Mi a szerepe a HVCA-nak a befektetési piacon, miben tudja segíteni tagjait?
Az egyesület 30 éves megalakulása óta azt tartja a fő missziójának, hogy azokat a magyarországi magántőke-befektetőket ideértve az államot, mint befektetőt közösségbe szervezve érdekképviseleti szervezetként és kapcsolati hálóként működjön a szektor szereplői között. A kockázati és magántőke befektetőknek az a missziója, hogy extrém növekedési helyzetben forrást, tőkét biztosítsanak vállalkozásoknak.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy a HVCA tagjai a vállalatfinanszírozás deszantosai, mi – az adott vállalkozás érettségi fokától függően kockázati vagy magántőke-befektetők – akkor kerülünk elő, amikor egy vállalkozás hegymenetben a gyorsítósávra kerül.
Tagjaink számára alapvetően több féle szolgáltatást nyújtunk. Egyrészt nagyon erős networkbe szervezzük őket egymással, aminek óriási jelentősége van, hiszen a mi tagjaink egytől egyig versenytársai egymásnak. A HVCA-nak nem kisebb a feladata, mint hogy képes legyen ezeket az önálló, egymással versengő feleket egy asztalhoz ültetni úgy, hogy adott esetben egymás javára tudjanak dönteni, megtalálják azokat az érdekeiket, amelyek egybevágnak.
Tudna olyan konkrét példát mondani, ahol a HVCA ilyen meghatározó érdekérvényesítő szerepet játszott?
Ilyen például a Pénzügyminisztérium közreműködésével létre törvénymódosítás, amelynek értelmében a kockázati és magántőkealapok kikerülhetnek a banki különadó hatálya alól. Az alapkezelők így ezt a pénzt a saját alapkezelői kapacitásukra fordíthatják, ami végső soron megjelenik majd az államkasszában is, hiszen ezeknek a befektetéseknek olyan tovagyűrűző hatása van, ami más adónemekben lényegesen többet hozhat az állam számára, mintha ezt a különadót megfizették volna az alapkezelők. A HVCA jogi bizottsága, több tagunk, sőt, olyan alapkezelő is, amely nem tagja az egyesületnek, vállunkat összevetve dolgoztunk azért, hogy ezt a minden szereplő számár előnyös állapotot elérjük.
Ha pedig a különböző entitások egyedi érdekeinek összehangolására kell példát mondani, akkor a coinvestmenteket említeném: ilyen estekben az alapkezelők együtt fektetnek be egy céltársaságba, ezzel porlasztják a kockázatot, és tudják használni egymás szellemi kapacitásait. Sok energiát fordítunk arra is, hogy a magyar kockázati és magántőkealap-kezelők minél több külföldi kockázati tőkealappal dolgozzanak együtt.
Egy külföldi befektető bekapcsolódása erős jel arra vonatkozóan, hogy egy adott céltársaság jó irányba halad, hiszen, ha egy magyar tőkealap mellett, mondjuk, egy jelentős nemzetközi VC is befektet, az azt mutatja, hogy az adott társaság nagy valószínűséggel exportban is erős tud lenni, külpiaci szereplők számára is értékelhető az a termék, vagy szolgáltatás melyet előállít. A HVCA-nak a nemzetközi együttműködések elősegítése is fontos feladata, ez a célja a 23-ai régiós konferenciánknak is.
Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy fejlesszük azt a befektetői közösséget, ami a tagok közötti tudásmegosztást jelenti. Van egy oktatási bizottságunk, ami nagyon sok munkát végez annak érdekében, hogy a tagok naprakészsége, tudásszintjének növekedése folyamatos legyen. Működik a HVCA Next Gen, amely a fiatal kockázati tőkealap-kezelőknél dolgozó munkatársakat tömöríti. Ha figyelembe vesszük az elmúlt 15 évben kezelt vagyon növekedését, akkor érthető, hogy a hazai kockázati és magántőke alapok kezelőinek dolgozói létszáma, ezzel a növekedéssel párhuzamosan gyarapodott. Fontos, hogy az ide érkező fiatalokat segítsük a fejlődésben, a közösséghez tartózás élményének megszerzésében.
Az elmúlt 30 évben sokat formálódott a befektetési piac, a ’90-es éveket egészen más környezet jellemezte, mint a Jeremie-alapokkal bedurrantott startupok időszakát. Ez komoly szemléletváltást igényelt az intézmények részéről is, nyilván a HVCA-t sem maradt ki ebből. Melyek azok az időszakok, események, amelyeket mérföldkőnek tekint a szervezet életében?
Ha nagyon távolról tekintünk az elmúlt 30 évre, két részre tudnám osztani. A korai időszakra inkább a privát befektetők – ma úgy mondanánk angyalbefektetők – tevékenysége és a nagy – vagy középvállalati akvizíciók voltak jellemzőek. A ’90-es évek legelejétől megjelentek Magyarországon az amerikai és nyugat-európai magántőkealapok, amelyek a közép-európai térség kapitalizmus felé fordulásában meglátták a lehetőségeket, és alapvetően kivásárlásokkal foglalkoztak. Ez a tendencia valahol a kétezres években második felében fordult át, amikor elkezdett felfutni a startupkultúra.
Magyar viszonylatban ebben jelentős szerepe volt az uniós Jeremie-programnak, amit bár sokan kritizálnak a források nem elég hatékony elosztása miatt, mégis nagyon erős edukatív hatással járult hozzá az iparág fejlődéséhez. Az uniós döntéshozók azt látták, hogy a pályázati pénzek sok esetben nem ösztönzik eléggé a vállalkozásokat, sokkal hatékonyabb, ha a forrás tőkeágon kerül egy innovatív vagy éppen alapkutatásokból továbblépni szándékozó vállalkozáshoz.
A programnak köszönhetően nagyon sok alapkezelő indult el 2007-től kezdve, amelyek közül sokan ma már több alapot, és külföldi befektetők pénzét kezelik, jelentős összeggel hozzájárulva a magyar vállalati szektor fejlődéséhez, miközben intézményesült egy kockázatitőke-szektor Magyarországon.
Ezek az intézményi - kockázati és magántőke alapkezelő - befektetők extrém növekedési fázisban biztosítanak tőkét a vállalkozásoknak, ezzel megteremtve egy nemzetgazdaságon belül a dinamikusabban fejlődő társaságok finanszírozási hátterét.
A kockázati tőkepiac intézményesülése kapcsán rengeteg külföldi példát látunk, ahol jelentős állami szerepvállalás kellett ahhoz, hogy megjelenjen az a finanszírozói kör, ami piaci alapon nem feltétlenül vállalja azt a rizikót, ami a korai fázisú befektetésekkel jár. Hasonlóképpen van ez Magyarországon is, ahol például a Hiventures, vagy a Széchenyi Alapok jelentős állami pénzeket pumpál a területre, ugyanakkor a magánbefektetők száma régiós szinten is alacsonynak számít. Mi lehet ennek az oka, mi kéne ahhoz, hogy a szektorban jelentősebb részaránya legyen a magántőkének?
Vannak szociológiai és történelmi okai annak, hogy Magyarországon még mindig nehéz bevonni magánbefektetőt egy kockázati tőkealapba. Az egy fontos alapvetése ennek a kérdésnek, amikor azt vizsgáljuk, hogy az állami és a magánoldal hogyan reprezentálja magát ebben a szektorban, hogy Magyarországon a vagyonos magánemberek még mindig magukban bíznak, és nem egy intézményesített rendszerben. Azt mondják, hogy ha tetszik egy vállalkozás, akkor abba közvetlenül invesztálnak, de ehhez nincs szükségük alapkezelőre, amely diverzifikált portfólióval ezt intézményesen végzi. Így aztán szükségessé válik az állami szerepvállalás, ami szinte minden fejlett piacgazdaságra jellemző.
Szeretem Németország, Japán, Izrael és az USA példáját idehozni, egyikről sem lehet azt mondani, hogy ne lenne a kapitalizmus mintapéldája, és mind a négy országban az elmúlt 30 évben nagyon jelentős állami szerepvállalást látunk a kockázati és a magántőke területek támogatására. Az Egyesült Államokban ez elsősorban adókedvezmények formájában jelenik meg, ami egyben óriási állami bevételkiesés, de ezzel együtt egy hatalmas stimulus ahhoz, hogy minél többen, minél nagyobb mennyiségben fektessenek be. De Németországban vagy Japánban is óriási állami pénzeket kezelő magánalapok vannak, Izraelben pedig az elmúlt 30 évnek az egyik legjobban tapintható állami szerepvállalása a „startup nation” jelszó mögött az az állami hozzáállás, amiben minden eszközzel – adókedvezménnyel, pályázati formában, lobbival és privát alapkezelőkre bízott nettó tőkével – támogatták a kockázati tőke szektort.
Tehát egyrészt magyar viszonylatban van egy szociológiai hátrány, egyfajta néplélek jellegű specialitás, hogy a magyar azt mondja, hogy nem kell nekem menedzser, én jobban tudom. A másik, hogy a világban azt látjuk, hogy minden állam erőnek erejével pumpálja bele a pénzt ebbe a szektorba, pontosan azért, mert
az extrém növekedés fázisában lévő vállalatokról beszélünk, amelyek ígéretes növekedés elején, vagy folyamatában állnak, tehát az államnak eminens érdeke, hogy ezeket a cégeket támogassa.
Milyen távlaton lehet megvizsgálni, hogy mennyire volt sikeres ez a stratégia, milyen módszerekkel mérhető az eredményessége?
A különböző szereplők eltérő módon mérik az eredményességet. Az állam befizetett adóforintokban, a privát befektetők az exiteken elért IRR-ben (Internal Rate of Return – Belső megtérülési ráta), az alapkezelők a saját exit performanszukban. Mindenekelőtt azt kell látni, hogy ez egy folyamat, a valódi érték inkább évtizedekben mérhető, mint években. Azért is fontos az évkönyvünk bemutatója, amelyet a 23-ai konferenciára időzítettünk, mert abban elővettük az elmúlt 10 év számait, és annyit előre elárulhatok, hogy ezek az eredmények meggyőzőek, ugyanakkor csak részeredmények. Ahhoz, hogy egy ilyen eredményes alapműködést fel lehessen mutatni, kellett 25 év. Ez nem egy gyors műfaj, portfóliószintű eredményességet 2-3 évtized távlatából lehet jól szemlélni.
