Milyen a jó adórendszer? - 1. rész

Madár István

2009. július 16. 12:13

Az egykulcsos adó diadala?.

3. A flat tax - univerzális egyösszegű transzferrel - közel lehet az optimálishoz

A fenti két alapelv a folyamatosan emelkedő marginális és átlagos adókulcsok progresszív ideájához képest érezhetően közelebb állnak a lineáris rendszerhez, hiszen itt a marginális adókulcs minden jövedelemszintnél egyforma. Ha emellett minden magánszemély kapna egy egyösszegű juttatást (ez az adózók számára egy 0 százalékos adókulcsú tartományt jelentene), akkor az átlagos adókulcs a marginális ráta stabilitása mellett a jövedelem növekedésével együtt emelkedne.

A közlemúltban lapunk is közölt egy olyan koncepciót, amelynek szerzője, Zsoldos István a (a mostani felemás eredményekre vezető adójóváírás helyett) alanyi jogon járó transzferrel biztosítaná a fenti összefüggés érvényesülését.Érdekes eredménye a klasszikus modelleknek, hogy a transzfer fedezetét nem a gazdagok magas marginális adókulcsával kívánják biztosítani, hanem az alacsonyabb jövedelemtartományokban lenne érdemes megemelni azt. Ne feledjük, ez természetesen a gazdagokat is érinti, hiszen emeli az ő átlagos adókulcsukat, ám - és épp emiatt jutnak a modellek erre az eredményre -nincs ellenösztönző, ha ott a marginális adókulcs már nem magas. (Írásunkban nem térünk ki a eloszlási problémák okozta bizonytalanságok részleteire, illetve arra sem, hogy az marginális adóráta optimális sémájának meghatározásában további olyan nehézségek is vannak, mint például a társadalmi jóléti függvény meghatározása, vagyis hogy az emberek mennyire tolerálják az egyenlőtlenségeket. Mankiw és szerzőtársai ezeket a kockázatokat is inkább úgy értelmezik, mint amelyek csökkenthetők a flat tax alkalmazásával.)

A fenti megfontolások mellett egyéb tényezők is azt sugallják, hogy a flat tax nem elvetendő adózási forma. Ilyenek például az adminisztrációs egyszerűsítések, a jobb kikényszeríthetőség és a transzparencia.

Mi ebből a tanulság számunkra?

Meglátásunk szerint az első tanulságot a fenti gondolatmeneten végigmenve sajnos igen korán levonhatjuk: a mai adóelméleti gondolkodás középpontjában a marginális adóráta áll, mivel a kutatások szerint ez a többletteljesítményre való ösztönzés része. Vagyis amikor a mi marginális adórátánk az szja-ban minden jövedelemtartományban 20 százalék felett van, és még 2010-ben is nagyon széles sávban fogja meghaladni a 40 százalékot (szemben a szlovák 19 százalékkal), akkor egyértelműnek látszik, hogy még a séma előtt rögzíteni érdemes a prioritást: a marginális rátának a jövedelemskála jelentős részében csökkennie kell.

A magyar marginális adóráta alakja 2009-ben látszólag közel állt az adóelméleti megfontolásokhoz, hiszen egy középső sávban nagyon magas terhelést adott, utána pedig valamelyest csökkent. Csakhogy az egész igen magasan húzódik, így a fenti okok miatt ez messze nem egészséges. Valószínűleg a 2010-es helyzet sem az: itt ugyanis trendjében is emelkedő tendencia valósul meg az adóráta-függvényben, ami jelenlegi ismereteink szerint valószínűleg nem optimális.

Ugyanakkor a 2010-es változat széles sávban mérséklődő kulcsa, illetve az a tény, hogy az adózók jelentős része csak egy adókulcs alatt adózik majd, összességében mégis előrelépést jelentenek. Ám az is nyilvánvalónak tűnik, hogy igazán jó irányba csak akkor lehet majd elmozdulni, ha az adójóváírás elfogyó rendszerét (ami a marginális rátákat magasan tartja) a döntéshozók valamikor kiiktatják a rendszerből, vagy legalábbis nem húzzák szét egészen széles sávba.

Ne feledjük, hogy az adóelvonások nem csupán az szja-ból állnak. A munkát terhelő közterhek közül említést érdemel az a járulékrendszer, ami a minimálbér kétszereséig tulajdonképpen fix adóként működik. Ez a jövedelemeltagadással szemben egy ideig jól működő kényszermegoldásnak tűnhet, ugyanakkor az alacsonyabb jövedelemtartományokban a negatív meredekségű átlagos adóterhelés-görbe meglehetősen bizarr formának számít.