Tényleg tőlünk kellene tanulni?.
Amit az EU közös költségvetésének nettó haszonélvező tagországai a fent kifejtettek miatt a válságkezelés érdekében megtehetnek, azt nem teheti meg az EU egésze. A közös költségvetésnek ugyanis a tagállamok összességét tekintve kiegyensúlyozottnak kell lennie: vagyis a nettó kedvezményezettek többletét más országok nettó befizetése finanszírozza. Például 2013-ban a legnagyobb nettó befizetők és a legnagyobb nettó támogatást élvező tagországok pozíciója a GNI százalékában a következő ábra szerint alakult.
Ám egészen más a helyzet a nettó kedvezményezetteket illetően. A nettó pénzügyi támogatás néhány ország esetében a GNI 3%-a fölé is mehet, sőt elérheti akár a 4%-át is, ám csak nagyon-nagyon ritkán kúszhat a GNI 5%-a fölé. (2013-ban Magyarország esetében mégis ez utóbbi történt, s erre mindjárt vissza is térek.)
A közös költségvetés jelenléte és a drámaian eltérő nettó pénzügyi pozíciók alakulása a nemzeti fiskális politikák válságban betöltött szerepét az egyes tagországok viszonylatában tulajdonképpen összemérhetetlenné teszi. Ha például a saját nemzeti költségvetést tekintve a deficit két tagországban egyaránt a GDP 2,5%-a, ám az egyik ország az EU közös kasszájába 0,5% értékben nettó befizető, miközben a másik nettó 4% kedvezményezett, akkor az első ország a válságból történő kilábalást blokkoló szigorú fiskális politikát folytat, míg az utóbbi masszív fiskális expanzióval (ami példánkban a GDP 6,5%-ára rúg) segíti azt. Ráadásul az utóbbi ország a fiskális ösztönzést - újra hangsúlyozom - a költségvetési deficit és az államadósság növelése nélkül tudja megtenni.
Mindez együttesen rögtön felállít egyfajta udvariassági szabályt is: a közös költségvetés leginkább kedvezményezett tagországai az utolsók között vannak azok között, akik leckét adhatnak más tagországoknak a válságkezelés mibenlétéről. Ugyanis ők a gazdaság ösztönzése érdekében a többi tagország jóvoltából tehetik meg azt, amit a többiek viszont nem.
A gazdasági teljesítmény alakulásának tekintetében még több tanulsághoz juthatunk, ha a válság kitörése óta eltelt időszak alatt (2009-2013) nézzük meg a nettó EU-s támogatások alakulását. A következő ábra a 8 legnagyobb kedvezményt elérő ország átlagos nettó pozícióját mutatja.
Az is lényeges, hogy a fenti országok a jelentős nettó EU támogatásokra "az évszázad válságának" éveiben tehettek szert, mert a támogatások jelentősége ekkor értékelődik fel igazán. Ugyanis a potenciális GDP közelében lévő gazdaság esetén - itt nem részletezhető növekedéselméleti összefüggések következtében (a jövedelmi konvergencia sebessége alacsony, kiszorítási hatás fennállhat) - még jelentős uniós transzfer is csak marginális hatást gyakorol a gazdaság teljesítményére és a növekedési ütemre. Recessziós időkben azonban a helyzet gyökeresen másképp fest.
Blanchard-Lay (2013) megrázó tanulmányából tudjuk, hogy a fiskális multiplikátorok (az állami kiadások változásának GDP-t befolyásoló hatásai) globális ZLB (zero lower bound) időszakában elképesztően nagyok, így a költségvetési politikák alakulásának óriási szerepe van a gazdasági teljesítmény és a válság lefolyásának alakulásában. Az EU-transzferek legnagyobb haszonélvezői ezért a válságkezelésben jelentős helyzeti előnyben vannak a többiekhez képest: a 3%-os deficitkritérium betartása mellett is végre tudják hajtani azt a fiskális expanziót, amelyet a makrogazdasági tankönyvek többsége és a keynesi közgazdaságtan recessziós helyzetben terápiaként javasol.
Ami pedig konkrétan minket illet, a nettó EU transzferek tekintetében Észtországgal holtversenyben a 2-3. helyen állunk és a 28 tagország közül egyedül Lettország részesült nagyobb támogatásban az elmúlt 5 évben. Az EU-támogatások hazánkban már 2009-től gyorsulóban voltak, ám igazi lendületet 2011-től kaptak.
A magyar gazdaság jelenlegi gyors növekedésének megértése szempontjából azonban a 2013-as év alakulása a lényeges. 2013-ban a GNI 5,3%-át elérő hatalmas nettó EU-transzferre sikerült szert tennünk (2. ábra), és 2008 óta ennél nagyobb nettó támogatást a 28 tagországból csak egyetlen egy ország, és csak egyetlen egy alkalommal (Lettország 2009-ben, 5,5%) tudott felmutatni.
A 2013-as EU-transzfer közel 2 százalékponttal volt nagyobb a 2012-es - önmagában is magas - értéknél, így az uniós támogatások köntösében hatalmas fiskális expanzió érte a hazai gazdaságot, aminek - a fiskális multiplikátorok nagyságát is szem előtt tartva - perdöntő jelentősége van a növekedés jóval 3% fölé történő gyorsulásában. A növekedéshez persze egyéb tényezők is hozzájárultak, de ezek nagysága eltörpül az óriási EU-támogatások okozta hatás mellett. Röviden: a "növekedési csoda" és a csodás mértékű EU-transzfer nálunk kéz a kézben jár.
Példaértékű?
S végezetül érdemes egy pillantást vetni a mögöttünk hagyott évekre is, és feltennünk azt a kérdést, hogy az EU transzferek egyik legnagyobb kedvezményezettjeként mennyire tudtunk élni a számunkra adódó - és recessziós helyzet közepette különösen felértékelődő - lehetőséggel.
Nos, a magyar gazdaság teljesítménye 2014-ben biztosan nem fogja elérni a 2008-as szintet, továbbá az EU elmúlt 5 évben nyújtott egyébként katasztrofális teljesítményét sem tudtuk felülmúlni, és - horribile dictu - Magyarország 1934-ben jobban állt 1929-hez képest, mint ahogyan állt 2013-ban 2008-hoz képest.
Összességében az a véleményem, hogy az utóbbi években kialakított "sajátos magyar gazdasági modellt" példaértékűnek tekinteni, vagy arra jutni, hogy akár a fejlett jóléti államok számára is követendő alternatívát képviselhetünk, nos, az semmivel sem több, mint annak bevallása, hogy milyen keveset értünk abból, hogy mi és miért történik a világban. S mindez egyúttal kifejezi azt is, hogy a pszichológiából ismert Dunning-Kruger hatásnak rendkívül komoly képviselete van Magyarországon.
