocializmus első évtizedeiben is hétköznapnak számított, így be kellett járni a munkahelyekre és az iskolákba. A szocialista pártvezetés a nyolcvanas évek elején döntött úgy, hogy jóléti intézkedésként fokozatosan bevezeti az ötnapos munkahetet, amely akkor már Európa-szerte elterjedt volt. Mindehhez egy 1981. április 27-én hozott kormányrendelet teremtett jogalapot, amelynek értelmében július 1-től már csak minden második szombaton kellett dolgoznia a felnőtt lakosságnak - írja a Múlt-kor történelmi magazin, amely a Népszabadság egy évvel későbbi, „A szabadidő veszélyeiről” című cikkéből is idéz. Ennek szerzője azt sugallja, felelőtlen döntés volt magyar munkások millióira rászabadítani plusz egy szabadnapot, hiszen úgysem tudnak mit kezdeni vele.
A magyar állam óvatos volt a szabad szombat bevezetésével kapcsolatban, az átállást több lépcsőben valósították meg, a mezőgazdaságban és az oktatási intézményekben pedig csak később engedélyezték. Mindez jelentős változásokat hozott a közlekedési menetrendekben, a sportéletben, sőt még a televízió műsorstruktúrájában is.
Európa számos országában már jóval korábban, a hatvanas években megadták a plusz pihenőnapot. Érdekesség, hogy a Szovjetunióban is bevezették az ötnapos munkahetet az 1930-as években, ez azonban lényegesen eltért a modern ötnapos munkahéttől, ugyanis öt napnyi munkát egy pihenőnap követett, tehát a hét tehát valójában hat napból állt. Ezzel megtörték a vasárnap és az egyházi ünnepek megtartásának évszázadok óta megszokott ritmusát.
Hétfői másnap helyett szabad szombat délután
A 19. század első évtizedeiben Angliában a napi 14-18 óra munka sem volt ritkaság, ugyanis a gépek és a gőz feltalálásával a munkáltatónak érdekében állt, hogy maximálisan kihasználják gyáraik és dolgozóik kapacitását, amit az elektromos világítás megjelenése is elősegített. A vasárnapi pihenőnap azonban már ekkor is elterjedt volt, hiszen ehhez a világ több régiójában mélyen gyökerező vallási és kulturális tradíciók fűződnek. Emellett a 19. század közepére gyakorivá vált a szabad hétfők (úgynevezett "Szent Hétfők") beiktatása, ami valójában sok esetben arról szólt, hogy a dolgozó durván leitta magát vasárnap, és hétfőn nem tudott munkába menni. Ez tehát egy informális, ad-hoc jelleggel igénybe vett pihenőnap volt, amit számos gyártulajdonos ellenzett, mégis szinte intézménnyé vált, amely egészen az 1870-1880-as évekig fennmaradt, nemcsak Angliában, hanem Amerikában és Európában is.
Az egyházak és a szakszervezetek hamarosan karöltve szálltak harcba a szabad szombatokért. Azzal érveltek, hogy a plusz pihenőnap javítaná a munkásosztály morális és mentális állapotát, az egyházak pedig azt is várták az intézkedéstől, hogy növeli a miséken való részvételt.
Az 1842-ben megalakult Early Closing Assocation nevű kampánycsapat azért lobbizott a brit kormánynál, hogy legalább a szombat délután legyen szabad, és akkor talán a szabad hétfőknek is vége szakadna. Érdekesség, hogy 1843-as dokumentumok alapján Ian McKellen brit színész ükapja is részt vett a „hétvége feltalálásának” ebben a fázisában.
Számos gazdasági szereplő üzleti lehetőséget is látott abban, ha a munkások több szabadidőhöz jutnak. Végül egységes szabályozást nem vezettek be, de számos gyárvezető egyénileg döntött a szombat délutánok szabaddá tételéről, így a másfél napos hétvégével rendelkező munkások aránya lassan, de biztosan növekedni kezdett. A történetben évtizedekkel később, 1933-ban következett be újabb fordulat, amikor a Boots gyógyszer- és szépségipari vállalat elnöke rossz szemmel nézte, hogy a gazdasági válság miatt egyre több munkás kerül az utcára. Úgy döntött, hogy egy időre szombatonként és vasárnaponként is bezárja a gyárait, miközben megtartott minden munkavállalót és a bérükhöz sem nyúlt hozzá. A kísérleti munkarend hamarosan állandóvá vált a Bootsnál, és nemcsak a vállalat tapasztalatai, hanem számos kutatás is rámutatott, hogy a heti két pihenőnap csökkenti a hiányzásokat és pozitív hatást gyakorol a hatékonyságra. Hamarosan több brit vállalatnál bevezették az ötnapos munkarendet, de általánossá csak később vált.
Sábesz, Henry Ford és a nagy gazdasági világválság
Az Egyesült Államokban is a 19. század második felében kezdett formálódni a modern, kétnapos hétvége története. Ez legalább annyira köszönhető amerikai iparmágnásoknak, mint a munkások érdekvédelmi tömörüléseinek, de a vallási ünnepek is szerepet játszottak. A templomba járó keresztény munkások számára pont ideális volt a vasárnapi pihenőnap, azonban a zsidók nem tudták megtartani a péntek estétől szombat estig tartó sábesz ünnepét. Elsőként 1908-ban egy new-englandi malomban tették szabaddá a szombatot is, kedvezve a növekvő létszámú zsidó munkavállalóknak. Hamarosan további gyárakban és más iparágakban is követték a példát, és átálltak az ötnapos munkarendre.
Évtizedekkel később Henry Ford, az autóipar és a modern tömeggyártás úttörője is fontos szerepet játszott a kétnapos hétvége elterjedésében. 1926-ban úgy döntött, hogy nemcsak vasárnap, hanem szombatonként is bezárja a gyárait. Ezt persze nem önzetlenül tette: amellett, hogy a dolgozók regenerálódását szerette volna támogatni a hatékonyabb munkavégzés érdekében, azt remélte, hogy a pihenőnapokon többen kirándulni mennek a családjukkal, és ezáltal az autóeladások is megugranak .
Újabb mérföldkő az 1930-as években következett, amikor több államban átálltak az ötnapos munkahétre, csökkentve a nagy gazdasági világválság által okozott munkanélküliséget. Ebben az időszakban is számos szakszervezet folytatta a harcot a kétnapos hétvége bevezetéséért. Egyre nagyobb nyomás hárult a törvényhozókra, de csak az 1940-ben lépett nemzeti szinten érvénybe az ötnapos munkahét, és ezáltal a ma ismert 48 órás hétvége.
Mennyit dolgozunk ma?
1940 és 1960 között számos ország tért át a kétnapos hétvégére, bevezetve a hétfőtől péntekig tartó munkahetet. Egyes országok – főként az arab világban – csak jóval később, a 2000-es években hajtottak végre hasonló reformokat, globális szinten pedig messze nem egységes a kép napjainkban sem. Szerencsésebb nemzeteknél a heti munkaórák száma ma már a teljes állásban dolgozókat nézve is 40 óránál kevesebb. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 2019-es adatai szerint Hollandiában (heti 37 óra), Dániában (heti 37,3 óra) és Norvégiában (37,8) dolgoznak a legkevesebbet. Az OECD-átlag heti 40,5 óra, Magyarország pedig 40,3 órával a középmezőnybe tartozik.
Az alacsony és közepes jövedelemmel rendelkező közép- és dél-amerikai, ázsiai és afrikai országokban jellemzően több mint 60 órát dolgoznak egy héten. Nepálban csak szombat a pihenőnap, Iránban és Szomáliában pedig csak a péntek, tehát ezekben az országokban továbbra is 6 napos a munkahét. Számos országban pedig nincs törvényesen maximálva a heti munkaórák száma, nincs garantált szabadság és az egyéb munkakörülmények sincsenek szabályozva. Szélsőséges esetek azok az indiai és kambodzsai gyárak, ahol a munkások akár napi 16 órát robotolnak, hogy megkeressék a létminimumot.
Globális szinten tehát komoly egyenlőtlenségekről beszélhetünk ezen a téren. még a fejlett országok között is akad olyan, ahol jelenleg elérhetetlennek tűnő messzeségben van a heti 40 óra munka. Az OECD-tagállamok listáján a sereghajtók között szerepel Kolumbia heti 49,8 órával és Mexikó heti 48,4 órával, de még ennél is rosszabb a helyzet Dél-Koreában, ahol 2020-ban új törvényt fogadtak el, amely 52 órában határozza meg a maximális heti munkaidőt az addigi 68 óra helyett.
Nemrég a munkaalkoholista kultúrájáról híres Japánban is munkareformot vezettek be a túlóra csökkentése érdekében. Az elmúlt években a világsajtó is többször foglalkozott a “karoshi” jelenséggel, amely a túlhajszolás okozta halált jelenti. A reformok célja a túlóra csökkentése mellett az, hogy a dolgozók vegyék igénybe a fizetett szabadságaikat: bár Japánban évi 20 szabadnap jár, sokan a felét sem veszik ki, ezzel mutatva munkaadójuk iránti elkötelezettségüket.
Lesz-e még hosszabb a hétvége?
A munkával töltött időhöz kapcsolódó egyenlőtlenségeknek gazdasági, történelmi és kulturális okai vannak, ezért lehetetlen egyik napról a másikra változásokat eszközölni, de a fejlődés ettől még nem áll meg. Ennek része az is, hogy a világ fejlettebb országaiban egyre gyakrabban kerül napirendre a négynapos (32 órás) munkahétre történő átállás. A koncepció mellett és ellen is több érvet lehet felsorakoztatni, amelyek egyébként nagyban összecsengenek azokkal a gondolatokkal, amelyek a kétnapos hétvége bevezetésének ágyaztak meg a 19. században. A négynapos munkarend támogatói többnyire a termelékenység növekedésével és a mentális egészség javulásával érvelnek. A leggyakrabban hangoztatott ellenérvek szerint pedig az a probléma, hogy nem minden ágazatban alkalmazható, illetve stresszt okozhat, hogy egységnyi munkát egy nappal kevesebb idő alatt kell elvégezni.
Az elmúlt években több vállalat kísérletezett a négynapos munkahét bevezetésével, Idén márciusban pedig kiderült, hogy Spanyolországban kísérleti jelleggel, az ötlet iránt érdeklődő vállalatok bevonásával bevezetik a négynapos munkahetet, és a pilotprojekt akár már idén ősszel megindulhat.
Az elképzelés Új-Zélandtól Németországig felkeltette az érdeklődést, nemrég pedig Magyarországon is bekerült a politikai közbeszédbe a négynapos hét bevezetése. Láthattuk, hogy a kétnapos hétvégére történő átállás hosszú, többlépcsős folyamat volt. Valószínűleg sehol sem válik máról holnapra normává a négynapos munkahét, és ezáltal a háromnapos hétvége, de folyamatosan bővül az ötletet támogatók és tesztelők tábora.
Címlapkép forrása: Getty Images
Felhasznált források: Múlt-kor, BBC, BBC, OECD.
