Ami makrogazdasági szempontból első lépésben mindezzel kapcsolatosan nagyon fontos az az, hogy egy országban keletkezett jövedelmek nagysága nem lehet akármekkora, mert azt nem a kormányzati szándék, hanem a gazdaság teljesítménye, a GDP nagysága határozza meg. Makrogazdasági alapazonosságok következtében a GDP értéke egyúttal az országban keletkező jövedelmekkel egyenlő, amelyen a vállalkozók, a munkavállalók és az állam osztoznak. Éppen ezért a gazdasági növekedés ütemének - vagyis a reál GDP emelkedésének - a társadalmi jólét és a reáljövedelmek szempontjából perdöntő jelentősége van. Sőt, hosszabb távon a gazdaság növekedési üteme - zéró népességnövekedés és konstans foglalkoztatási ráta esetén - egyúttal az egy főre jutó reáljövedelmek növekedési ütemét is jelenti.
Persze, az egyes gazdasági szereplők jövedelmének alakulása a gazdasági növekedés ütemétől (az összjövedelem változásától) eltérhet, a gazdaság jövedelmét reprezentáló "torta" szeletelése változhat. Például a teljes foglalkoztatáshoz való közeledés során a reálbérek - a növekvő munkaerőhiány miatt - a vállalati profitok rovására is növekedhetnek elszakítva ezzel a bérek növekedési ütemét a gazdasági növekedés ütemétől. Hasonló hatást vált ki az adóterhek csökkentése is (például a két év alatt 27%-ról 20%-ra csökkenő szociális hozzájárulási adó), melynek következtében a reálbérek alakulása szintén elszakadhat a gazdaság teljesítményétől. Az ilyen jellegű jövedelmi átrendeződések azonban többnyire egyszeri jellegűek, több év átlagában hatásuk tompul, ezért hosszabb távon még az egyes gazdasági szereplők reáljövedelmének alakulása is a gazdasági növekedés üteméhez simul.
Minderre tekintettel érdemes egy gyors pillantást vetni a reálkeresetek alakulására és a gazdasági növekedés ütemére a globális pénzügyi válság kitörése előtti és utáni időszakban.
Szembetűnő ugyanakkor, hogy az elmúlt hét évben a nettó reálbérek növekedése jelentősen elszakadt mind a gazdasági növekedés ütemétől, mind a bruttó reálbérek alakulásától. Vagyis, ellentétben a 2008 előtti évtizeddel, a nettó reálbérek növekedése mögött az utóbbi hét évben jórészt nem a gazdaság nagyobb jövedelemtermelő képessége állt, hanem sajátos gazdaságpolitikai döntések húzódtak meg (magán-nyugdíjpénztári befizetések állami kasszába történő csatornázása, a szektorális különadók, bizonyos közösségi feladatok ellátásának szűkítése stb.), amelyek azután - a személyi jövedelemadó csökkentésén és az adókedvezmények növelésén keresztül - a nettó bérek nagyobb emelkedését lehetővé tették.
A legfontosabb üzenet azonban az, hogy a reálbérek változásában nagyon jelentős különbség van a pénzügyi válság kirobbanása előtti és utáni időszakban. A bruttó reálkeresetek 2,5-szer, míg a nettó reálkeresetek 1,2-szer akkora ütemben növekedtek a 2008-as válság előtti évtizedben, mint az elmúlt hét évben. Vagyis a tényszerű helyzet az, hogy a reálbérek tekintetében az elmúlt hét évben a magyar gazdaság nem jobban, hanem sokkal rosszabbul teljesített, mint a globális pénzügyi válság kitörése előtti időszakban. Ebben azonban semmi meglepő nincs. Ugyanis a reálbérek alakulását hosszabb távon kizárólag a gazdasági növekedés üteme határozza meg, és mivel a gazdaság növekedése - horribile dictu - több mint kétszer akkora volt a globális pénzügyi válság kitörése előtt, mint azt követően, ezért a lényegesen alacsonyabb reálbér-növekedés az alacsony gazdasági növekedés egyenes következménye.
Ráadásul a magyar gazdaság nemcsak korábbi önmagához képest teljesít gyengén, hanem közvetlen régiós versenytársainkhoz képest sem rózsás a helyzet. Ez pedig azért is riasztó, mert az elmúlt években Magyarország az EU-s transzferek messze legnagyobb haszonélvezője volt a régióban, és az EU-s pénzeknek rendkívül erőteljes a hatása a gazdaság teljesítményére egy keresleti sokkhatáson alapuló válságból történő kilábalás folyamán. A gazdasági teljesítmény ennek ellenére is a leggyengébbek közé tartozik.
Először is, a reálkeresetek elmúlt évben tapasztalható erőteljes - ám a reál GDP változásától jelentősen elszakadó - emelkedését (7% körüli) kellő óvatossággal érdemes kezelni. A reálbérek mozgása ugyanis a konjunktúra ingadozás folyamán nem kontraciklikus, hanem enyhén prociklikus, ezért a reálbérek a teljes foglalkoztatáshoz való visszazárás folyamán a vállalati profitok rovására is növekedhetnek, időlegesen elszakadva ezzel a gazdaság egészének teljesítményétől. Az ilyen jellegű elszakadás azonban hamar kifullad, lendületét veszti, s a reálbérek alakulása gyorsan visszatér majd ahhoz az értékhez, amelyet a gazdaság fundamentumai diktálnak.
A makrogazdasági megalapozottság tekintetében a reálbérek hat év alatti 40%-os növekedéséhez éves átlagban 5-6%-os gazdasági növekedésre lenne szükség. Ez több mint háromszor akkora, mint amit az elmúlt hét év átlagában - és hatalmas EU-s pénzekkel a hátunk mögött - a magyar gazdaságnak sikerült felmutatnia. Nagyon-nagyon elvétve találunk példát arra a történelemben, hogy egy hozzánk hasonló fejlettségű ország tartósan ilyen mértékben növekedjen. Nem véletlenül, ugyanis a jövedelmi felzárkózásnak szigorú makrogazdasági törvényei vannak, amelyek kíméletlenül meghatározzák azt a tartományt, amelyben a gazdaság növekedési üteme mozoghat.
Ráadásul a gazdaság növekedése az elmúlt két évben nem gyorsult, hanem lassult, méghozzá jelentősen. Ennek hátterében nem csak az áll, hogy az uniós pénzeső kevésbé bőséges, mint korábban, hanem részben az is, hogy a gazdaság kezd beleütközni a potenciális kibocsátás (a teljes foglalkoztatás) korlátjába, vagyis eltűnőben az a helyzet, amikor a termelés növekedése egyszerűen a válság következtében meglévő szabad vállalati kapacitások jobb kihasználására és a foglalkoztatás bővülésére támaszkodhatott.
Persze, a gazdaság növekedési üteme a potenciális kibocsátás elérése után is lehet gyors. Bár igaz ugyan, hogy a teljes foglakoztatás elérésével a gazdaság növekedése lassul, ám maradhat viszonylag magas akkor, ha a növekedés korábban erőteljes volt, azaz van honnan lassulnia. Ebből következően az a tény, hogy a magyar gazdaság rendkívül alacsony sebességgel ütközik a teljes foglalkoztatás falába, arra utal, hogy a gazdaság növekedési potenciálja rendkívül alacsony, jóval alacsonyabb, mint a globális válság kitörését megelőző évtizedben.
S végezetül érdemes kitérni a minimálbérek és a garantált bérminimum jelentős (két év alatt 23% illetve 37%) emelésére is. Először is, nemzetközi összehasonlításban a minimálbéreink valóban alacsonyak, emelésük ezért kívánatos. A probléma gyökere azonban sokkal mélyebben fekvő. Ugyanis a minimálbérek az átlagbérekhez viszonyítva nemzetközi összehasonlításban egyáltalán nem alacsonyak, inkább a felső középmezőnybe tartoznak, s jó esély van rá, hogy 2018-ra a számottevő emelések következtében ez az arány az EU-ban a legmagasabbak közé fog majd tartozni.
Mindez azért lényeges, mert a közgazdasági szakirodalomban az átlagbérek és a minimálbérek közötti különbség - bár meglehetősen széles skálán mozog, s a minimálbér tipikusan az átlagbér 30-50%-a - nem lehet akármekkora. Az átlag- és minimálbérek közti különbség a munkavállalók nagyobb humán tőkéjének (képzettségének) részesedését fejezi ki a létrehozott jövedelmekből. Más szóval, azt a hozadékot jelenti, amelyet a munkavállalók az iskolában töltött többlet évekért, befektetett energiáért, időért és pénzért cserébe kapnak.
Vagyis, miközben az alacsony minimálbér valóban súlyos probléma, az igazi gond az, hogy az átlagbérek alacsonyak, ami viszont a gazdaság alacsony teljesítőképességére vezethető vissza. Akármerről is nézzük ezért a reálbér alakulásának kérdését, mindig ugyanoda lyukadunk ki: a problémák veleje az, hogy a társadalmi jólétet alapjaiban meghatározó gazdasági növekedés tekintetében Magyarország az elmúlt hét évben legyengült, a növekedés üteme drasztikusan kisebb annál, mint amilyen a pénzügyi válság kitörését megelőző évtizedben volt.
Ha a gazdaságpolitika ennek ellenére különböző intézkedésekkel a reálbéreket elszakítani igyekszik a fundamentumoktól, akkor annak következménye rövid időn belül a költségvetési deficit növekedésében, gyorsuló inflációban, a közösségi feladatok rosszabb minőségű ellátásában, illetve ezek keverékében csapódik le.
A reálbérek tartós és megalapozott növekedéséhez az elmúlt években átgondolt, prudens, a gazdaság hosszú távú növekedésének feltételeit szem előtt tartó, és nem pedig a pillanatnyi hasznokra fókuszáló, voluntarista gazdaságpolitikát kellett volna folytatni.Dedák István
közgazdász, főiskolai tanár
A címlapkép forrása: Getty Images Hungary
közgazdász, főiskolai tanár
