A történelem egyik legsúlyosabb gazdasági összeomlását és a pénzük szó szoros értelemben vett elértéktelenedését nézték végig a németek az első világháború után. Közel 100 év telt el azóta és Németország máig retteg az inflációtól, aminek számos tovagyűrűző hatása volt a modern kori európai gazdaságpolitika alakulására. Az 1923-as német hiperinfláció egy kiemelt gazdaságtörténeti példa, ugyanis máig ez a legalaposabban feltárt és legjobban megértett esete annak, hogy miként tud teljesen elértéktelenedni a pénz.
Amikor minden rosszul alakult
Hogy megértsük, pontosan hogyan juthatott el odáig egy ország, hogy a pénzt tapétának kezdjék el használni az emberek, át kell tekintenünk a válság felfutásához vezető éveket. Előzmények nélkül ugyanis nehezen lenne érthető, hogy mégis hogyan kerülhettek ennyire szorult helyzetbe a németek. Az első fontos körülmény, ami megágyazott a későbbi nehézségeknek, hogy a németek igen nagy tétben fogadtak arra, hogy megnyerik a világháborút. A franciákkal ellentétben a háborús költségeik jelentős részét nem adóemelésekből, hanem hitelfelvételből finanszírozták, azt remélve, hogy nyertes országként majd simán tudnak törleszteni a jóvátételi követeléseikből.
A német vezetés meglehetősen elszámolta magát, a háború elvesztése után ugyanis a szövetségesek őket kötelezték jóvátétel megfizetésére. A versailles-i békeszerződés rendkívül hátrányosan érintette Németországot, a tárgyalások lényegében a fejük fölött zajlottak, azokon a német küldöttség még csak részt sem vehetett. A németektől amellett, hogy területeket vettek el, még komoly pénzügyi jóvátétel megfizetését is elvárták a háborúban elszenvedett emberi és anyagi veszteségek miatt. Németországot és szövetségeseit jelölték meg egyedüli agresszorként a háborúban, és ezért indokoltnak gondolták az ilyen kemény feltételek megszabását.
Hogy pontosan mennyi pénzt követeltek a weimari köztársaságtól, azt az úgynevezett jóvátételi bizottság állapította meg utólag, és a ceruzájuk meglehetősen vastagon fogott. Mielőtt véglegesítették volna az összeget, máris kiszabtak egy 20 milliárd aranymárkás részletet, amit 1921 második negyedévében kellett a németeknek megfizetnie.
Ez már önmagában is rendkívül nagy terhet jelentett volna a háború által megtépázott országnak, de a teljes követelést végül 132 milliárd aranymárkában állapították meg. Ez durván 33 milliárd dollárnak felelt meg, korabeli értéken számolva, ami nagyon komoly terhet rótt az országra.
A németek totális megalázásnak érezték, hogy a különféle veszteségeik és a területi lecsatolások mellett még egy ekkora pénzügyi terhet is a nyakukba raknak. Sokan tüntettek, hogy a kormány ne engedelmeskedjen a követeléseknek, és ez a közhangulat melegágyul szolgált új politikai formációk szerveződésének is. A náciknak ez téma később igencsak kapóra jött.
Az egyik legnevesebb brit közgazdász, John Maynard Keynes is rossz ötletnek tartotta, hogy ennyire megnyomorítsák gazdaságilag a németeket. Saját szavaival élve:
ez egy karthágói béke volt.
A német vezetésnek nem sok mozgástere maradt, így az első törlesztést végre is hajtották 1921-ben. Ez már önmagában is óriási lódított a márka leértékelődésén, ami eddigre már az értéke többszörösét(!) elveszítve, 330-as dollárárfolyamhoz vezetett. Emlékeztetőül: már az is fájdalmas fejlemény volt a háború közvetlen lezárása után, amikor az árfolyam 4-ről 8-ra emelkedett. 1921-ben pedig már 90-körül járt az árfolyam, vagyis igen erős leértékelődési trend alakult ki. A szövetségesek természetesen kemény devizában állapították meg a követeléseik értékét, így a német infláció ellen ők teljesen bevédték magukat. A német vezetés számára ez egyben azt is jelentette, hogy egyre több és több német márkát kellett átváltaniuk a devizapiacon, hogy eleget tudjanak tenni a követeléseknek.
Fizetni kell, de milyen áron?
Ez a nagymértékű devizaváltás tulajdonképpen olaj volt a tűzre, és még meredekebb lejtőn indította el a márkát. A német vezetés megpróbálta a lehetetlent, és már szinte bármilyen árfolyamon hajlandó volt márkát eladni a piacon, hogy eleget tegyen a kemény devizás jóvátételi kötelezettségeknek. Tudták jól, hogy ha nem teszik, akkor a szövetségesek erőszakkal érvényesítik az akaratukat és német ipari területeket foglalnak majd el.
A német „stratégia” ennél a pontnál már az volt, hogy beindítják a bankóprést és annyi márkát nyomtatnak ki, amennyire csak szükség van ahhoz, hogy ki tudják fizetni a jóvátételt. A hiperinfláció kontrollálhatatlan elszabadulása előtt még szerveztek egy nemzetközi konferenciát a jóvátételi követelések újragondolásáról a híres amerikai bankár, J.P. Morgan Jr. vezetésével, de ez nem vezetett sikerhez. 1922 során a felboruló egyensúly miatt már hiába nyomtatták a pénzt tonnaszámra, az elszálló árfolyam miatt nem voltak képesek eleget tenni a követeléseknek. A dollárárfolyam 1922 decemberében már 7400-ig repült. A nemfizetés miatt a szövetségesek pedig be is váltották fenyegetéseiket: 1922 második felében francia és német katonák szállták meg a Ruhr-vidéket.
A leértékelődéssel karöltve természetesen az infláció is szárnyakat kapott, egy korabeli életviteli költségeket mérő index (Konüs-index) 17-szeres emelkedést mutatott 1922 júniusa és decembere között. Ekkora a német márka már lényegében értéktelenné vált és az emberek igen szorult helyzetben találták magukat, sokuk cserekereskedelemre kényszerült. A szövetségesek ekkor a megszállt vidéken azzal próbálkoztak, hogy reáljavakban meg nyersanyagokban (például szénben) szedik be a maguknak megállapított jóvátételt. De erre a német kormány válaszul passzív ellenállást hirdetett: megmondták a munkásoknak, hogy semmi olyan munkát ne végezzenek el, ami segítené a megszállókat.
A bankóprés csődje
A sztrájkok működtek, de ezen idő alatt is ki kellett fizetnie a munkásait az államnak, amit ismét csak pénznyomtatással próbált elérni. Ilyen magas infláció mellett már rendkívül nehéz lépést tartani a folyamatosan emelkedő állami költségekkel, hiába nyomtathat kvázi szabadon bármennyi pénzt az állam. A hiperinflációval nem lehet sikerrel versenyt futni.
Ennek az ördögi körnek volt az eredménye, hogy a kenyér ára 200 milliárd márkáig emelkedett 1923 folyamán. A helyzet stabilizálása nem volt könnyű feladat: új pénz kibocsátására volt szükség, de ahhoz hogy az ne értéktelenedjen el azonnal, valamivel le is kellett horgonyozni az értékét. Az egyik módszer az aranyhoz indexált kötvényekkel fedezett új márka volt. De ezen felül komoly átalakításra volt még szükség az államháztartás körül is, hogy a fiskális egyensúlyt megpróbálják valamiképpen visszaállítani. Továbbá meg kellett szüntetni az államháztartás nyaklótlan jegybanki finanszírozását is.
A dolog nem ment egy csapásra, és egészen 1924 végéig folytak az átalakítások, de még 1925-ben is számos törvényre volt szükség, amely megpróbálta a hitelezők és az adósok szempontjából kompromisszumosan rendezni a hiperinfláció és a későbbi az új márkára való átállás okozta mellékhatásokat. Sok hiteltartozás és kötvény ugyanis teljesen elértéktelenedett, de aztán amikor ezek névértékét valamilyen mértékben visszaállították, akkor pedig egy halom vállalat ment csődbe. A helyzet kezelése nem ment túl könnyen, és ezek a nehéz évek így igen csak erőteljesen beleégtek a német köztudatba.
Hiába a csőd, fizessetek
A német jóvátételi kötelezettségek ugyanakkor a gazdasági összeomlás és csőd miatt nem szűntek meg, azt nem felejtették csak úgy el a szövetségesek. Egyedül akkor engedték a jóvátétel átmeneti felfüggesztését, amikor a 1929-33-as nagy gazdasági világválság Németországot is pénzügyi válságba sodorta. 1932-ben már egyértelműen látszott, hogy a gazdasági válság fényében nem reális ezen követeléseket behajtani a németeken, és ők erősen lobbiztak is a szerződések eltörlése mellett. A britek még engedtek is volna, de a franciák már ellene voltak a dolognak.
Az a kompromisszum született végül, hogy a németeknek még legalább egy 3 milliárd márkás összeget kellene kifizetniük, de a történet ezzel aztán mégsem ért véget. Színre lépett ugyanis Adolf Hitler, aki aztán minden jóvátételi kifizetést beszüntetett. Azt hihetnénk, hogy innen már csak elsodorta a történelem ezeket a háborús követeléseket, de a valóság mégsem ez volt.
Ahogy lezajlott a tragikus második világháború, a németek belementek, hogy az 1920-as években bedőlt tartozásaik felét visszafizessék, de azért jelentős halasztást kértek rá. 1995-ben a német újraegyesítés után kezdték meg újból a törlesztést, és 2010 október 3-án fizették csak ki végül az utolsó 94 millió dolláros részletet.
Egészen megdöbbentő tehát, hogy durván 92 évbe telt, mire a németek végül le tudták rendezni az első világháborús jóvátételi kötelezettségeiket. Hogy végül pontosan mennyit is fizettek ki összesen a szövetségeseknek, az máig vita tárgya. Annyi viszont biztos, hogy ez lehetett a világtörténelem egyik legkörülményesebb törlesztési folyamata. Az ehhez kapcsolódó gazdasági összeomlás és hiperinfláció pedig máig meghatározza a németek inflációhoz való rendkívül óvatos hozzáállását.
Címlapkép forrása: Getty Images
