Az álláskeresési járadék nem segély, hanem társadalombiztosítási kifizetés
A magyar köznyelvben és a sajtóban az álláskeresési járadékról gyakran segélyként beszélnek. Ez alapvetően téves megközelítés: segélyek a rossz anyagi helyzetben lévő, de korábbi befizetésekkel megvásárolt juttatásokra nem jogosult embereknek járnak. Ezzel szemben az álláskeresési járadék biztosítási alapon jár, amit befizetések alapoznak meg. Miért fizetünk ilyenkor? Mert alapvetően kockázatkerülők vagyunk, és a biztosítás segít kisimítani a jövedelmünket és a fogyasztásunkat. Jobban járunk akkor, ha kicsit kevesebb pénzünk van, amikor van munkánk, mivel így abban az esetben is jut valamennyi nekünk, ha elbocsátanak. Ha pedig nincs ilyen befizetésünk, akkor ugyan kicsit többet keresünk, amikor dolgozunk, de éhezünk, ha munka nélkül vagyunk.
A munkanélküli biztosítás mindenkire kiterjed, és fontos is, hogy mindenki részt vegyen benne, ezért a fejlett országokban kevés kivétellel az állam működteti ezeket a programokat. Ha mégsem, akkor az állam erősen szabályozza a rendszert és kötelezővé teszi a részvételt.
A társadalombiztosítási programok a modern államok legfontosabb vívmányai közé tartoznak. A 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben Bismarck kancellársága alatt Németországban kezdtek kialakulni azok a programok, amelyek a munkások jövedelmének biztonságát voltak hivatva biztosítani: betegségi biztosítás (1883), üzemi baleseti biztosítás (1884), öregségi és rokkantsági biztosítás (1889), és végül a munkanélküliségi biztosítás (1927). Amíg létre nem jöttek ezek a programok, a munkások gyakran csak a szűkös megtakarításaikra vagy családjukra támaszkodhattak baj esetén.
Munkanélküliségi biztosítás tehát nem azért létezik, mert sajnáljuk azokat, akiknek nincs munkájuk, ezért emberiességi alapon pénzt adunk nekik.
A biztosítás szolgáltatás, amit mindannyian megvásárolunk annak érdekében, hogy a munkánk elvesztése ne okozzon jelentős visszaesést az életszínvonalunkban. Ezt tesszük Magyarországon is: álláskeresési járadékra (további feltételek mellett) az jogosult, aki korábban dolgozott és befizette a 18,5 százalékos társadalombiztosítási járulékot. 2020-ig a társadalombiztosítási járulékon belül külön 1,5 százalékos részt tett ki a munkaerőpiaci járulék - ez képezte a Munkaerőpiaci Alap bevételét, a kiadásait pedig az álláskeresők támogatása.
Erkölcsi kockázat a munkanélküliségi biztosításban
Mint minden biztosítási programban, a munkanélküliségi biztosításban is van úgynevezett erkölcsi kockázat. A neve ellenére ez nem valamiféle erkölcstelenséget takar: annyit jelent, hogy amikor biztosítva vagyunk, kevésbé próbáljuk megelőzni a káresemény bekövetkezését (ex ante erkölcsi kockázat), illetve a bekövetkezése esetén nagyobb mértékben vesszük igénybe a kifizetést vagy ellátást (ex post erkölcsi kockázat). Ha van munkanélküliségi biztosításunk, kevésbé vigyázunk, hogy ne rúgjanak ki a munkahelyünkről, és kisebb lelkesedéssel keresünk munkát. Az erkölcsi kockázat következménye, hogy bár a biztosítást mi fizetjük, az általa okozott többletköltséget már a kockázatközösség összes tagja állja, ami mindenki számára megdrágítja a rendszert.
Az erkölcsi kockázat kezelésére sokféle megoldás létezik: ilyen a kifizetés viszonylag alacsony szintje, a járadék korlátozott időtartama, a folyósítás késleltetése, az álláskeresés közvetlen ellenőrzése, vagy a biztosítót különösen nagy mértékben megterhelő munkáltatók járulékának megemelése. A program nagylelkűségének korlátozásával csökkentjük a költségét, valamilyen egyensúlyt képezve a költségek és a biztosítás értéke között. A közgazdászoknak egy híres képletük is van az optimális szint megállapításához.
A három hónapos járadék nemzetközi összehasonlításban
A munkanélküliségi ellátás nagylelkűségét két számmal szokták mérni. Az egyik a helyettesítési ráta: a korábbi keresetük mekkora részét kapják meg a munkanélküliek? A másik, hogy mennyi ideig jár a munkanélküli ellátás.
Az erkölcsi kockázat miatt a helyettesítési ráta mindenhol 100 százalék alatt van. Magyarországon az ellátás első két hónapjában a fejlett országok mezőnyében átlagosnak tekinthető az ellátás a korábbi jövedelem arányában. Ahol a magyar rendszer jelentősen eltér a többi fejlett országtól, az az ellátás igénybevételének maximális időtartama: a magyarországi három hónap a fejlett országok között a legrövidebbnek számít (1. ábra).
Miért alakult így? A kormány éppen 10 évvel ezelőtt csökkentette 9 hónapról 3 hónapra az álláskeresési járadék maximális időtartamát, mert úgy látták, hogy az “állástalansággal összekapcsolódó járandóságok nem ösztönzik a visszatérést a munkaerőpiacra”. Azóta sokszor, sok helyen elmondták kormányzati vezetők: a cél az, hogy,
segélyalapú gazdaság helyett munkaalapú gazdasága legyen Magyarországnak”.
A három hónapos járadék a munkanélküliség hosszának tükrében
Mint utaltunk rá, az utóbbi időben egymásnak ellentmondó kijelentések kaptak nagy sajtónyilvánosságot a munkanélküliség átlagos időtartamáról. Palkovics Imre, a Munkástanácsok elnöke szerint „egy átlag munkanélküli Magyarországon két-három hónap alatt el tud helyezkedni”. A 444.hu egyik híre szerint – amit szintén átvett egy tucatnyi jó nevű internetes portál – viszont "az átlagos regisztrációs idő 490 nap, tehát átlagosan 16 hónapba telik munkát találni Magyarországon."
A munkanélküliség hosszáról azért kaphatnak szárnyra egymásnak homlokegyenest ellentmondó vélekedések, mert azt a mindennapi gyakorlatban közvetlenül megfigyelni nem, legfeljebb becsülni lehet, meglehetősen bonyolult eljárással. A magyar foglalkoztatási szolgálat már régen nem közöl adatokat a rendszert elhagyók elhelyezkedéséről, és amíg tette, addig is csak a járadék kimerítése után gyorsan elhelyezkedők arányát tudta mérni.
A kérdésről valamennyire is megbízható képet olyan, hosszú időt átívelő, nagy méretű adatbázisokból kaphatunk, melyek csak időnként, és elég nagy késéssel állnak rendelkezésre.
Az itt hivatkozott adatok a 2003 januári népesség véletlenszerűen kiválasztott ötven százalékát fedik le, és követik sok éven keresztül. A négy évnyi előkészítő munka után tavaly elérhetővé vált adatbázisban 2009 elejétől 2017 végéig állnak rendelkezésre havi felbontású adatok a munkanélküliként regisztráltakról, és megfigyelhető a regiszterből kilépettek munkaerőpiaci státusza is. A mintát 1,8 millió, 2009 február és 2014 december között indult regisztrációs periódus alkotja, ezeket 2017 decemberig követjük. A figyelembe vett időszakot azért szűkítjük 2009-2014-re, hogy hagyjunk időt a munkanélküli periódusok lezárulására.
Mit mondanak az adatok a munkanélküliség hosszáról? A kérdésre még egy ilyen gazdag adatbázis birtokában sem tudunk egyetlen számadattal válaszolni, az eredmény erősen függ attól, mit feltételezünk a megfigyelt időszak végéig le nem zárult munkanélküliségi periódusok további hosszáról – de ez nem jelenti, hogy nem juthatunk fontos eredményekre. Az elemzés technikai részleteiről egy blogbejegyzésben számoltunk be, itt csak a legfontosabb tartalmi eredményekre térünk ki.
Arra a kérdésre keresünk választ, hogy egy-egy periódus esetében mennyi idő telt el a regisztrációba való belépés és a kilépést követő első állásba kerülés között. A vizsgált népességből elhelyezkedőknek az időszak egészében átlagosan 10.7 hónapba került állást találni. Az ehhez szükséges idő 13 hónapról 8 hónapra csökkent 2009 és 2014 között, ahogy a 2. ábrán látható.
Csakhogy nem mindenki helyezkedik el olyan gyorsan, ahogy a foglalkoztatásba visszakerülő szerencsések! Nagyon magas azoknak az aránya, akik két év alatt sem tudtak munkát találni: 2009-ben 42, 2014-ben 31 százalék. Az adatok erős polarizációra utalnak: sok a nagyon rövid és a nagyon hosszú – sok esetben a megfigyeléseink “időablakán” is túlnyúló – többéves munkanélküliségi időtartam.
Ez utóbbi okozza, hogy nem tudunk egyetlen számadattal válaszolni a kérdésre: meddig tart a munkanélküliség. Illusztrálja ezt az alábbi táblázat, ami egy időszak közepi kohorsz (a 2013 szeptemberében regiszterbe kerültek) adatait foglalja össze.
Először is szögezzük le, hogy a munkanélküliségben eltöltött átlagos idő és a munkanélküliség befejezett hossza egymástól (természetesen) különbözik. Így például a már idézett 16 hónapos adat nem a munkanélküliségnek az állásvesztéstől az elhelyezkedésig várható teljes hosszát jelzi, hanem a folyamatban lévő periódusok átlagéletkorát, azaz, a kezdetüktől a megfigyelésig eltelt időt. (Olyan ez, mintha valaki összekeverné az átlagéletkort, ami hazánkban 42 év, a születéskor várható élettartammal, ami a férfiaknál 73, a nőknél 79 év). A befejezett periódusok átlagos hossza felfelé és lefelé is eltérhet a folyamatban lévő periódusok átlagos korától. A vizsgált kohorszban az előbbi rövidebb volt (9.2 hónap), mint az utóbbi (minimálisan 14.1 hónap) - ha csak az elhelyezkedéssel lezárult periódusokat tekintjük.
A 2013 szeptemberében indult állástalansági időszakok 37 százaléka azonban még 2017 decemberéig sem zárult le, mint azt a táblázat utolsó sora mutatja. A befejezett hosszukat nem ismerjük, azzal kapcsolatban feltételezésekre vagyunk utalva, ami az ilyen esetek nagy súlya miatt erősen befolyásolja az átlagos befejezett periódushosszra vonatkozó becslést. A 2017 decemberét elhelyezkedés nélkül elérő periódusok ekkor már átlagosan 51 hónapja tartottak. Az elhelyezkedőkre vonatkozó adatok szerint az ilyen kort megélt periódusok szinte mindegyike lezárult egy éven belül. Ha az időablakunk utáni további átlagos periódushosszt ebből kiindulva 3, 6, vagy 9 hónapnak vennénk, az az átlagos befejezett periódushosszt a 25-27 hónapos sávba emelné.
Számításaink 2017-ig terjedő adatokon nyugszanak, legkésőbb 2014-ben indult munkanélküli epizódokat vizsgáltak. Azóta a munkaerőpiaci helyzet előbb javult, majd a koronavírus-járvány időszakában romlott – ma valamivel jobb lehet, mint a vizsgált periódusban volt, de a nagyságrendek aligha változtak. Az ilyen becslést azonban kétkedéssel kell fogadnunk, mert az időablak végén, több mint négy év munkanélküliség után is állástalan népességre aligha érvényes a foglalkoztatásba lépőknél megfigyelt mintázat. Az el nem helyezkedő kohorsztagok az elhelyezkedőknél sokkal kevésbé iskolázottak; amikor dolgoznak, harmadával kevesebbet keresnek; másfélszer annyi időt töltöttek a regiszterben 2003-2007-ben; majdnem háromszor nagyobb arányban érkeztek a nyilvántartásba közmunkából vagy más programokból; többször léptek ki-be a regiszterbe, és sokkal kevesebbszer álltak munkába. Ezek a különbségek minden iskolázottsági fokozatban külön-külön is megfigyelhetők. Az el nem helyezkedők között sok a „jóléti gazdaságba” bennragadt, az adófizető foglalkoztatáshoz kevésbé kötődő, az állástalanság különböző formái között mozgó ember, akikre nem illik a munkanélküliségről, mint a foglalkoztatást megszakító, átmeneti állapotról alkotott kép.
Mit mondanak az adatok a munkanélküli biztosítás és segélyezés kívánatos hosszáról és formájáról?
A biztosítási alapon fizetett járadék három hónapos időtartama nem csak nemzetközi összehasonlításban nagyon rövid, de ahhoz képest is az, hogy mennyi időbe telik az elhelyezkedés. A munkanélkülieknek csak a 30 százaléka talált állást ilyen rövid idő alatt, még öt évvel a járadék megnyirbálása után is, ami véleményünk szerint indokolttá teszi az időtartamának meghosszabítását. Ugyanakkor az állásvesztők sokasága hosszú évek alatt sem helyezkedik el. Rajtuk a hosszabb ideig fizetett biztosítási járadék sem sokat segítene – őket az állam aktív munkaerőpiaci programokkal, valamint a szerény megélhetést biztosító segélyekkel támogathatná.
Köllő János a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Központ Közgazdasági Intézetének munkatársa,
Prinz Dániel az Institute for Fiscal Studies munkatársa
A cikk a szerzők véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőinek álláspontjával.
Címlapkép: Getty Images
