Enrico Moretti, a Berkeley Egyetem professzora szerint a jelenkor egyik legnagyobb paradoxonja, hogy a globalizálódó világgazdaság egyre lokalizáltabbá válik. A magas képzettségű munkaerőpiaccal és innovatív munkaadókkal rendelkező nagyvárosok és a világ többi része közötti jövedelmi különbség folyamatosan növekszik. Bár az áruk és az információ egyre gyorsabban jutnak el a világ egyik pontjából a másikba, egy "inverz gravitációs erő" a városokba húzza a gazdasági növekedést, ennek következménye pedig az, hogy a gazdasági sikeresség jobban a lokáción múlik, mint valaha. Hiába épül ki egyre több kapcsolat a világ különböző pontjai között és hiába beszélhetünk "a távolság haláláról", a városok nem pusztán egyének gyűjtőhelyei, hanem olyan komplex egységek, amelyek helyt adnak az új ötleteknek és az új üzletmodelleknek.
A közgazdász emlékeztet arra, hogy a történelem folyamán mindig voltak virágzó és vergődő közösségek, az ezek közötti különbség azonban egészesen az 1980-as évekig nem volt jelentős. Mára azonban az egyes országok különböző egységei közötti különbség sok esetben megdöbbentő mértékű és meghaladja a különböző országok közötti különbséget. Ez az Egyesült Államokban különösen jól nyomon követhető, ott ugyanis az elmúlt évszázadban jelentős strukturális változás ment végbe. Míg hatvan éve egy közösség (város, régió) gazdasági sikerességét a fizikai tőke határozta meg, mára ennek legjobb előrejelzőjévé a humántőke vált.
Hibás gazdaságpolitika?
A gyengébb növekedési mutatókkal rendelkező kisebb városok és egyéb vidéki települések egyik közös jellemzője, hogy a válság utáni helyreállást serkenteni kívánó kormányzati munkahelyteremtő programok elsősorban ide koncentrálódtak. Ez önmagában arra enged következtetni, hogy az ilyen fajta gazdaságélénkítés kevésbé hatékony, mint a nagyvárosokban a magánszektor által szerveződő.
A fejlődési pályák eltérése egy érdekes problémát vet fel a lakáspolitikával kapcsolatban. San Francisco és a hasonló megapoliszok többsége az 1990-es évek eleje óta jelentősen limitálja a városon belüli lakásépítést. A fentebb leírtak fényében kijelenthető, hogy ezek a városok azzal, hogy megakadályozzák, hogy az ott dolgozni kívánók lakást találjanak, ellehetetlenítik, hogy az amerikai gazdaság maximális produktivitással működjön. Jelenleg az ilyenfajta lakáspolitika kialakítása szinte teljesen kizárólag az egyes városok hatáskörébe tartozik, mivel lokális kérdésként tekintenek rá. Enrico Moretti és más közgazdászok azonban úgy vélik, hogy ország gazdasági növekedésére ható negatív externáliát kezelni kell.
Nem csak a város és a vidék között nő azonban az egyenlőtlenség, hanem a városok belül is. Példaként megemlíthető, hogy New York agglomerációjának különböző részei között jóval nagyobb egyenlőtlenséget tapasztalunk, mint az országos átlag, sőt az érték jobban megközelíti a Ruandában vagy Costa Ricában mért számot.
Mi a helyzet Magyarországon?
Nem nehéz azt feltételezni, hogy hazánkban is hasonló a helyzet - azaz a gazdasági növekedés elsősorban Budapestre (és környékére) koncentrálódik -, ráadásul a rendelkezésre álló statisztikák is igazolják ezt a feltételezést.
Ugyanezek az adatok Közép-Magyarországra vetítve hasonló képet festenek a régió produktivitásáról, azonban feltűnő, hogy Budapest agglomerációja a lakosságszámhoz arányaiban többet ad hozzá, mint a nemzeti össztermékhez. Ezt az utolsó számpár is alátámasztja, mely megmutatja, hogy Közép-Magyarország Budapesten kívüli része - az összes vidéki régióhoz hasonlóan - arányaiban kevesebbet ad hozzá az ország gazdasági termeléséhez, mint népességéhez. Bár az agglomerációban élők jelentős része Budapesten dolgozik, ezáltal a főváros GDP-jét növeli, így is azt feltételezhetjük a fentebb bemutatott gondolatmenet alapján, hogy az országos gazdasági növekedés központját inkább csak Budapesten, mint az agglomerációval kibővített fővárosban kell keresnünk.
