Könnyen a görögök sorsára juthatunk, ha megvalósul Orbán álma

Olyannal próbálkozunk, amivel előttünk senki

A régióban még sosem volt olimpia (bár korábban a lengyelek és a csehek is kacérkodtak a pályázattal), aminek részben az az oka, hogy eddig a nagyok kiváltsága volt a rendezés. Ezt törné meg most Budapest azzal, hogy megpályázta a 2024-es rendezési jogot, már csak Los Angelest, Rómát és Párizst kellene legyőzni, bár ahogy a legutóbbi cikkünkben fejtegettük, mindegyik pályázónak vannak gyenge pontjai.

Ahhoz, hogy szemléltessük, mennyire a nagyok játéka volt eddig az olimpia, elég csak megnézni az 1992 óta rendező városok főbb adatait:

Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, mekkora országok látnak fantáziát az olimpia megrendezésében, illetve milyen méretnél gondolják úgy, hogy készek és képesek lebonyolítani az eseményt. A táblázatból jól látszik, hogy az utolsó hét és a 2020-as nyári olimpia helyszínei kivétel nélkül nagyobbak Magyarországnál és Budapestnél minden tekintetben. A legfontosabb a táblázatban az utolsó oszlop, az adott gazdaság mérete az olimpia évében, ez a Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyik mutatója, mely azt mutatja meg, hogy az adott ország a teljes globális GDP hány százalékát adja. Természetesen minden adatnál igyekeztünk az olimpia évét (vagy az ahhoz legközelebbi értéket) figyelembe venni.

Az adatok szerint az elmúlt közel 25 évben két globális nagyhatalom (USA és Kína) rendezett olimpiát, rajtuk kívül Japán, Brazília, Nagy-Britannia, Spanyolország és Ausztrália a közepes kategóriába sorolható. Az egyetlen kivétel Görögország, mely kifejezetten kis méretű gazdaságként rendezett olimpiát. A lakosság legalábbis nagyon hasonló, de még a görög gazdaság is kétszer akkora részt tett ki a világgazdaságból 2004-ben, mint amekkorát a magyar fog a várakozások szerint 2024-ben. A görög rendezés alapját sem a gazdasági megfontolások, hanem az olimpia eredete adta, és figyelemre méltó, hogy a következő legkisebb ország, Ausztrália csaknem háromszor akkora globális súllyal rendelkezett a rendezés évében, mint a görögök. Ennek fényében Magyarország gazdasági mérete alapján még inkább kakukktojásnak tűnik a rendezői névsorban.

Épp a görög sorsot kellene elkerülnünk

Vagyis elsőre úgy tűnik, hogy merész álom a budapesti olimpia 2024-ben, hiszen csak Athén rendezte meg viszonylag hasonló körülmények mellett a játékokat, és éppen azt a sorsot kellene elkerülnünk, hiszen az utóbbi évtizedekben a görög főváros volt annak a mintapéldája, hogyan nem szabad olimpiát rendezni. A 2,9 milliárd dolláros rendezési költség ugyan kifejezetten alacsony volt, ez azonban megtévesztő lehet, mivel ez csak a közvetlenül az olimpiához kapcsolódó kiadásokat tartalmazza, és azt minden rendező maga dönti el, mit sorol ebbe a körbe. A teljes költség a becslések szerint meghaladta a 10 milliárd dollárt. Az eredetileg kalkulált költségeket egyébként 49%-kal lépte túl az athéni olimpia, ami szintén nem kimagasló, átlagosnak számít az elmúlt évtizedekben. A világsajtót ugyanakkor bejárták azok a képek, melyek az olimpiai létesítmények pusztulását mutatták be, főleg az utóhasznosítással voltak problémáik a görögöknek. Arról megoszlanak a vélemények, hogy a túlvállalt olimpiarendezés mennyire volt hatással a görög gazdaság későbbi problémáira, amelyek aztán az adósságválságban csúcsosodtak ki, de abban teljes az egyetértés, hogy gazdaságilag nem tett jót az országnak a rendezés.

A görög államadósság már 2004 végén 168 milliárd euró volt, vagyis az olimpia önmagában nem okozhatta azt, hogy néhány évvel később nemzetközi mentőcsomaghoz kellett folyamodnia az országnak. Ugyanakkor a Bloomberg egy 2012-es cikke is kiemeli, hogy az athéni olimpia kiváló esszenciája volt a görög gazdaság problémáinak, melyek végül az összeomláshoz vezettek. A lap megállapítása szerint a legfontosabb nem is az, mennyit költ egy ország az olimpiára, hanem az, hogyan költi el azt a pénzt és honnan származik a forrás. Az olimpiai beruházások annak a strukturális problémának a jó példái voltak, mennyire pazarló módon szórták a pénzt a görögök a kormányzati beruházásokra. Vagyis az athéni olimpia utólagos kudarca nem az ok, sokkal inkább a tünet.

A hagyományosan fegyelmezetlen költekezés mellett sokan annak tulajdonítják az athéni olimpia kudarcát, hogy a kilencvesen évek eleje óta a legkisebb arányban sikerült értékesíteni a jegyeket. A görög fővárosban mindössze a tikettek 72%-a talált gazdára, miközben négy évvel később Pekingben 96%, 2012-ben Londonban pedig 97% volt ugyanez az arány. Ez abban is megmutatkozott, hogy a teljes bevételek mindössze 9%-át tették ki a jegybevételek, míg Londonban 31% volt ez az arány.

Miért tolonganak a rendezésért, ha nem éri meg?

Az utóbbi néhány olimpián egyébként szinte mindig az látszott, hogy több milliárd dollárt elköltött a rendező város, ráadásul a költségek mintegy 50%-kal meghaladták az eredetileg tervezett összeget. Ennek ellenére a rendezésért még mindig sorban állnak a városok, bár az utóbbi időszakban több helyen is vissza kellett lépni a pályázattól, éppen a 2024-es kandidálásról mondott le Boston és Hamburg is.

Az olimpiák gazdasági hasznairól és költségeiről idén tavasszal jelent meg egy friss tanulmány, melynek szerzői Robert A. Baade és Victor A. Matheson, akik mindketten amerikai egyetemek közgazdászai, akik ezzel a témával foglalkoznak. A tanulmány a Journal of Economic Percpectives című szaklapban jelent meg. A szerzők az olimpiai költségeket három nagy csoportba sorolják:

• Általános infrastruktúra, mint például a közlekedés vagy a sportolók és szurkolók elszállásolásának biztosítása.
• Speciális sportcélú infrastruktúra, mely elsősorban az események helyszíneit foglalja magában.
• Működési költségek, melyekbe beletartoznak a biztonsági kiadások és a nyitó- és záróünnepség büdzséje.

Ugyanígy a hasznokat is három csoportba sorolták a szerzők:

• Rövidtávú előnyök, mint például a turisták megnövekedett száma, de ebbe a kategóriába sorolható az esemény előtti gazdaságélénkítő hatás a beruházásokon keresztül, illetve a munkaerőpiacra gyakorolt kedvező hatás is.
• Az "olimpiai örökség" hosszútávú haszna, ami többek között a javuló infrastruktúrában és az élénkülő kereskedelemben, beruházásokban és turizmusban csapódik le az olimpia után.
• Nehezen megfogható előnyök, mint például az állampolgárok "jólléte" és a nemzeti büszkeség.

A tanulmány részletesen kifejti az előnyöket és a hátrányokat, majd arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az olimpiarendezés az esetek többségében pénznyelő a házigazda szempontjából, csak kivételesen kedvező forgatókönyvek mentén kerülnek túlsúlyba az előnyök. Emellett számunkra rossz hír, hogy a költségek és a hasznok alapján főleg a fejlődő országok számára negatív a rendezés végső mérlege, a fejlett ipari országok a tapasztalatok szerint jobban jöttek ki eddig a rendezésekből.

Nagyrészt ennek köszönhető, hogy az utóbbi évtizedekben szinte csak fejlett országok rendeztek olimpiát, 1896 és 1990 között a rendezők kilencven százaléka Nyugat-Európából, az USA-ból, Kanadából, Ausztráliából vagy Japánból került ki. Kivételt csak Moszkva, Mexikóváros és Szöul jelentett. Az utóbbi években egyébként a NOB is nyitott a fejlődő országok felé, ennek jele volt a pekingi, majd a riói olimpia is. Ennek köszönhetően a pályázói kör is megváltozott: 2000 előtt mindössze a kandidálók 18%-a volt fejlődő ország vagy a volt szovjet szféra tagja, azóta viszont a pályázatok több mint fele ebből a körből érkezett - mutat rá a két amerikai szerző.

A pekingi és a riói olimpia kapcsán megjegyzést érdemel, hogy előbbit hiába rendezte feltörekvő ország, népessége miatt óriási gazdaságnak számít, utóbbiról pedig az első értékelések azt tartják, hogy a korábbi mintának megfelelően nagy veszteséggel zárulhatott.

A NOB-nál landolnak a pénzek?

A NOB-ot gyakran illetik azzal a váddal, hogy nem járul hozzá elég nagy mértékben az olimpiarendezéshez. A tévétársaságokkal és a nemzetközi szponzorokkal ugyanis a szervezet állapodik meg, és az ezekből a forrásokból befolyó pénz kisebb részét juttatja a rendező országnak. A jelenlegi szabály szerint a tévéközvetítések esetében a teljes bevétel felét dobja szét a rendezők között a szervezet, míg a szponzori bevételek 33,3 százaléka kerül a rendezőhöz.

A nemzetközi szervezet pénzelosztó szerepét Baade és Matheson egy konkrét példán keresztül mutatják be: megvizsgálták, hogyan alakultak a források a NOB 2009-2012-es négyéves költségvetési ciklusában. Ez egyrészt a 2010-es vancouveri, másrészt pedig a 2012-es londoni olimpiát érintette, az alábbi táblázatban összegezték az eredményeket:

A táblázatból látszik, hogy a NOB négy év alatt 3,2 milliárd dollárra tett szert a két említett bevételi forrásból, miközben a kiadásokból nem vette ki a részét. Eközben Vancouver 7,6 milliárd dolláros kiadásából 1,6 milliárdot, míg a londoni 11,4 milliárdból 3,3 milliárdot fedeztek összesen a felsorolt közvetlen bevételek.

Saját bevallása szerint a NOB a 2004-es athéni olimpiához 965 millió dollárral járult hozzá, a négy évvel későbbi pekingi rendezési költségekhez 1,25 milliárdot, míg a londoni kiadásokhoz 1,4 milliárdot adott. Ezen felül még a nemzeti olimpiai bizottságok és a nemzetközi sportszervezetek is kapnak pénzt az olimpiai bizottságtól.

A jelenlegi költségvetési ciklusban 2013 és 2016 között összesen 5,6 milliárd dolláros bevétele van a NOB-nak saját bevallása szerint, ennek kilencven százalékát osztja szét a rendezők, a nemzetközi szövetségek és a sportszövetségek között, a fennmaradó tíz százalék pedig fedezi a szervezet működését. Vagyis négy év alatt mintegy 560 millió dollárba kerül ennek az apparátusnak a fenntartása.

A magyar pályázat lehet a mintaprojekt

Részben a fejlődő országok olimpiarendezését támogatja az úgynevezett Agenda2020 terv, amit tavaly fogadott el a NOB közgyűlése.

A program lefekteti a jövőbeli olimpiákkal kapcsolatos ajánlásokat, összesen negyven pontba szedték össze azt, mitől lehet majd kisebb és olcsóbb olimpiákat rendezni. És elvileg ez jelentheti Budapest esélyét is, hiszen ha az Agenda2020 jól fog működni a gyakorlatban, akkor egy kisebb költségvetésű pályázattal is sikert lehet elérni.

Az Agenda2020 legfontosabb ajánlásai:

• A pályázati folyamat meghívásos lesz, ezzel akarja a NOB elkerülni azt, hogy az egyes városok egymásra licitáljanak és már a rendezés elnyerése érdekében egyre nagyobb összeget költsenek el.
• A pályázati dokumentáció mennyisége is csökken, emellett a NOB már a kandidáláshoz anyagi segítséget nyújt.
• A sportközpontú olimpia fókuszát kiszélesítenék, nem csak sportprogramokra építenék a jövő sikeres pályázatait.
• A korábbinál nagyobb arányban támogatnák már meglévő létesítmények használatát, illetve ideiglenes sportlétesítmények felépítését. Ezzel egyrészt igyekeznének orvosolni az utóhasznosítás problémáját, másrészt elhagynák a gigantikus olimpiák koncepcióját.
• A jövő olimpiát sokkal kevésbé fókuszálnának egy-egy városra, nagyobb területen osztanák szét a sporteseményeket, bizonyos esetben akár szomészdos országokat is bevonhatna a rendező.
• A transzparenciát segítheti, hogy a NOB nyilvánosságra hozza a rendező várossal kötendő szerződését, ami többek között tartalmazza azt, hogy a nemzetközi testület mennyivel járul hozzá a rendezés költségeihez.

Ezek a változások fokozatosan lépnek majd életbe a következő években, de a 2024-es budapesti pályázat talán az első olyan, amelyik kimondva is az Agenda 2020 új ajánlásainak szeretne megfelelni. A 2020-as rendezést Tokió még 2013-ban nyerte el, amikor ezek az ajánlások még csak tervek voltak. A 2024-es versenytársak közül pedig Los Angeles, Róma és Párizs sem az olcsó és kis olimpiát tűzte elsősorban zászlajára.

• Címkék:
• budapest,
• olimpia,
• nob,
• makrogazdaság,
• budapesti olimpia