A témában eddig megjelent cikkeink:
Sorozatunkban szívesen helyt adunk más véleményeknek, elemzéseknek is.A Portfolio esszének is beillő, hosszabb lélegzetű írása jelentős gondolati előrelépést tesz azzal, hogy a szerző túllép a korábbi évek vitáiban domináns mainstream érvelésen. Már nincs szó arról, hogy a valutaövezet kibővítésének lényegi feltétele lenne a "konjunktúra-ciklusok" összehangoltsága - mint ahogyan az számos régebbi tankönyvben is szerepel (pl. Krugman). Merthogy a 2008-as pénzügyi válság egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy sem az objektíve létezőnek feltételezett, "potenciális" növekedés által meghatározott trend, sem az arra ráépülőnek gondolt, szinusz-görbe szerű ingadozás nem tekinthető olyan gyakorlati sorvezetőnek, amihez a kormányzati stabilizációs politikákat közvetlenül illeszteni lehetne. Madár - véleményem szerint igen helyesen - aszimmetrikus sokkokról beszél, amelyek előre meg nem jósolható módon, bármikor beletrafálhatnak az egyébként normálisnak látszó makroökonómia folyamatokba. 2008-ban logikus volt az a feltételezés, hogy az amerikai "subprime válság" nem fog begyűrűzni Magyarországra, hiszen nálunk senki sem forgalmazott "toxikus papírokat" - de azután a pénzügyi válság mégis begyűrűzött.
A cikkel kapcsolatban két kritikai megjegyzést tennék - egyet most az elején, egyet a végén.
Nem helyes azt sugallni a Portfolio olvasóinak - különösen a politikai döntéshozóknak -, hogy létezik "ideális" gazdaságpolitikai stratégia. A fontos kérdések mind olyanok, hogy a kívánatos hatások mellett mellékhatások is jelentkeznek, és valójában sem a kormányzatnak, sem az elemzőknek nincs a birtokukban olyan súlyozási rendszer, amely a pozitív és negatív hatásokat értékmentesen össze tudná vetni. És természetesen a valóságban nincsen "optimális" valutaövezet sem. A ma létező euró övezet sem az.
A fentieken túlmenően három kiegészítést tennék, melyek véleményem szerint döntő fontosságúak az elmúlt hónapokban ismét fellángolt euró-bevezetési vita végkövetkeztetése szempontjából.
- Paradox módon az euró minél gyorsabb bevezetése mellett szóló gazdasági érvek létalapját a politikai szféra elmúlt hét évének irányváltása adja. Ha Magyarország euró-atlanti politikai elkötelezettsége olyan lenne, mint amilyen 1990 és 2010 között volt, akkor nem is lenne annyira sürgős az euró bevezetése. Egyfelől azért nem, mert euró nélkül is bőven áramolna Magyarországra a működő tőke. Másfelől meg azért nem, mert bízhatnánk abban, hogy amennyiben a magyar gazdaságot egy, a 2008-as pénzügyi válsághoz hasonló méretű külső sokk érné (amit soha nem lehet kizárni, pláne most, amikor Németországnak nincs kormánya), akkor euró nélkül is számíthatnánk az EU, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank villámgyors segítségére. Emlékezzünk csak vissza, 2008 októberében ez a három nemzetközi szervezet öt napon belül 25 milliárd dollárnyi mentőcsomagot rakott össze számunkra - és fel sem merült, hogy ebben szempont lenne az euró övezeti tagság. Benne voltunk a szövetségi rendszer legbelsőbb körében - ezért kaptunk gyors segítséget Berlinből és Washingtonból. Most nem biztos, hogy kapnánk, hagynának szenvedni minket.
- Az euró bevezetésével kapcsolatos minden kormányzati ígéret - akár 2018-ra, akár 2025-re vonatkozik - az elhangzás pillanatától kezdve halálosan komolyan veendő. Egyszer már nagyon megjárta az ország. A lakossági devizahitelekkel semmi különösebb probléma nem lett volna, ha a magyar állam betartotta volna az euró bevezetési dátumára vonatkozó korábbi ígéreteit. Az első, 1999-ben született pénzügyminiszteri ígéret 2004-et vagy 2005-öt említette lehetséges céldátumként, a miniszterelnök 2003 nyarán 2008-at mondott, majd az egy évvel későbbi ígéret 2010-re vonatkozott. Az emberek tehát annak tudatában vették fel a 15-20 éves lejáratú jelzáloghiteleket, hogy pillanatokon belül mindenki euróban kapja majd a fizetését. Az effajta ígéretek megszegése egy nemzedéknyi időre aláássa a közbizalmat - ide értve a bankok kormány iránti bizalmát is.
- Mint azt számos elemző sokszor elmondta, a nemzeti valuta megtartásának és az önálló monetáris politikának végső soron egyetlen értelme van: a kormányzat saját maga határozhatja el, hogy milyen szintű inflációt fog generálni. Finomra hangolni persze a gyakorlatban ezt sem lehet, de - legalábbis elvi szinten - a saját valuta leértékelése, illetve a leértékelődés kiprovokálása kétségtelenül nagy mozgásteret biztosít a kormánynak a konjunktúra élénkítésére, a munkanélküliség csökkentésére, az export ösztönzésére és az import visszafogására. Arról viszont szinte soha sem esik szó, hogy a forint leértékelődése egyben azt is jelenti, hogy euróban számolva minden dolgozó bére és minden forintban forgalmazott eszköz (asset) értéke is csökken.
Napjainkban, amikor a hazai munkaerő Nyugatra vándorlása megállíthatatlannak tűnik, érdemes azt felidézni, hogy a KSH szerinti bruttó havi átlagbér 1988-ban még csak 146 euró volt, ez 1999-re megduplázódott, 2008-ra pedig megközelítette a 800 eurót. 2008 és 2015 között viszont - vagyis hét éven át - az átlagbérek ezen a szinten maradtak, merthogy közben a forint árfolyama a 250 eurós szintről 310-re gyengült. Nem csoda, hogy ezt megtapasztalva százezrek mentek Nyugatra dolgozni - képzetlenek és képzettek egyaránt.
Ha így nézzük, a leértékelési politika nehezen helyrehozható károkat okozott az országnak. Ha lett volna eurónk - vagy mereven rögzített árfolyamunk - akkor a 2008-as válság során ugyan sok cég csődbe ment volna, a munkanélküliség is jobban megemelkedett volna, de legalább érvényesült volna a (külföldi) verseny által generált szelekció. A leértékelési politika viszont totálisan szétterítette a recesszió költségeit. Azok is elmentek, akik - euróban számoltan kisebb bérkülönbség esetén - amúgy itthon maradtak volna.
És végül - csak nagyon röviden - arról is szólni kell, hogy a forint értékvesztése okkal riasztja el a tőzsdei befektetőket. Az OTP részvények napi ára mostanában forintban kb. ugyanott tart, mint 2007 kora őszén - a 10 ezer Ft körüli szinten -, de euróban számolva ez bő 20 százalékkal kevesebbet ér, dollárban számítva pedig közel 60 százalék az értékvesztés. Hasonló a helyzet a Mollal, és természetesen ugyanez a leértékelődés meg végbe az ingatlanpiacon is.
Ha euróban számolva nincs remény a bérek tartós emelkedésére, a tőke javak euróban mért árainak növekedésére, mert a kormányzat az első aszimmetrikus sokkot látva azonnal a forint árfolyamához "nyúl", akkor miért maradjon itthon bárki is, és miért hozza ide a befektetésre szánt tőkéjét?
Mindebből pedig az következik, hogy számomra aggasztóan lassúnak tűnik az az ütemezés, amit cikke végén Madár István "ideális"-nak mond: a 2025-ös euró bevezetési dátum túlságosan távoli. Addig sem a magyar munkavállalók, sem a külföldi befektetők nem szeretnének várni.NÉVJEGY Mihályi Péter (1953) közgazdász, az MTA doktora, a budapesti Közép Európai Egyetem vendégprofesszora. 1983-93 között az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságában, Genfben dolgozott, később a magyar privatizáció irányításában töltött be vezető pozíciókat. 1997-98-ban, a nyugdíj-reform indulásakor a Pénzügyminisztérium társadalmi közkiadásokért felelős helyettes államtitkára. Ezt követően több mint egy évtizeden át az egészségügyi reform kutatójaként és formálójaként tevékenykedett. Tíz önálló könyv és száznál is több tanulmány cikk szerzője. 2010-ben jelent meg a Magyar privatizáció enciklopédiája c. két kötetes, 1500 oldal terjedelmű monográfiája. Jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem Makroökonómia Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára és az angol nyelvű Acta Oeconomica főszerkesztője.
A címlapkép forrása: AMELIE QUERFURTH / AFP
