Mi működött a sikeres felzárkózó gazdaságoknál?.
Szlovákia 2009-es belépése a reálgazdasági konvergencia folytatódásával egyelőre az euróbevezetés sikeres példájának tekinthető. Északi szomszédunk az egyik leggyorsabban növekvő euróövezeti tagállam. A folytatódó szlovák konvergencia fontos előfeltétele volt, hogy az euróbevezetést megelőzően a gazdaságpolitika egy következetes versenyképességet javító programot hajtott végre. Rugalmasabb munkaerőpiaci szabályozást, a jövedelmeket terhelő adók helyett a fogyasztást terhelő adók súlyát növelő adóintézkedéseket (pl. 19 százalékos egykulcsos adó 2004-től) vezettek be. Az intézkedések és az euróbevezetés kilátása együttesen vonzotta a külföldi befektetéseket (4. ábra). Szlovákiát versenyképes és rugalmas termelési helyszínnek tekintették. A bérek és a termelékenység közötti egyensúly nagyrészt fennmaradt. A javuló versenyképesség mellett a gazdaságba áramló működőtőke termelésbe állása a globális válság kitörését követően is támogatta a gazdaság gyors növekedését. A másik fontos tényező volt, hogy Szlovákia - szemben a dél-európai tapasztalatokkal - alacsony államadósság-ráta mellett lépett be az eurózónába (az államadósság a GDP 30 százaléka alatt volt a belépést megelőzően). A fiskális politikának recessziós világgazdasági környezetben is megfelelő mozgástere volt kereslet ösztönző lépések meghozatalára (az államadósság-ráta jelenleg 50 százalék fölött alakul).
Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a bankszektor is elkerülte a hitelezés eurócsatlakozást követő túlhevülését. Ez kezdetben nagyrészt a globális pénzügyi válság következménye volt, amely a hitelpiac keresleti és kínálati oldalát is hűtötte. A válság hatásainak múlásával a hitelezés Szlovákiában is dinamikus bővülésnek indult, amit a szlovák jegybank a makroprudenciális eszköztár aktív használatával igyekszik megakadályozni.
A közös fizetőeszköz ellenére Észtország gyors kilábalást mutatott és immár az eurózóna tagjaként is folytatta reálgazdasági konvergenciáját. A válság kezelésében és a gyors kilábalásban központi szerepet játszottak az észt munkapiac sajátosságai. A nominális bérek csökkentésével, belső leértékelés útján javították az ország külső egyensúlyi pozícióját, míg a - PISA eredmények alapján - európai élvonalához tartozó észt oktatási rendszer a munkaerő ágazatok közötti szükséges kiigazodását is segítette. A kilábalási folyamat során a munkanélküliségi ráta gyorsan süllyedt, miközben a foglalkoztatási mutatók a skandináv országokéhoz hasonlítható magas szinten alakultak (5. ábra). A belső leértékelés mellett a Szlovákiához hasonlóan rendkívül alacsony államadósságráta és ezzel a megfelelő fiskális mozgástér is segítette a növekedést.
Összességében az észt és a szlovák példa legfontosabb tapasztalatai az alábbiak lehetnek:
- megfelelő csatlakozáskori versenyképesség és költségvetési mozgástér elérése fontos kritériuma lehet a reálgazdasági konvergencia folytatásának egy egységes valutaövezetben
- önálló monetáris politika hiányában a munkapiaci rugalmassága fontos alkalmazkodási csatornává válik.
Fenntartható felzárkózás és a maastrichti kritériumok
A jelentős eltérést mutató konvergencia tapasztalatok fényében joggal merül fel a kérdés, hogy a csatlakozás feltételeként megjelölt úgynevezett maastrichti kritériumok miért nem voltak elegendőek a gazdasági fejlődés biztosításához? Ezen kritériumok jellegükből adódóan nem mérik közvetlenül a pénzügyi ciklusok harmonizáltságát, a reálgazdaság konvergenciáját és a gazdasági szerkezet hasonlóságát, aminek fontosságára először az elhúzódó euróövezeti válság tapasztalatai hívták fel a figyelmet.A euróövezet monetáris stabilitás elérésére törekszik, ezért a Maastrichti Szerződés az optimális valutaövezetek-elmélet reálkritériumaival szemben főként nominális feltételeket szabott az euróövezeti csatlakozáshoz. A maastrichti kritériumok nem határozzák meg részletekbe menően, hogy mennyire kell konvergálnia a gazdasági szerkezeteknek egymáshoz azért, hogy a közös monetáris politika optimális legyen övezetszerte. Éppen ezért a reálgazdasági érettség továbbra is fontos tényező a csatlakozó ország által elért nominális konvergencia fenntarthatóságának vizsgálatában.
A maastrichti kritériumok hiányosságaival foglalkozó szakirodalom manapság már kellően széles, így a terjedelmi korlátok miatt csak a legfontosabb állításokat idézzük fel.
- A kritériumrendszert - amellett, hogy a későbbiekben a tagországok többsége gyakran megszegte - már a kezdetekben is komoly belső feszültségek jellemezték. A 3 százalékos költségvetési hiánycél 5 százalékos nominális növekedés mellett van összhangban a 60 százalékos államadósság céllal. Amennyiben a nominális növekedés a reálnövekedés és/vagy az infláció lassulása miatt tartósan elmarad az 5 százaléktól, akkor az vagy folyamatosan szigorúbb költségvetést kíván meg, vagy az államadósság-ráta jelentősen a kritérium-érték fölé emelkedik. Az eurózóna tagországok többségében az utóbbi helyzet alakult ki.
- Szintén a költségvetési feltételekhez fűződő probléma, hogy nem létezett olyan szabályrendszer, amely biztosította volna, hogy a gazdaságok - akár egyénileg, akár övezeti szinten - szükség esetén anticiklikus fiskális politikát folytassanak. Az anticiklikus mozgástér hiánya különösen a válságot követő kereslethiányos környezetben vált láthatóvá. Érdemes megjegyezni, hogy a zéró egyenlegű költségvetésre való törekvés már korábban is megjelent a kritériumokban, ám ennek teljesítése és kikényszeríthetősége komoly problémákat mutatott.
- A maastrichti kritériumok teljesen figyelmen kívül hagyták a magánadósságok alakulását. A csatlakozást megelőző, majd azt követő kamatkonvergencia és a gyorsabb növekedés miatt kialakuló inflációs többlet a periféria gazdaságokban a reálkamatok jelentős csökkenését okozta. A folyamat a laza felügyeleti szabályozással kiegészülve a bankrendszerrel szembeni vállalt kötelezettségek gyors emelkedéséhez, lakáspiaci buborékhoz majd a válság kitörésével súlyos bankrendszeri problémákhoz vezetett.
- Egyetlen kritérium sem érintette a növekedés fenntarthatósága szempontjából meghatározó külső egyensúlyi pozíció kérdését. Részben a már említett eladósodási folyamat, részben a meglévő versenyképességi különbségek következményeként az eurózóna tagországai között tartós folyó fizetési mérleg egyensúlytalanságok alakultak ki. A válság tapasztalataira alapozva az európai döntéshozók ma már nagyobb figyelmet szentelnek a jelenségnek (ezt szolgálja például a rendszeresen elkészülő ún. MIP - makroszintű egyensúlytalanságokat azonosító - jelentések), de olyan átfogó mechanizmus, amely az egyensúlytalanságokat fenntartható tartományba terelné vissza vagy korrigálná, továbbra sem létezik.
- Végezetül az eurótól függetlenül általános tapasztalat, hogy a stabilan alacsony infláció önmagában nem elegendő a makroszintű stabilitás biztosításához. A jegybankoknak a pénzügyi rendszerben felépülő kockázatokra is kiemelt figyelmet kell fordítania.
Fontos kiemelni, hogy a maastrichti kritériumok hiányosságai ellenére az egyes országok fejlődési pályáját leginkább az időszak során követett gazdaságpolitika minősége határozta meg. A csatlakozási feltételeket illetően azonban egyre általánosabb vélemény, hogy a maastrichti kritériumok önmagukban nem elegendőek az euróérettség meghatározásához, új kiegészítő feltételek figyelembevétele szükséges.
