A michigani Kalamazoo College professzoraként komplex rendszereket tanít a hallgatóknak. Mit takar ez pontosan, hogyan írna le egy órát?
A komplex rendszerek tudománya a társadalom-, és a természettudományok közötti átjárást ragadja meg, egyértelműen egy interdiszciplináris területről van szó. Ha példaként veszünk három jelenséget, az epilepsziát, földrengést és a tőzsdei krachot, azt láthatjuk, hogy ezeket három különböző tanszéken tanítják. Az epilepsziát a neurológusok, a földrengést a geofizikusok, a tőzsdei krachot a közgazdászok vagy a pénzügyi szakértők. Én azt tanítom, hogy ebben a három jelenségben mi a közös, hogyan lehet az egyikben kialakított módszereket a másik területen használni, és hogy vajon ezeket a váratlan jelenségeket meg tudjuk-e jósolni, milyen lehetőségek, korlátok állnak előttünk.
A Repair című könyvben a tárgyak és a társadalmi kapcsolatok javíthatóságának szemléletével foglalkoznak. Egyszerű megállapításnak tűnik, hogy több pozitív hozadéka is van annak, ha bizonyos dolgokat rendbe hozunk a kidobásuk helyett. Mégis egy sokkal bonyolultabb jelenségről van szó, egy olyan komplex nézetről, ami társadalmi, környezeti, generációs és gazdasági szempontokat is érint. Milyen mély szintekig nyúlik le a megjavításra való törekvés?
Egyfelől generációs kérdés, az én gyermekkoromban nem volt kétséges, hogy javítsuk-e a futballozás közben kilyukadt cipőt, a suszter nagyon fontos szerepet töltött be az életünkben. A háború után született generációban mindenki szegény volt, fel sem merült, hogy a javításon kívül van más lehetőség. A háború utáni évtizedben viszont erős lett a középosztály – főleg Amerikára igaz ez – és eljött a fogyasztás, pazarlás, szennyezés időszaka. Kialakult a fogyasztói társadalom, az emberek vásároltak, majd kidobták azt, amit feleslegesnek ítéltek meg, eufória lett, hogy termelünk, fogyasztunk és pazarolunk. 1955-ben a Life magazin címlapján már szerepelt az „eldobó társadalom”. Rachel Louise Carson, Néma tavasz című könyve 1962-ben vitát robbantott ki a tudomány felelősségéről, illetve arról, hogy lehet-e szabályozni a technológiai haladást. Elsőként írt arról, hogy a növényvédő szerek túlzott használatával visszafordíthatatlan pusztítást okozunk a környezetben, majd ennek negatív következményei lesznek az emberekre nézve is. Tartott attól, hogy a technológia jóval gyorsabban fejlődik, mint az emberiség felelősségérzete - valahogy úgy, mint ahogy ma a mesterséges intelligenciánál, sokan tartanak attól, hogy egzisztenciális problémákat fog okozni vagy valamilyen katasztrofális kimenetele lesz. Utóbbinak azért kicsi a valószínűsége, úgy gondolom, de intő jel, hogy az „AI keresztapjaként” emlegetett Geoffrey Hinton, a mesterséges neurális hálózatok egyik megalkotója, kilépett a Google-tól, mert nem akart része lenni egy esetleges rossz kimenetelnek, a rendszer szabályozatlansága miatt.
Másfelől a javítási szemlélet határozottan társadalmi kultúra kérdése. Nagyon fontosnak tartom, hogy ma már nem illik azt mondani, hogy eldobom és kész.
Legalább csak a szavak szintjén utasítjuk el a „kidobást”, de ez is egy előrelépés. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy nem is teszünk így.
Tehát egyfajta ciklikusság is van ebben a szemléletben, 50-60 éve nem volt más lehetőség, csak a javítás, most talán más a motiváció, de ismét „trenddé” vált.
Igen, így van, elfogadott lett újra. Egyszerűen kiderült, hogy amit mi gyerekkorunkban tanultunk, az most is hasznos.
Mi most a megjavítási szemlélet mögötti motiváció? A szegények egyetlen lehetősége, vagy a gazdagok új trendje?
A könyv társszerzője Szvetelszky Zsuzsanna, neki erre az lenne a válasza, hogy a szegényeket átverik és a gazdagok új trendje. Kétségtelen azonban, hogy a kultúraváltás elkezdődött, és amikor ez megtörténik, akkor végigmegy a folyamat. Egyszerűen divat lett, hogy nem dobunk ki mindent, és illik a nagyvállalatoknak is ezt követni a CSR jegyében. Mostanában Robert Reich-et olvasok és ő mondja, hogy mindez egy marketing maszlag egészen addig, amíg a törvények nem kényszerítik ki, hogy valóban újrahasznosítsák, javítsák a vállalatok a termékeket.
Mit gondol a tervezett elavulásról?
A tervezett elavulás fogalma minimum az 1920-as évek óta jelen van az Egyesült Államokban: akkor történt, hogy a General Motors új gyártási-, és marketingstratégiát vezetett be. Attól kezdve a GM minden új modellt csak egy évig gyártott, hogy az előző évi autók már szinte a piacra dobásuk pillanatában elavultnak érződjenek. Mivel a stratégia bevált, más ágazatokban is megjelent. Ha egy árucikk elavulttá válik, vagy egy bizonyos idő elteltével nem működik jól, a fogyasztó új terméket keres. A beépített vagy tervezett elavulás két különböző mechanizmussal biztosítható. Az első mechanizmusnál megjelenik egy új, fejlettebb modell, és a reklámok meggyőzik a fogyasztót a megvásárlásáról. A második megoldásnál a terméket szándékosan úgy tervezik, hogy egy adott időszak leteltével működésképtelenné váljon. A fogyasztó mindkét esetben a termék új generációját választja a régiek helyett. A villanykörte-kartell jó példa erre, nem rosszabb minőséget gyártottak, hanem 2000 óra helyett pontosan 1000 órára lőtték be az izzók működési idejét. Az ipari kutatókat azért fizették, hogy az élettartam 998 és 1002 óra között legyen, ami nagyon kifinomult munkát igényelt.
A tervezett elavulás működőképességének elsődleges társadalmi oka az volt, hogy a bőség évtizedének is nevezett 1950-es években gyorsan kialakult az erős középosztály. Abban az évtizedben 30%-kal nőtt az átlagos amerikai család vásárlóereje. A nagy gazdasági válság és a II. világháború alatt szegénységben élő emberek örömmel vásároltak, és egyik pillanatról a másikra nagyobb autót, nagyobb lakást, jobb és hosszabb ideig tartó oktatást engedhettek meg maguknak. Ráadásul megjelentek az eldobható termékek, és a lakosságnak volt elég pénze a dolgok lecserélésére. Amerikából ez a változás előbb-utóbb Európába is átjutott, beleértve Magyarországot is.
A generációk közötti különbségekre visszatérve, elég egy új generáció, hogy a megjavíthatóságra vonatkozó szemléletváltás végbe menjen?
Mi tanárok, végig követjük a generációkat. Mi minden évben egy évvel idősebbek vagyunk, ők mindig ugyanannyi évesek. A Gen Z-vel élek, és mint idős boomer, élvezem az intergenerációs párbeszédet. Azt tapasztalom náluk – persze ez egy kisebb minta - hogy nem érdekli őket a márka, nem pazarolnak. A szemléletváltás tehát elkezdődött a Z generációval, de nem látom előre, hogy az unokáim milyen életet fognak élni, hogyan fognak gondolkodni, így ennek a periódus idejét sem tudom megbecsülni. A világ nem lineáris, a fejlődés nem egy egyenes vonal, ezért sem tudjuk megmondani, hogy a következő generáció hogyan fog élni.
A gyorsan változó világhoz, pörgős élethez olyannyira hozzászoktunk, hogy szinte már igényeljük a folyamatos újdonságokat. A változásra való igény szembe megy a rendbehozás elvével? Feloldható a kettő közötti feszültség?
Még mindig meglepőnek tartom, hogy bevált egy olyan üzleti modell, amely például a kicserélhetetlen akkumulátorokra épül. Mi fogyasztók, nem tudtunk ellenállni az új kütyüknek, pedig nem lenne szükség az akkumulátor meghibásodása miatt az egész eszköz – telefon, laptop - kidobására. Ugyanakkor a könyvben is törekedtem egy kiegyensúlyozott véleményre, így vegyes érzelmekkel ugyan, de hajlamos vagyok egyetérteni azokkal a nézetekkel, melyek szerint az eldobó társadalom előnyökkel is jár. Egyik barátom a kapitalizmus szerelmese. Tőle vettem, ami most mondok: először is, a gyorsan kifutó termékek új munkahelyeket teremtenek. Másodszor, a viszonylag olcsó termékek sokkal könnyebben elérhetők, méghozzá nemcsak a gazdag országokban, hanem a fejlődőkben is. Tagadhatatlan, hogy a fogyasztói modell következtében az emberiség története során még soha nem élt ennyi ember jobb életszínvonalon, ugyanakkor ez a modell felelős a globális felmelegedésért.
Eddig főleg tárgyak megjavításáról beszéltünk, de ha erre a szemléletre erőforrás-menedzsmentként tekintünk, akkor az a társas kapcsolatokra is kiterjed.
A könyvünkben, ami a Springer kiadónál jelent meg angoul, a Typotex kiadónál magyarul, a „környezet” alatt mi természeti és társadalmi környezet is értünk, ez a fő mondanivalónk, ezek egységéből és a javíthatóság ilyenfajta tágabb értelmezéséből nem engedtünk. Úgy gondolom, hogy jól is tettük, a Nihon Keizai Shimbun („Nikkei") japán gazdasági magazin ki is emelte ezt a könyv értékelése során. Az erőforrásokat lehet egységesen kezelni, erőforrás a telefonunk, de az emberek is erőforrásai egymásnak. Ha nem készítene most interjút, kevesebben ismernék meg ezeket a gondolatokat, de ha nem lenne interjúalanya, akkor nem lenne ez a munkája. Egymásnak vagyunk tehát az erőforrásai. Ami a legfontosabb, hogy az erőforrásainkkal jól gazdálkodjunk. Ennek rengeteg korlátja van, például az, hogy mikor lehet kidobni valamit, vagy mikor érdemes egy emberi kapcsolatot feladni, mikor jön el az a pont, amikor már nem javítható? Ezen rengeteget gondolkodtunk.
A társadalom „javításának”, a beavatkozásoknak vannak kockázatai, következményei. Közgazdászként a gazdasági területeken a „laissez faire” volt az egyik lehetséges válaszunk az optimális működésre. Ki dönti el, hogy mi a jó irány, és hogy be kell-e avatkozni?
Ez nagyon fontos kérdés. Robert Reich mutatott rá, hogy míg 1965-ben a vezérigazgatók jellemzően hússzor annyit kerestek, mint egy átlagos munkavállaló, mostanra 400 lett ez a szám. A gazdasági fölényt a politikai és jogi szférában is alkalmazzák, ez egy létező jelenség. A gazdasági elit lassan kivásárolja a világot, így egyrészt aggódással tölt el, hogy a hatalom a maga javát szem előtt tartva avatkozna be. Ugyanakkor bíznunk kell abban, hogy a demokratikus intézmények megerősödnek, Amerikában újra és újra előkerül például a gazdagok megadóztatása, e körül mindig politikai csatározás folyik. Az is nagyon fontos, hogy egyes ügyeket nem lehet nemzeti alapon megoldani, a nemzetközi intézményeknek például a globális erőforrások felhasználásának szabályozásában, - legyen az óceán, vagy a levegő, mint természeti erőforrás - hatalmas szerepe van. A „laissez faire” kapcsán azt hiszem, hogy az elmúlt 15 év legfontosabb mondata számomra az volt, amikor Alan Greenspan, a Fed korábbi elnöke azt mondta 2008-ban, hogy tévedett, amikor bízott a kapitalizmus szellemének önszabályozó piaci mechanizmusaiban, mert azok nem működtek.
Milyen rövid távú és hosszú távú víziója van a társadalom változásáról, a gazdaság működéséről?
Érdekes kérdés, hogy mit takar a hosszú táv, időben és morálisan meddig felelős a társadalom? Felelősek vagyunk az egész világért, esetleg csak az emberekért, állatokért, de a növényekért már nem? Időben meddig tervezünk előre? Az unokáink életkörülményeire még gondolunk, esetleg az ükunokáinkéra is, de tovább nem? Tyler Cowen, az egyik legbefolyásosabb közgazdász szerint 600 évre kellene terveznünk, addig körülbelül még kitart az emberiség.
Mit gondolok a jövőről? Divatos szó mostanában a reziliencia, azt gondolom, hogy a jövő arról fog szólni, hogy miként tervezünk reziliens rendszereket, mi az a mechanizmus, ami helyreállítja a rendet, ami stabilizál.
Az új könyvem, a „Visszacsatolás: hogyan pusztítsuk el vagy mentsük meg a világot” a jövőbeli víziókról is fog szólni. A lehető legjobb világban élünk most, de közelít a katasztrófa. Úgy látom, sokakkal együtt, hogy a prosperitás és a katasztrófa birodalmát keskeny határ választja el egymástól, és a kifinomult szabályozás dönti el, hogy melyik állapot következik be. A visszacsatolások is fontosak ebben a kérdésben, a negatív visszacsatolásnak stabilizáló hatása van, míg a pozitív visszacsatolás katalizálja a növekedést és felerősíti a kezdeti kisebb különbségeket, így olyan drámai események jöhetnek létre, mint a földrengések, szökőárak, éghajlati katasztrófák, tőzsdei krach, társadalmi zavargások. Szűk határvonal húzódik a pusztulás és a jólét között, észszerű növekedést kell biztosítani, de el kell kerülni az egzisztenciális kockázatot,
vagyis az emberiség totális pusztulásának elkerülése érdekében meg kell találnunk a pozitív és negatív visszacsatolás közötti finomhangolt egyensúlyt.
Címlapkép forrása: Getty Images
