Bod Péter Ákos a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára, az MTA doktora. 1975-ben szerzett közgazdasági diplomát Budapesten, kutatóintézeti munkát végzett, hazai és külföldi egyetemeken oktatott 1990-ig, dolgozott ENSZ-tanácsadóként a fejlődő világban. 1990-91-ben ipari és kereskedelmi miniszter. 1991 és 1994 között a Magyar Nemzeti Bank elnöke. 1995-1997 között a londoni European Bank for Reconstruction and Development igazgatótanácsának tagja. Ezt követően visszatért tanári pályájára. Oktatómunkája mellett az Akadémia Kiadó igazgatósági tagja, számos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, alelnöke a Magyar Közgazdasági Társaságnak.
A központi irányítású tervgazdaságokban nem ritka a hiány jelensége, most azonban a piaci viszonyok között működő országok is megismerkednek ezzel a jelenséggel. Ugyanis már nemcsak a magas áremelkedés jellemzi a Covid-válságból való helyreállást, hanem egyre jellemzőbbek a várólisták és a mennyiségi korlátok. De vajon mi lehet a megoldás erre a problémára?
Kipattanhat-e az Evergrande cégcsoport esetleges csődjéből egy újabb Lehman Brothers ügy? A kérdést újságírók, elemzők hada taglalja most a médiában. Ha valaki az Evergrande Group létezéséről eddig nem is hallott, nincs egyedül. Eddig csak szakmai körökben ismerték a kínai üzleti csoportot, amely sok egyéb mellett lakásépítéssel, ingatlanfejlesztéssel foglalkozik, jórészt az ország kevésbé felkapott városaiban. De Vuhanról is roppant kevesen hallottak két évvel ezelőtt…
Nincs minden országban törvényesen megállapított alsó bértarifa, de ahol van, ott az infláció és az üzleti konjunktúra alakulása alapján, a szociális partnerek szempontjait figyelembe véve évente indexálják az értékét. Ez elvileg rutindöntés; nálunk az ilyen is rendre átpolitizálódik, különösen választási év előtt.
A magyar társadalmat és gazdaságot 2020 márciusában (számos európai országot néhány héttel korábban, másokat valamivel később) érte el a járvány. Rendkívüli hatásait a második negyedév statisztikái tükrözték: kétszámjegyű gazdasági visszaesés, növekvő munkanélküliség. Másfél évre rá az aggregált statisztikai adatok szerint a gazdasági teljesítményünk – hasonlóan a legtöbb európai országéhoz – visszajutott a válság előtti szintre. Mondhatni, mostanra jutottunk ki a mély gödörből, amelybe a gazdaságot belelökték a termelési folyamatok átmeneti megszakításai, az egymást követő járványhullámokra reagáló hatósági korlátozások, a keresleti hatások. Egészségügyi viszonyainkat tekintve és életekben mérve is súlyos volt az időszak. 2020-ban ezer lakosra 14,5 halál jutott, a természetes fogyás 5,0 volt, ami békeidőben példátlan; félő, hogy 2021 is szomorú adatokkal kerül be a demográfiai évkönyvekbe.
A foglalkoztatás javult, de nagyon megemelkedtek az árak. Az emberek a mindennapi cikkekért sokkal többet kénytelenek fizetni, közben a vállalati nyereséghányad tovább növekedik. Ez így nem mehet tovább, a kormány intézkedéseket jelent be. Figyelem, ez nem hazai szöveg, noha lehetne az. Az idézett megállapításokkal Joe Biden elnöki rendelete kezdődik, amelyet július 9-én tettek közzé.
Fordulatos időket élünk. A járvány olyan fokú bizonytalanságot vitt a társadalmi és gazdasági folyamatokba, amelyet békeidőben nem tapasztalni. A politikai döntéshozók - ha nem is szándékosan, de - maguk is hozzájárulnak a bizonytalanság mértékének a növekedéséhez, mert hol túlságosan is kivárnak óvatosságból vagy ismerethiányból, hol pedig aktivista módon, fontosságuk tudatában és erős társadalmi elvárásoknak eleget téve, idő előtt cselekednek.
Lassan a múlt homálya fedi, hogy miért készítenek konvergenciaprogramot az Európai Unió azon országai, amelyek még nem csatlakoztak az euróövezethez. A magyar konvergenciaprogramban nem találunk választ a dokumentum eredeti céljára, azonban kiderül belőle, hogy a költségvetési hiány csak lassan csökken. Milyen következtetéseket vonhatunk le a programból?
Az újszülöttnek minden vicc új – szól az ismert bölcsesség. De neki minden fenyegetés is új, tehetjük akkor hozzá. Kortól és szituációtól függ, hogy mi számít újnak: meglehet, hogy a mai egyetemista nem találkozott a boltokban erőteljes inflációval egészen mostanáig, és most fedezi fel annak kellemetlenségeit.
Rendkívüli tizenkét hónap áll mögöttünk, amely megtörte az addigi trendeket, és a társadalom minden tagját, minden gazdasági szereplőt próbára tett. Teherpróbának tette ki az államot is, amelynek a szerepe ilyenkor még a korábbinál is nagyobb. Az adatok beérkezésével valamelyest tisztul a kép a mögöttünk hagyott esztendőről, ám a bajokról és gondokról, meg az ezek mögött meghúzódó emberekről, rétegekről, szervezetekről, szakmákról és térségekről keveset tudni. Közben egy újabb, semmivel sem könnyebb szakaszba lépett a magyar társadalom és gazdaság, másfajta kihívásokkal, de nem kevesebb bizonytalanságokkal, mint egy éve.
A járvány előtti „békeévek” abban is elkényeztettek minket a világnak ebben a felében, hogy kielégítő ütemű gazdasági növekedéshez mérsékelt infláció járult, sok ország kiegyensúlyozta a költségvetését, mások pedig az engedélyezett keretek között tartották azt. Most viszont a nagy 2020-as visszaesést mindenhol komoly állami eladósodás kíséri, a jegybankok is minden lehetséges módon zúdítják a pénzt a gazdaságra. Érthető ezért, hogy a közbeszédbe ismét bekerült az infláció újraéledésének kérdése. Szakmai körökben is nagy viták folynak a járvány inflációs következményeiről, de más hangsúlyokkal, és még abban sincs egyetértés, hogy a felfele vagy a lefele ható tényezők lesznek erősebbek.
A hírfogyasztók úgy érezhették, hogy egy éve gazdasági előrejelzés helyett jóslást kaptak a hivataloktól, és ahány elemző megszólalt, annyi számot mondtak a jövőről. Talán még rosszabb, hogy a hivatalos adatokra sokan legyintenek, mondván: a közlemények világa messze van attól a valóságtól, amivel ők a mindennapokban találkoznak. Valóban rég övezte ennyi bizalmatlanság az inflációs adatokat, meg az átlagbérekről, a munkanélküliségről közzétett híreket, és nehéz hova tenni azt, hogy a nemzetközi tőzsdei mutatók felpattantak, miközben az emberek többsége a helyzet tartós romlását élte meg.
Egyedi esetekből nem szabadna komoly következtetéseket levonni, csak átfogó és megbízható adatokból. Mégsem haszontalan a körbekérdezés, amikor gazdasági kilátásainkat vizsgáljuk. A gazdaságról és társadalomról közzétett összefoglaló adatokkal ugyanis a szokásosnál is több gond van.
A Moody's a koronavírus-járvány második hullámának kezdetén pozitívra javította a magyar szuverén besorolás kilátását, lényeges azonban a kiadott minősítés mögé tett elemzés is. Az EU-val való súrlódás és a pandémia súlyosbodása ugyanis mint lefele mutató kockázat jelenik meg, a világkereskedelmi bizonytalanságok mellett. Érdemes megemlíteni, hogy a magyar besorolás a leggyengébb a visegrádi térségben, még felminősítés esetén is az maradna. De miért is olyan érdekes, hogy mit mondanak a hitelminősítők?
Nagy valószínűséggel megbetegszik az, aki magyarországi gyárban vállal fizikai munkát. A munkaállomások ugyanis meglepően rosszul vannak kialakítva: mindössze 12 százalékuk nem okoz betegséget. Erre jutott a ViveLab Ergo felmérése, amely kimutatta, hogy a munkaállomások 71 százaléka közepes, 17 százaléka pedig magas kockázatot rejt egészségügyi szempontból.
Az Európai Bizottság 2017. decemberben tette közzé a befektetési vállalkozások prudenciális keretrendszerének felülvizsgálatáról szóló átfogó javaslatcsomagját. Ez teljesen új alapokra helyezné a befektetési vállalkozások szabályozását, illetve tőkekövetelmény számítását. De mi okozza jelenleg a problémát, hogyan fogja ezt kezelni a jövőben a befektetési vállalkozások három osztályba sorolása és milyen új logikával kell az intézményeknek a tőkekövetelményeit kiszámítani? Az új rendszer egyszerűbb és átláthatóbb lehet, mert a végzett tevékenységek jellegének és méretének kockázataihoz igazodva határozza meg a követelményeket.