Van Magyarországon egy furcsa árnyéka a rendszerváltás előtti időknek. Itthon az értelmiség szinte egy emberként veti meg az előző rendszert, de a kapitalista berendezkedésre mégis rendkívül sokan ferde szemmel néznek. Sőt, egyesek határozottan utálják. Mint ennek a gazdasági ismeretterjesztő rovatnak a kitalálója, úgy érzem, emellett nem mehetek el szó nélkül.
A szocialista kritika árnyéka?
Életem egyik legjobb tanára - aki amellett, hogy fizikát oktatott, még csillagászati szakkört és művészfilmklubbot is vezetett - érezhetően kritikus volt a kapitalista berendezkedéssel szemben. Nyilván, akkor nem zavart, és mai szemmel sem vesz el semmit az emberi érdemeiből. De némi közgazdasági tanulás után kifejezetten foglalkoztat, hogy vajon miért gondolkodhatott úgy.
A kapitalista működésnek egyértelmű, hogy vannak csúnya mellékhatásai, és önmagában már azok is elegendőek lehetnek, hogy valaki kritikussá váljon. De a történelem azért mégiscsak azt tanítja, hogy a nem kapitalista rendszerek nem pusztán sokkal rosszabbak voltak, de még véres konfliktusokhoz is vezettek.
Mégis: 65 évvel 56 után itthon is eljutottunk odáig, hogy hétköznapi gondolat lett az antikapitalizmus.
Miért lett ebből divat?
Ha körbenézünk az online térben, akkor hamar kiderül, hogy korántsem csak az idősebb generációra jellemző a kapitalizmusutálat. Egyre több fiatal nyilvánul meg a közéletben úgy, mintha a kapitalizmus egy szitokszó lenne. Egy mérgező rendszer, amiről nagy egyetértés van, hogy le kell váltani.
Gyakran persze csak finom utalásokat találunk erre, mondjuk amikor szóba kerül a társadalmunk ilyen-olyan nyűgje. Egy darabig az online médiában ez még egészen visszafogottan ment, de aztán páran elkezdték felerősíteni az antikapitalista retorikát.
Ma itthon különösen élen jár ebben a nagy népszerűségnek örvendő Partizán, aminek magam is rendszeres nézője vagyok. Ez egy olyan feltörekvő platform, ami kifejezetten igényes és hiánypótló tartalmakat gyárt a magyar közélet számára. Csak éppen van egy óriási gond vele: szinte mindenhol antikapitalista kiszólásokkal van teletűzdelve. Szociológussal beszélgetés, maratoni életútinterjúk, szexipar problémái, bármi legyen is a téma, a kapitalizmus szóba kerül benne. Mintha csak egy vadkapitalista reklámkampány lenne.
De mindez persze nem a Partizánnal kezdődött, ők talán csak a legjobb példái ennek a jelenségnek itthon. Valójában mind a magyar politikában, mind a zöld mozgalmakban, mind pedig a közéletben régóta ott van, és időnként fel-feltör ez a furcsa ideológiai irányzat. Ma már nem túlzás azt állítani, hogy hétköznapivá váltak a kapitalizmusellenes gondolatok, és ez mindenfajta ideológiától mentesen kijelenthető, hogy nem szerencsés.
Azért nem, mert a kapitalizmus nem egy ideológia, amiben hinni kellene. A kapitalizmus pusztán egy hatékonynak bizonyult mechanizmus arra, hogy megszervezzük a gazdaságunkat.
A homályos kapitalizmusfóbia
Szembetűnő, hogy az antikapitalista kritikákban gyakran kihagyják az alapok tisztázását, és így homály fedi a fogalomhasználatukat is. Pedig egyáltalán nem mindegy, hogy szabadpiaci laissez-faire, angolszász, vagy éppen jóléti kapitalizmusról beszélünk-e. De még csak az sem mindegy, hogy valaki pontosan mit ért kapitalizmus alatt, és milyen társadalmi jelenségeket tulajdonít neki.
A kapitalista berendezkedés alapvetése ugyanis nem feltétlenül több, minthogy használunk piacokat, az embereknek pedig megengedjük, hogy szabadon dönthessenek a gazdaságban.
Aki pedig valamit jól csinál, az abból szabadon profitálhat.
Tehát hagyjuk meggazdagodni a valamiben sikeres embereket, és ha emiatt a termelési tényezőket is megszerzik, azt sem tekintjük problémának. Elvégre a siker arra utal, hogy azt a valamit pont jól csinálja az az illető.
Ahogy korábbi cikkünkben részletesen elmagyaráztuk: ez a gazdasági berendezkedés természetesen alakult ki. nem valaki kitalálta és ráerőltette az emberekre. hanem ahogy kiléptünk a feudalizmusból, úgy teljesedett ki a merkantilizmusból a kapitalizmus. Ez volt a civilizációs fejlődésünk következő állomása.
Nem volt persze mellékhatások nélküli a történet, különösen az elején nem. Hiába önszántukból választották az emberek a piaci munkát, vagy a felkínált tranzakciókat, az mai szemmel néha tényleg nagyon igazságtalan és embertelen volt. Tény, hogy az ipari forradalom nagy gyáraiban nem voltak mindig rózsásak a körülmények. Sőt, tudjuk, hogy még ma sem feltétlenül azok.
A fejlődés nem egyenesen felfelé tart. Kellett, hogy a társadalom elvárja a jobb és igazságosabb körülményeket. Kellett, hogy az állam itt-ott odacsapjon. Ez nem ment se könnyen, se túl gyorsan. Sőt, kijelenthető, hogy még nincs vége a kapitalizmus megszelídítésének, hiszen máig nem tudjuk, hol van a kapitalista mechanizmusok és az állami kontroll ideális egyensúlya. Szinte annyi változat működik ma, ahány ország van.
Az emberi történelem igen változatos - és sokszor nagyon csúnya! - fordulatokat vett azon a téren, hogy miként szervezzük meg a gazdaságunkat. De ez az elmúlt száz év azért elég egyértelműen bebizonyította, hogy a nem kapitalista alapvetések nem vezetnek túl sok jóra.
Kellenek a piacok, kell a magántulajdon, kell a profitszerzés ösztönző ereje, és hagyni kell, hogy az emberek fair körülmények között meggazdagodhassanak.
Ez ugyanis a természetes. Ettől szabad az ember.
Lehet persze erről vitatkozni, csak nem biztos, hogy érdemes
Aki ezekkel az alapvetésekkel nem ért egyet - és ezt nyugodtan megteheti bárki - annak csak annyira érdemes legalább odafigyelnie, hogy kidolgozza az érveit. Egyáltalán nem magától értetődő ugyanis, hogy a kapitalizmus alapja rossz volna. Sőt, az eddigi eredmények alapján az a valószínű, hogy ezzel a berendezkedéssel kifejezetten nyertek az emberek.
Nem látni ma sem olyan közgazdasági modellt, sem pedig olyan történelmi példát, ami arra utalna, hogy az antikapitalista elképzelés működhet. Vagyis aki mégis azt akarja propagálni, hogy az egy reális alternatíva, annak igen sok bizonyítanivalója van. Viszont félreértés ne essék: önmagában a kapitalizmuskritika már teljesen más tészta, amíg nem arra akarjuk kifuttatni a dolgot, hogy be kell szántani a piacokat.
Ha valaki arra keresi a választ, hogy a kapitalista mechanizmusokat miként lehetne jobban kordában tartani, az nyilván teljesen rendben van. Sőt, nagy szükség van az ilyen irányú kutatásokra. Nem tudjuk ugyanis, hogy mik azok a piaci játékszabályok, amik mellett sem az emberek, sem pedig a természet nem megy tönkre, miközben mégsem kötjük gúzsba a piaci ösztönt. Jó lenne megtalálni azt a kontrollált kapitalista modellt, ami elkerüli a túlzott állami szerepvállalást, megakadályozza a haveri kapitalizmus kialakulását, és eközben mégis megtartja a fontos társadalmi ösztönzőket. Semmiképpen sem szabad ugyanis elvenni az emberek kedvét a munkától, a vállalkozástól és az innovációtól.
Mert hiába szép dolog a társadalmi igazságosság, meg a nagyobb egyenlőség, ha azt úgy érjük el, hogy tönkretesszük a történelem leghatékonyabb emberi ösztönzőjét, a kapitalizmust.
Van, ahol ezt már kipróbálták, és tudjuk, mi lett az eredménye. Szegény Kuba és Észak-Korea.
A kapitalista mechanizmusra nagyon is szükség van, minden nyűgjével együtt. A tőkét nem kivágni kell, hanem csak néha kicsit megmetszeni.
Címlapkép forrása: András Bence
