Az elmúlt hetekben hallhattuk, hogy 20 év után, június végével kilép a Continentaltól és visszavonul. Mi áll a döntése háttérében?
Valóban, néhány éves ausztrál kitérővel közel 20 évet töltöttem a Continental csoportnál különböző pozíciókban. Régiós vezetőként jelenleg 11 ország gumiabroncs kereskedelméért felelek, 5 évig voltam országos koordinátora a Continental csoport magyarországi telephelyeinek, gyáregységeinek.
A gumiabroncs részleg délkelet-európai régiójának létrehozása, a Continental csoport országos szervezetének felépítése, a Magyar Gumiabroncs Szövetség megalapítása, hazai gumiabroncs kereskedelemért felelős szervezetünk forgalmának megötszörözése mind olyan sikerek, amelyeket a csapatommal közösen értünk el az irányításom alatt. Büszkén jelenthetem ki, hogy több olyan eredmény is van köztük, amelyek a saját várakozásaimat is messze felülmúlták.
Mégis, egyszer mindenkinek meg kell állnia és vissza kell tekintenie.
Én ezt jó pár évvel ezelőtt megtettem, részben ezért is adtam le már 2018. év végén a csoport szintű országos felelősségemet és maradtam meg kizárólag a gumiabroncs részlegért felelős vezetőként. Szóval, bár sok ember számára meglepetés volt a bejelentésem, saját magam jóval régebben meghoztam a döntést. Éppen ezért tudtam kitartani mellette akkor is, amikor a házon belüli bejelentést követően a hannoveri központunk az utolsó pillanatig próbált visszatartani, „rávenni”, hogy maradjak. Nagyon korrekten álltak hozzám és ez egy jól eső visszajelzés.
Mit szóltak a közvetlen kollégái, amikor megtudták hogy visszavonul?
Nehéz kérdés megválaszolnia egy vezetőnek azt, hogy mi a véleményük a kollégáinak róla. Mégis, talán pont egy ilyen helyzet mutatja meg igazán tisztán azt, hogy kivel milyen is a valódi viszonya az embernek. Azt kell mondjam, habár a bejelentés hónapokkal ezelőtt megtörtént, úgy látom, hogy vannak, akik még mindig nem tudják feldolgozni, hogy elmegyek.
Nagyon összeszokott csapat voltunk, a legtöbb munkatárssal már az első felvételi interjúkat is én folytattam vagy részt vettem azokon és az eltelt évek, évtizedek alatt rengeteg nehéz helyzetet oldottunk meg közösen, értünk el példaértékű sikereket, találtunk ki új szolgáltatásokat, kereskedelmi megoldásokat, kampányokat, amelyeket aztán sok más ország Continental képviselete is átvett. És legyünk őszinték… ennyi idő alatt nemcsak szakmai, hanem magánéleti dolgok is történnek az emberek életében, amire egy vezetőnek szintén figyelnie kell. Szükség esetén akárcsak a megértő hozzáállással is, de ott kell állnia a kollégája mellett.
Nyilván mind a sikerek, mind a nehéz helyzetek összehozzák az embereket, így ebből a szempontból nem csak a csapatomnak, de nekem is nehéz a búcsú.
Mégis, 42 évesen, tele energiával, a karrierje csúcsán miért hoz meg az ember egy ilyen döntést?
Talán pont ezért. Egyrészt szakmailag úgy érzem, a saját magammal szemben kitűzött szakmai céljaimat elértem, sőt, bizonyos értelemben túl is szárnyaltam azokat. Mindössze egyetlen dologból nem jutott eddig annyi, amennyit szerettem volna. Időből. Másrészt még viszonylag fiatal vagyok, mikor máskor hozzak meg egy döntést a váltásról, ha nem most?! Várjak vele idősebb koromig, amikor esetleg már fizikailag nem leszek olyan állapotban, vagy esetleg addigra elfelejtem hogyan is kell élni?!
Nagyon sok impulzus ért az elmúlt évtizedekben. Rengeteg, látszólag kiemelkedően sikeres emberrel találkoztam, akiknek valójában az egyetlen izgalom az életükben a munkájuk volt. Vagy talán az sem.
A hatalom, a magas pozíciók, a számos szakmai siker jópár embert elbódít. Sokan ezért sem - vagy nagyon nehezen tudják elengedni.
Valószínűleg ezért fordul elő, hogy amikor nyugdíjba mennek, nem találják a helyüket. Már nem tűnnek fontosnak, már nem nyílik előre az ajtó előttük, nem érzik a hasznosságukat és ami a legfontosabb, nem tudnak mit kezdeni az idejükkel.
Ez azt jelenti, hogy mostantól nem is tervez dolgozni, mivel fog foglalkozni ezután?
Mindig is hittem abban, hogy az embernek legyenek álmai, még jobb esetben tervei. Akár több évtizedre szólóak is. Persze emellett fontos, hogy vegye észre azt is, ha át kell írnia azokat, de legfőképpen legyen elég bátor, hogy meg is tegye. Nekem most egy ökölszabályom van. Olyan dolgokra szeretném fordítani az időmet, amelyek örömmel töltenek el, élményt és jó érzést, nem utolsó sorban pedig emlékeket adnak. Szóljanak azok bármiről is.
De azért nem szeretnék az üzleti világtól teljesen visszavonulni. Van saját vállalkozásom, befektetéseim és számos új üzleti ötletem is.
Aktív embernek tartom magam, nem szeretek, és nem is szoktam unatkozni. Ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy a klasszikus értelemben vett munka világától visszavonulok és a hangsúlyt a jövőben egyértelműen az élet egyéb, remélhetőleg még több örömöt adó kalandja fogja adni. Ami igazán jó ebben az, hogy ha később mégis úgy érzem, hogy másra van igényem és szeretnék a korábbi rutinhoz visszatérni, a lehetőségem mindig meglesz. Amire viszont nem lenne lehetőségem, hogy fordítva csináljam meg ugyanezt. 15-20 év múlva nem fordíthatnám vissza az időt, hogy 42 évesen hozzam meg ezt a döntést, amit most megteszek.
Egy konkrét példa is eszembe jutott a kérdéséről, amit valakitől, aki szintén korán visszavonult, aranyszabályaként olvastam. Ő csak olyan munkákat vállal el, amelyeket ingyen is elvállalna – teljesen függetlenül a munka presztízsétől, társadalmi „rangjától”. Például, ha neki éppen a kamionvezetés adja az élményt, akkor azt.
Ön is beülne a volán mögé?
Azt nem mondom, hogy munkaként elvállalnám, de kíváncsiságból szívesen kipróbálnám a tolatást egy nyerges pótkocsival.
Az előbbi kérdés alapján hallgatva Önt, logikusnak és viszonylag könnyűnek hangzik a döntése, de gondolom azért ez mégsem ilyen egyszerű. Mennyire nehéz egy ilyen döntést meghozni?
Valóban nem könnyű. Sőt, azt is elárulhatom, hogy a bejelentésem után nagyon sokan felhívtak. Vállalatok első számú vezetői és magas beosztásokban ülő hazai és nemzetközi szereplők is. Ami meglepett, hogy az egyértelmű többség nemcsak, hogy egyetértett velem és kimondta, hogy „igazad van”, de olyan visszajelzéseket is kaptam, akik régóta érlelgetnek már hasonló terveket, csak még nem jutottak el odáig, hogy meg merjék ezt lépni. Ugyanakkor az elmondásuk szerint az én döntésem erőt adott nekik ahhoz, hogy kitartsanak az általuk helyesként vélt iránynál.
Szóval valóban nem könnyű. Igazából erről a személyes véleményem az, hogy mindenkinek más a jó és a helyes döntés. Amit én eldöntöttem magamban, az sokak számára hangozhat vakmerőnek, talán kicsit extrémnek is. Tisztában vagyok azzal is, hogy sokan vannak azok is, akik szívesen hoznának meg egy hasonló döntést, de a körülményeik nem teszik ezt lehetővé.
A legfontosabb valahol mindig az egyensúlyra törekvés. Sok mindent tanultam az elmúlt 20 évben. Egyik oldalról szerencsésnek mondhatom magam, mert a Continental kiváló munkaadó, aktívan támogatja az egyének szakmai fejlődését. Ugyanakkor, mint a legtöbb vezetőnek, nekem is kihívás volt megtanulni egyfajta fontossági sorrendet felállítani. Sínylette meg párkapcsolatom, amikor szinte teljesen csak a munkára koncentráltam.
Kockáztattam jó pár éven át, néha még az egészségemet is csak a szakmai sikereimért. Maradtam le fontos családi pillanatokról és pótolhatatlan emlékekről azért, mert éppen külföldön voltam, vagy éreztem úgy, hogy egy akkor nagyon fontosnak tűnő, mostanra csak megmosolyogtató megbeszélésen mindenképpen részt kell vennem.
Szerintem egyensúly nélkül nincs valódi siker. Azt gondolom, hogyha a munka és a magánélet nincsenek egyensúlyban, akkor az egyik sikere a másik kárára megy.
Természetesen ez az egyensúly mindenkinek máshol van, ezért is mondtam, hogy mindenkinek más számít jó megoldásnak, helyes döntésnek.
Említette a sikert. Ön sikeres vagy inkább szerencsés embernek tartja magát?
Egyszer részt vettem egy vezetői tréningen Csehországban, ahol késő délután hetünket, nemzetközi vezetőket beültettek egy nagy, fekete terepjáróba, bekötött szemmel kivittek egy fenyőerdőbe és egy rossz iránytűvel, egy hibás térképpel és némi vízzel otthagytak bennünket, hogy találjunk vissza a szállodához. Nem volt könnyű, sokat bolyongtunk, de végül visszataláltunk. Igazából úgy sikerült, hogy elérkeztünk egy falu széléhez, ahol a falutábla mellett ott volt a környék térképe. Én vettem észre, mert kicsit körülnéztem, amíg a többiek az iránytűvel küzdöttek az erdő szélén. A túra végén azt mondtam a kísérőnknek, hogy azért találtunk vissza, mert szerencsénk volt a térképpel. Az ő válasza így szólt: „Ha a megfelelő pillanatban a helyes dolgot teszed, a szerencse megtalál.”
Azaz, valójában az életben a jó lépések legtöbbször nem a szerencsén, hanem saját magunkon múlnak.
Ha nem ismerünk fel egy lehetőséget és ragadjuk meg, akkor az elmegy. Talán soha többé nem is jön vissza. Persze rengeteg olyan helyzet van, amikor a lehetőséget nem, vagy csak nagyon nehezen lehet felismerni. Eddigi életem egyik legnagyobb „szerencséjének” például az ausztrál állampolgárságomat tartom. De valóban nevezhetjük szerencsének? Több, mint 4 évig küzdöttem érte. Tanultam éveken át, külön szakmát szereztem, spóroltam és áldoztam fel sok mindent ezért. Sokan feladták akkoriban. Szóval, ha jobban belegondolok, nem szerencse. Inkább az akarásomnak és a kitartásomnak köszönhetem.
Ami a sikert illeti, azt szokták mondani, hogy relatív. Szakmailag a saját szememmel nézve azt gondolom, hogy sok mindent elértem. A célokat, melyeket 12 évvel ezelőtt, frissen kinevezett ügyvezetőként kitűztem magamnak, azokat mindenképpen, a többi pedig, az eredményeim adta lehetőség formájában mindig megtalált. Én pedig legtöbbször nem mondtam rájuk nemet.
Az izgalomból és a kalandból adódik a kérdés. Megosztana velünk néhány példát, mi lesz július 1. után?
Bár ezek eléggé személyes tervek, de igazából nincs bennük semmi titok. Először is, amire már régóta készülök lélekben, az az érzés, amikor július 1-én már nem fog a telefon csörögni és az email napi 120 alkalommal csipogni. Amikor már én sem leszek „fontos”.
Régóta, évek óta írogatom a bakancslistát magamnak azért, hogy megfelelően kitöltsem az időmet.
Erre a listára sok olyan álom, terv és cél is felkerült, amire gyerekként vagy fiatalként az anyagi hátterem nem állt rendelkezésre, vagy felnőttként az időm nem volt meg hozzá. Az előbb említettem például Ausztráliát. Nekem az az ország a kint töltött évek alatt a második otthonommá vált, tervezek visszamenni oda, akár hosszabb időre is. A terepjárózás az egyik „nagy” hobbijaim közé tartozik, ahogyan az utazás is. Amikor pedig kint túráztam, találkoztam olyanokkal, akik 6-8 éve űzték ezt a „sportot” a kontinensen.
A másik ilyen, Ausztráliához köthető bakancslistás tervem a repülés. Annak idején, amikor a vízumért pályáztam, a kereskedelmi pilóta jogosítvány lehetett volna az egyik legális „kiskapu” a kiköltözésre. A terv akkor elszállt, mert költséges és időigényes volt, de az álom megmaradt. Ha nem is kereskedelmi, de a privát pilóta jogosítvány megszerzése a közeli terveim egyike. Ezeken kívül szerepel még a listámon a vitorlázástól a fényképészeten, méhészkedésen át az amatőr régészetig sok minden. Az utazásról nem is beszélve. Arra önmagában is kevés egy élet. Inkább úgy fogalmaznék, hogy annyi tervem van, hogy attól tartok az időm nem lesz elég hozzá.
Ha egy mondatban kellene megfogalmaznia, hogyan képzeli el magát 20-30 év múlva, visszatekintve mivel lenne elégedett?
Boldog emberként, tele élményekkel és emlékekkel.
Fotók: Stiller Ákos/Portfolio
(x)
