Mi ebből a tanulság számunkra?.
Ha a fent leírt keretben gondolkozunk, akkor a magyar gazdaság jövőbeli kilátásait illetően egyértelműen a fundamentális, intézményi tényezők szerepére érdemes koncentrálnunk. A magyar gazdaság szerkezete ugyanis nagyon hasonlít a fejlett országokéhoz, modern iparágak, szolgáltató tevékenységek nagy súllyal vannak jelen. Így arra számítani, hogy egy óriási termelékenységi sokk húzza magával a gazdaságot, nemigen lehet. Ehhez hasonló növekedési tartalék legfeljebb az lehet, hogy a magyar gazdaságban van egy képzetlen, nagyon nehezen foglalkoztatható réteg, amit talán leginkább az olcsó összeszerelő tevékenység újbóli felfuttatásával lehet tömegével bevonni a munkaerőpiacra.
Ennek fényében üresnek tűnik az a dicsekvés is, miszerint Európának mi mutatjuk a mintát: a fejlettebb országok felé haladva a fenti megfontolások fokozottan érvényesek. Ráadásul még ha hinnénk is egy ilyen stratégia sikerességében, az elmúlt évek gazdaságpolitikája finoman szólva sem egyenletesen szolgálta ezt a célt. Az új munka törvénykönyv ugyan kemény (kritikusabbak szerint kíméletlen) ösztönzőket vezetett be a kínálati oldalon, ám eközben az alacsonyabb jövedelműek körében bekövetkezett adóemelés, a minimálbér emelése, illetve az elvárt béremelés a képzetlenek, alacsonyan képzettek munkaköltséget drágította. Az ezt korrigálni hivatott munkahelyvédelmi akcióterv eredményeit még nem látjuk, de a sok cikkcakk és mellékzönge mellett érthető, ha a munkaerő iránti kereslet nem veri ki a plafont. Továbbá a potenciálisan becsábítható külföldi működőtőke egy része biztosan visszahőkölt a bizonytalan üzleti környezet láttán, ami tovább rontja egy ilyen stratégia esélyeit.
Ezzel át is érünk a számunkra fontosabb intézményi, fundamentális hajtóerőkre. Mint fent említettük, a tapasztalatok szerint a növekedésért hosszú távon a humán tőkébe való befektetés (oktatás, egészségügy), az ezt kihasználni képes intézményi környezet (jogbiztonság, üzleti bizalom, korrupció, társadalmi normák, szabályozói kultúra, hatékony kormányzás), illetve a makrostabilitás felelnek.
Aligha tévedünk sokat, ha azt mondjuk, hogy az elmúlt években a legtöbb tényezőben inkább visszalépés volt tapasztalható. Oktatásra és egészségügyre fájdalmasan keveset, de főleg nem hatékonyan költünk. Az oktatásnak különösen nagy szerepe lenne a képzelten, részben inaktivitásba menekülő társadalmi réteg újratermelődésének megállításáért, ám e területen különösen nagyok a problémák. Az általános iskoláktól a szakiskolákon és felsőoktatáson át az élethosszig való tanulásig mindenhol súlyos gondok érzékelhetők.
A gazdaságpolitika ugyan hangsúlyozza, hogy megteremtette a makrostabilitást, de ez is csak megszorításokkal igaz. A költségvetés dicséretesen alacsonyra szorított hiánya csak akkor fenntartható, ha van érdemi növekedés. A költség-haszon elemzés eredményei azonban nem hízelgőek, a potenciális növekedésünk legfeljebb 1 százalék. Ráadásul a makrostabilitás egyelőre csak egy hirtelen jött politikai elkötelezettség eredménye, intézményi megalapozottsága gyenge. A fiskális szabályaink szakmailag csapnivalók, a stabilitást szolgáló intézményi átláthatóság gyenge.
