Minek kell történnie ahhoz, hogy a gazdaság teljesen összeomoljon?

Szinte a történelmünk minden századában feljegyeztek olyan eseteket, hogy valami szétesett a gazdaságban. Már időszámításunk szerint 33-ban, Rómában is rádöbbentek, hogy néha a pénzügyi rendszerek össze tudnak omlani. A civilizációs gépezet aztán persze zakatolt tovább, de a gazdasági válságok réme mindig fel-felbukkant.

A válságok ősanyja

Hogy melyik lehetett a valaha volt legsúlyosabb, azt nem lehet egykönnyen eldönteni. Azt jól tudjuk, hogy a régi időkben voltak ám nagyon-nagyon sötét időszakok is, de lévén, hogy akkoriban nem számolta még senki a GDP-t, meg a munkanélküliséget sem igazán tartották nyilván (a definícióval is probléma lett volna), ezért nehéz mai szemmel ítélkezni. De egyvalami biztos: a történelem egyik legjobban dokumentált nagy válsága az az előző évszázadban történt. Úgy is nevezték el, hogy a nagy gazdasági világválság. Nem valószínű, hogy ez volt a legrosszabb időszaka az emberiségnek, de ettől függetlenül biztos, hogy ritka nagy pofont adott az akkor élőknek.

A mai fiatalok által is megélt 2008-as pénzügyi válság pusztán csak a szolid kistestvére volt annak a rémnek, ami 1929-ben szabadult rá a világra. Minden közgazdásznak - vagy akár csak történelmet szerető embernek - kötelező tétel, hogy mi ment végbe 1929 és 1933 között.

Ez volt ugyanis a leghosszabb, legmélyebb és a világon legjobban szétterjedő válság az előző évszázadban. 1929 és 1933 között a globális GDP durván 15 százalékkal esett vissza, ami a 2008 és 2009 között átélt recessziónak több mint a 15-szöröse. Voltak olyan országok, akik ebből a pofonból egészen a második világháborúig nem tértek igazán magukhoz. (A sors fintora, hogy pont a hadi költekezések rántották ki őket a gyengélkedésből.)

De ebben a cikkben most nem a válság okozta károk ecsetelésével akarunk foglalkozni, hiszen az egy olyan téma, amely viszonylag jól beégett már a köztudatba. A 29-es októberi nagy tőzsdei összeomlásról sokan hallottak, és talán még az amerikai nagy munkanélküliségi hullám képe is eljutott a köztudatba.

Mitől lesz egy válság ennyire súlyos?

Viszont hogy pontosan miért is következett be ez a rettenetes gazdasági összeomlás, arról már nem sokan tudnak. És nem önön hibájukból. A történelemkönyvek rendkívül aprólékosan számolnak be az események sorozatáról, szépen kronológiai sorrendbe állítva őket, mintha csak az egyikből következne a másik. Ahogy a történelmi beszámolókat olvassuk ebben a témában már-már úgy érezhetjük, hogy az teljesen megmagyarázza, mi miért zajlott le úgy ahogy. Pedig valójában nem.

A valóság az, hogy a nagy gazdasági világválság kitörésének az okát igen sokáig homály fedte. Ma már van egy szakértői konszenzus arról, hogy mi történhetett, de ez valahogyan elkerülte a tágabb közvéleményt, így sokak fejében máig egy megoldatlan rejtélynek számít. Tény, hogy ma sem tudjuk mindenre a választ, és az is igaz, hogy ez egy nagyon összetett téma.

Nem véletlen, hogy ez az a válság, amihez a makroökonómia, mint tudományterület megszületését is köthetjük.

A nagy gazdasági világválság megértése a makroökonómia Szent Grálja

- ezt a kijelentést Ben Bernanke, világhírű közgazdász, az amerikai Fed korábbi elnöke tette egy vonatkozó publikációjában (Bernanke, 1994: The Macroeconomics of the Great Depression: A Comparative Approach). Természetesen nem véletlenül fogalmazott így: a makrogazdasági jelenségek helyes megértése sosem volt egyszerű. Még a legelborultabb sztochasztikus DSGE modellek is nevetséges egyszerűsítései a makrogazdaság valódi működésének, így pedig egy olyan méretű és erejű folyamat megértése, mint amit 1929-ben láthattunk, nyilván nem megy túl könnyen.

A nagy gazdasági világválság okait firtató magyarázatok sokáig egymásnak adták a kilincset, és jelentős fejlődésen kellett átesnie a makroökonómiának, hogy végre elkezdjen derengeni a válasz. Sőt, meg kell itt jegyeznünk, hogy ez a téma még ma is aktív tudományos kutatások tárgya.

A történtek belátása még viszonylag egyszerű: egy nagy piaci sokkeseménnyel kezdődtek a dolgok Amerikában, amit pánikszerű eladási hullám követett a pénz- és tőkepiacokon, illetve általános fogyasztói bizalomvesztés. Az ipar óriási pofont kapott, de ezt tetőzte az eszköz és nyersanyagárak esése is, ami pluszban még a mezőgazdaságot is felrúgta. Drámai visszaesést láthattunk a gazdasági keresletben, és mindez a hitelpiacot és a nemzetközi kereskedelmet is nyakon vágta. A bankok szó szerint ezerszámra mentek csődbe az Egyesült Államokban.

Azt viszonylag jól értjük ma már, hogy egy-egy gazdasági sokkeseményt követően a dominók miként dőlnek egymás után. De azt már jóval nehezebb belátni, hogy mi táplálhatta ezt a rendkívül mély recessziót, vagyis hogy miért lett ez a válság ennyire súlyos. Az egyik domináns nézet szerint - keynesi magyarázat - a piaci arcra esés után általános bizalomvesztés következett be, ami aztán drámaian visszafogta mind a beruházásokat, mind pedig az emberek hétköznapi fogyasztását. Egyszerűen a nagy felfordulásban a gazdasági javak iránti kereslet bezuhant és ez önmagában magyarázza a rákövetkező években elmélyülő recessziót. De ez a leírás – mint nemsokára látni fogjuk, még önmagában nem kielégítő.

Mennyire árthat a rossz gazdaságpolitika? A válasz: nagyon

Egy másik igen meghatározó álláspont szerint ugyanis nem elég pusztán a keresleti oldalban keresni a válság gyökerét, hanem a pénzkínálat alakulására is oda kell figyelni. Ezen monetarista nézet szerint a korabeli gazdaságpolitikusok és jegybankárok (különösen a Federal Reserve) egyszerűen hatalmasat hibáztak, amikor egy sima recesszióban hagyták, hogy a pénzkínálat beszűküljön. Szerintük ez volt a gyökere annak, hogy ennyire durván elmélyült a válság, és hogy ennyi ember került az utcára.

Ezen a két domináns nézeten felül egyébként még számos további elmélet is született, amelyek a hitelek szintjével, a várakozásokkal, egyéb mögöttes tényezőkkel, vagy mindennek a hibrid keverékével próbálták magyarázni a történteket.

Ma a szakértői körökben leginkább elfogadott magyarázat (lásd Barry Eichengreen vonatkozó publikációit) az, hogy a nagy gazdasági világválság csak egy szokásos piaci korrekciónak és enyhe recessziónak indult. Nem volt érdemben más, mint a korábban előforduló gazdasági ingadozások, ami miatt pedig mégis ennyire nagy lángok csaptak fel, az a rossz gazdaságpolitikai válasznak tudható be. Ez utóbbin belül pedig kiemelt szerepe volt az aranystandardhoz való ragaszkodásnak, és ehhez kapcsolódva a mesterségesen visszafogott pénzkínálatnak.

Tömören fogalmazva: az aranystandard mechanizmusa volt a felelős azért, hogy egy simán csak rossz üzleti ciklus hatalmas válságba torkolljon.

A nemzetközi aranystandard rendszer (ami egy rögzített árfolyamrendszer volt) fenntartásához ugyanis a jegybankárok folyamatosan olyan intézkedéseket hoztak, ami ártott a már egyébként is bajban lévő világgazdaságnak. A folyó fizetési mérleg deficitjét és az aranyveszteségeket csak a gazdaságok deflálásával tudták kiegyensúlyozni, lévén hogy az árfolyamon keresztüli alkalmazkodás lehetetlen volt.

Csakhogy az árszínvonal effajta deflációjához nem tudtak alkalmazkodni a bérek úgy mint az aranystandard korábbi időszakában. Ezekben az években már teljesen más társadalmi viszonyok uralkodtak (szakszervezeti mozgalmak és a többi), aminek a következtében már egyáltalán nem voltak lefelé flexibilisek a bérek. Vagyis ebben a helyzetben sem az árfolyam, sem pedig a bérek nem tudtak alkalmazkodni a változó körülményekhez, ami súlyos reálgazdasági veszteségekhez vezetett. Az a fajta gazdaságpolitikai törekvés, hogy életben tartsák a rögzített árfolyamrendszert - az aranystandardot - csak olajat tett a tűzre, és jelentősen hozzájárult a munkanélküliség elszállásához.

Eichengreen megjegyzi, hogy a döntéshozók korabeli gondolkodásában nagyon mély gyökereket vert az aranystandard. Ebből kifolyólag pedig túl sokáig ragaszkodtak a fenntartásához, és ez megfojtotta a gazdaságot.

Az aranystandard átka

Az aranystandardot végül sorra hagyták el a válságban lévő országok, és többüknél gyors javulás is volt tapasztalható az ebből származó árfolyamalkalmazkodásnak köszönhetően. A válságból való kilábalás országonként igen másként zajlott le attól függően, hogy milyen sebeket szereztek. A legtöbben már 1933-tól kezdtek fellendülni, de az Egyesült Államok például egészen a második világháborúig nem érte el az 1929-es GNP-jének a szintjét, és a munkanélküliségi rátája is még 15 százalékon állt 1940-ben.

A mai tudásunk szerint tehát nem valamiféle misztikus rejtély okozta a 20. század legsúlyosabb válságát, hanem egyszerűen a rossz gazdaságpolitika. A korabeli makroökonómiai folyamatok meg nem értése, és a politika irreális ragaszkodása az aranystandardhoz.

Vannak olyan feltételezések, amik szerint a 2008-as pénzügyi válság azért is törpül el az 1929-33-as nagy testvéréhez képest, mert addigra már felkészült a közgazdaságtudomány és helyes válaszokat adott a monetáris politika. Ben Bernanke, a Fed korabeli elnöke kiemelten foglalkozott korábbi kutatásai során a nagy gazdasági világválsággal és így jelentősen befolyásolhatta a lépéseit az, hogy mit tanult meg a korabeli eseményekből.

Ha pusztán a gazdasági statisztikákat nézzük, akkor kijelenthető, hogy a vezető gazdaságpolitikusoknak tényleg sikerült elkerülnie a globális recesszió elmélyülését 2008-09-ben. Az igen aktuális kérdés viszont az, hogy a koronavírus-járvány okozta sokknak mi lesz a jövője, és hogy a mai gazdaságpolitikai lépések vajon szintén sikerrel járnak-e. Nagy szerencsénkre, ma már van miből és van kitől tanulni.

Címlapkép forrása: Getty Images