Öregszik a társadalom, ezt bizonyítják a tények
Minden nap figyelnünk kell idős hozzátartozóink és barátaink helyzetére, nem csupán azért, mert ez a szeretet, a tisztelet, a törődés parancsa, hanem azért is, mert így tanulmányozhatjuk a legegyszerűbben a saját jövőnket. Nemcsak gondolkodnunk kell azon, hogy mit jelent és milyen következményekkel jár az öregedés világszintű folyamata, hanem a velünk élő idősekre tekintve látnunk is kell mindezt. Egyébként az, hogy a társadalom kit tart idősnek, mindig az adott történelmi korszak és kultúra függvénye, ami viszont lényegében a születéskor és későbbi életkorokban várható élettartamok hosszát tükrözi.Kosztolányi az idősek tiszteletére figyelmeztető híres versében például azokat tartja időseknek, akik "negyven, ötven, hatvan évet" éltek már. Az ilyen életkorúak ma a fiatal és érett középkorúak táborába tartoznak, idősnek talán a 80 évesnél is öregebb embereket tekinthetjük, de ez is csak ideiglenes érvényű megállapítás, hiszen pillanatnyilag az idősebb korban várható további élettartam nagyjából három évente egy hónappal nő.
A jövőlátásunk érdekében mindenekelőtt érdemes fölidéznünk, hogy minden modern kori nyugdíjrendszer az egymásba fonódó generációk együttműködésétől és egymásba vetett bizalmától függ.
Nem véletlenül választottam a NyugdíjGuru News jelképének a Möbius-szalagot, hiszen ahogyan a Möbius-szalagon körbefutó vonal is mindig önmagához tér vissza, úgy lépnek a nemzedékek is egymás nyomába és egymás helyére a nyugdíjrendszerben. Végtelen folyamat, véges lehetőségekkel. Minél többen leszünk idősek, annál végesebbek minden nyugdíjrendszer lehetőségei.
A tudomány megállapítása szerint egy népesség nagysága és kormegoszlása
- a mortalitás (halálozási arányszám),
- a fertilitás (termékenységi arányszám) és
- a migráció (népességvándorlás) alakulásának függvénye.
A mortalitás szerencsére csodálatos ütemben javul (ezer éve egy csecsemő 25 életévre számított, száz éve 46 évre, ma egy kisfiú Magyarországon is 72 évre, egy kislány 79 évre - és az előrejelzések szerint későbbi nemzedékek elérhetik a 90-100 éves átlagos várható élettartamot is).
Az élet hosszának örvendetes növekedése azonban a termékenység zuhanásával párosul: míg a dédszüleink nemzedékében nem volt ritka a családonként 10-12 gyermek, nagyszüleink korában a 6-8 gyermek, ma már a 2 gyermek sem általános (Magyarországon 100 termékeny korú hölgynek nem 1000, nem is 600, nem is 200, hanem mindössze 149 gyermeke van a legfrissebb statisztikai adatok tükrében). A mortalitás növekedése és a fertilitás csökkenése együttesen a népesség nagyon gyors öregedéséhez vezet.
A világszintű adatok szerint valóban gyorsan vénül a Föld lakossága: míg a 60 évnél idősebb emberek száma
- 1990-ben nem érti el a félmilliárdot,
- 2017-ben már 962 millióra emelkedett a számuk. A megbízható demográfiai előrejelzések szerint
- 2030-ra 1,4 milliárd,
- 2050-re 2,1 milliárd,
- 2100-ra 3,1 milliárd
földlakó lesz 60 évesnél idősebb!
A magyar adatok ugyanezt a folyamatot tükrözik, csak még drámaibb mértékben, hiszen nálunk már nincsenek óriási fiatal tömegek (mint Afrikában, valamint a Közel-, Közép- és Távol Keleten), amelyek javíthatnák a magyar népesség induló kormegoszlását. (Egyébként Európában sincsenek már sehol fiatal tartalékseregek, legközelebb Törökországban lelhetünk ifjú társadalomra.)
Ezért nem is a 60 évesnél, hanem a 65 évesnél idősebb magyarországi lakosság arányát érdemes vizsgálni: 2017-ben minden hatodik magyar volt 65 évesnél idősebb (a lakosság 18,3%-a). Ez az arányszám
- 2030-ban már 24%,
- 2040-ben 28% lesz és
- 2060-ra elérheti a 33%-ot.
Vagyis 2030 körül már minden negyedik lakos, 2060 körül már minden harmadik lakos 65 évesnél idősebb lesz Magyarországon!
Vajon kibírja ezt a nyugdíjrendszer? És a szociális ellátórendszer? És az egészségügyi rendszer? Költői kérdések, a válaszokat sejthetjük mindannyian.
A helyzetet a migráció billentheti valamilyen irányba, elvileg
- a bevándorló fiatal tömegek sokat segíthetnek a befogadó államok nagy társadalmi elosztó rendszerei működőképességének fenntartásában, miközben
- a fiatalok kiáramlása súlyos helyzetbe hozhatja a jellemzően egyébként is szegény kibocsátó államokat.
Ez a téma politikailag rendkívül kényes, nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt a világon. Mindenesetre abban biztosak lehetünk, hogy az elöregedő fejlett társadalmak egy idő után kényszerűen másként értékelik majd a migrációt, mint ma.
Az európai nyugdíjrendszerek 28 (a rémálomból lassan véres valósággá váló Brexit után csak 27) tagú, szedett-vedett flottája így egyre viharosabb demográfiai vizeken kénytelen navigálni. A hajókon egyre több utas - értsd: nyugdíjas - zsúfolódik össze, miközben a hajók űrmérete - értsd: az európai gazdaságok teljesítőképessége - nem képes ezzel arányban növekedni.
A hajósok latin szállóigéjének három első szavára - navigare necesse est, azaz hajózni muszáj - sokan emlékszünk. Arra már jóval kevesebben, hogy a szállóige még négy szót tartalmaz: vivere non est necesse (élni nem muszáj)...
A szállóigének drámai aktualitást kölcsönöz, hogy az európai versenyképesség növekedésének valóban egyre súlyosabb akadályává válhat a demográfiai öregedés megállíthatatlan folyamata, hiszen
- egyrészt a nemzetgazdaság által előállított jövedelem évről-évre nagyobb hányadát kell fordítani a nyugdíjrendszer, az egészségügyi és a szociális ellátórendszerek fenntartására,
- másrészt egyre zsugorodik az európai munkaerőpiacon hadrafogható fiatal, kreatív, innovatív, digitális bennszülött munkaerő létszáma.
Ki érti így majd meg az Ipar 4.0, 5.0, 6.0, n.0 követelményeit? Ki diskurál majd a mesterséges intelligenciával, s ki lesz képes ellenőrizni azt? Ki programozza a mindennapi életbe beözönlő robotokat, a mindenütt jelenvaló számítógépeket? Ki felügyeli a testünket elárasztó nanotechnikai mütyüröket? S ki ápol majd öregen, betegen, elesetten minket?
Nem véletlen, hogy sok európai kormányzat a nyugdíjkorhatárok folyamatos emelésével próbálja ellensúlyozni az évről-évre komolyabb nyugdíj- fenntarthatósági veszélyeket. Az Unió a jövőben a jelenlegi feltételek mellett nyilvánvalóan nem lesz képes cipelni a nyugdíjasai jelentette gazdasági terhet. Nyersen fogalmazva: az Unió a jövőben nem lesz képes versenyt futni a világ többi részével, ha nem nyesi vissza a nyugdíjasok jogosultságait és a leendő nyugdíjasok reményeit.
E kényszerhelyzet kapcsán még egy nyugtalanító kérdés is motoszkálhat az európai döntéshozókban: mi történik akkor, ha a várt uniós növekedés nem csupán a következő természetes pénzügyi válság miatt lassulhat majd a jövőben? Hanem azért, mert elkerülhetetlenül beleütközünk a gazdasági növekedés rettegett korlátaiba? Hogyan leszünk képesek válaszolni azokra a mai fejjel egyszerűen elképzelhetetlenül bonyolult kihívásokra, amelyek ebből a sokak szerint küszöbönálló planetáris karambolból fakadnak majd?
Persze legjobb tudásunk ellenére is reménykedhetünk abban, hogy a Föld erőforrásai végtelenek, így mindig lesz olaj, gáz, szén, vagy az ezeket helyettesítő megújuló energiaforrás, s méginkább lesz elég élelmiszer, édesvíz, megművelhető terület és belélegezhető levegő - akárhányan vagyunk a világon és bármennyit is fogyasztunk. Reménykedhetünk abban, hogy a globális felmelegedés valójában még mindig csak egy távoli mítosz és a mi életünkben nem történhet semmi igazán rossz - ami egyebek között a nyugdíjvárományainkat is elsöpörheti.
Mindenesetre nem árt tudnunk, hogy ha ez a remény a jövő forró és viharos egén elillan, akkor a világgazdaság gyilkos örvényeiben a társadalom túlélése érdekében legkisebb fájdalommal beáldozható javak közül elsőként a nyugdíjak és nyugdíjvárományok süllyednek majd el. A legutóbbi, 2008-as válság cáfolhatatlan bizonyítékokat szolgáltatott erre: minden állam nehezítette, csökentette, megcsapolta a nyugdíjjogosultságokat, a nyugdíjtartalékokat és a nyugdíjak összegét egyaránt.
Ráadásul a baby boomer évjáratok (globálisan az 1946 és 1965 között, Magyarországon különösen a Ratkó-korszakban, azaz 1952-1956 között születettek) öregedésével a fejlett társadalmakban lassan véget ér a demográfiai osztalék fizetésének aranykora. A demográfiai osztalék akkor alakul ki, ha az adott társadalomban egyszerre nagymértékben nő a munkaképes korú népesség és nagymértékben csökken a termékenység, s ennek eredményeként kialakul a munkavállalók eltartottakkal (nyugdíjasokkal és gyermekekkel) szembeni magas aránya.
A demográfiai osztalék helyett az idősek számának gyors növekedése következtében a társadalmak néhány éven belül sorban demográfiai csődöt jelenthetnek. A nyugdíjkassza minden fejlett országban már ma is elviszi a nemzeti GDP legalább 10%-át, s ez az arány az öregedéssel együtt a jövőben csak nőni fog.
A kormányzatok a legegyszerűbb megoldásokat szeretik alkalmazni: annak a vállára kell rakni a terheket, aki ez ellen nem tud védekezni. Ezért vagy a nyugdíjasok, vagy az unokák helyzetét rontják, azaz csökkentik a nyugdíjakat és/vagy elzálogosítják a következő generációk jövőjét.
A nyugdíjak kapcsán a morális kockázatok kérdésköre sem kerülhető meg. Ez a kockázat a nyugdíjrendszerekben ugyanazon okok miatt magas, mint amiért megnőtt a bankrendszerben a válságkezelést követően: ha minden résztvevő számíthat arra, hogy megmentik a bőrét (ha nagy a baj), akkor egyik résztvevő sem fog egy fillért sem költeni a védekezésre. Ahogy az ártéren építkezők mindaddig folytatják beruházásaikat, amíg az állam árvíz esetén kifizeti a kárukat - pedig nem is volt (mert nem is lehetett) erre vonatkozó biztosításuk -, éppen úgy számíthatunk a bankok és befektetési alapok kockázatvállalásának megszaladására a jövőben is, ha biztosak lehetnek abban, hogy az államok úgyis megmentik őket, ha beüt egy újabb pénzügyi katasztrófa. Ne felejtsük el: a pénzügyi memóriánk patologikusan rövid! Minél távolabbi múltnak tűnik 2008, annál bátrabban, vakmerőbben vállalunk ismét pénzügyi kockázatokat - a legutóbbi hazai példa a lakossági hitelek ugrásszerű növekedése tavaly óta.
A felosztó-kirovó rendszer fenntartásához szükséges járulékok fizetésére kötelezett polgár ugyanilyen logika alapján vélheti úgy, hogy érdemes nem fizetnie a közterheit, mert egy európai állam végül úgysem hagyhatja őt éhen halni. Ráadásul a minimális járulékfizetés alapján megállapítható nyugdíj összege gyakorlatilag megegyezik az öregkori segélyként felvehető járadékkal - pedig lehet, hogy ez utóbbi állampolgári jogosultja egy fillér járulékot sem fizetett élete során. Ha elég sokan gondolkodnak így, a rendszer hiánysokkot kaphat.
Hosszasan sorolhatnám annak bizonyítékait, hogy az európai nyugdíjrendszerek legtöbb hajója lassan a végveszélyek örvényei felé sodródik. Talán ennyi is elég azonban ahhoz, hogy belássuk: privát nyugdíjtőke felhalmozása nélkül semmi esélyük sem lesz a nyugodt öregkorra. Mindenképpen fel kell készülnünk a jövőre pénzügyi tekintetben is. Ráadásul ha nem így tennénk, akkor törvényszerűen a gyermekeink nyakába varrjuk a saját öregkori eltartásunk, támogatásunk, ápolásunk gondját - erről gondoskodni fog a kötelező szülőtartás idővel egyre könyörtelenebb jogintézménye.
Az imént fölvillantott fejlemények ellenére még mindig arra építjük a nyugdíjas jövőt, hogy az aktív korú járulékfizetők zokszó nélkül fedezik majd az idősek járandóságát, miközben teljes nyugalommal arra számítanak, hogy a gyerekek nemzedéke felnővén ugyanezt a szívességet megteszi majd nekik is.
A nemzedékek közötti bizalom erős hajtóanyaga egy évszázadon át német precizitással működtette ezt az eredendően bismarcki rendszert, csakhogy mára e bizalom alapja megroskadt és a paradigma éppúgy elavult, mint a fizikai éter hosszan diadalmas téveszméje.
Öregszik a társadalom - mit tehetnek a kormányzatok?
Miért ragaszkodik mégis minden modern európai állam egy olyan társadalmi újraelosztó szisztémához, amelynek minden eleme porlad a 21. század demográfiai, foglalkoztatási és immár migrációs viharaiban?Miért olyan nehéz belátni, hogy ugyanolyan színvonalon kétharmadnyi járulékfizetővel nem lehet másfélszer annyi nyugdíjast kétszer annyi ideig eltartani, különösen akkor, ha e megcsappant eltartói réteget feleakkora új nemzedék követi majd?
Hogyan lenne fenntartható a generációközi hallgatólagos eltartási szerződés - én fizetem a szüleim nyugdíját és a gyerekeim felnevelését, arra számítva, hogy a gyerekeim majd fizetik az én nyugdíjamat, míg nevelik az unokáimat -, ha egyre nyilvánvalóbb, hogy e hallgatólagos szerződés minden rendelkezése pénzügyi önbecsapásra épül? Nyilván a politikai döntéshozatal természetében kell keresni a válaszokat.
Ugyan melyik európai kormányzó párt követne el politikai öngyilkosságot azzal, hogy a nyugdíjasok szerzett jogait lényegesen és hosszantartóan megnyirbálná? A társadalmak elöregedésével a legtöbb szavazatot az idős polgárok adják le, s ha nem keresik a kegyeiket, kegyetlen büntetést mérhetnek az adott pártra.
Magyarországon kicsivel több, mint kétmillió az öregségi nyugdíjasok száma: őket nyugdíjprémiummal, ajándékutalvánnyal - vagy hasonló pénzügyi csecsebecsével - meg lehet nyerni, de például évente csak kilenc havi nyugdíjra elég összeg (mondjuk ennyire teremtene fedezetet 2030-ban a járulékbevétel) tizenkétfelé osztott fizetésével ellenséggé lehet bőszíteni. Mi lehet az újraválasztásért küzdő politikus mantrája? A nyugdíjasokat békén kell hagyni. A rendszer alapjait nem lehet megváltoztatni - aki bátorkodná ezt megtenni, azt sosem választanák meg újra.
Mit lehet akkor tenni? Hiszen az egyre nyilvánvalóbb, hogy másfél évtizeden belül félmillióval kevesebb - munkaerőpiacra beérő - gyerekkel és legalább félmilliónyi tartós külföldi munkára szegődő vagy kertelés nélkül kivándorló fiatal magyarral, azaz minimum egymillióval kevesebb járulékfizetővel nem lehet biztosítani kétszázezerrel több nyugdíjas ellátmányát a ma megszokott szinten.
De ki meri ezt megmondani az öregeknek? És a leendő öregeknek? Látjuk a választ: senki. A kormányzat nyugtat: a rendszer fenntartható, nem kell aggódni. Persze halkan azért hozzáteszi, hogy legfeljebb a kétezer-harmincas évek derekáig lehet ebben reménykedni. A mélyből kiáltó szakértőket elég kasszandrának bélyegezve agyonhallgatni, a nyugdíjrendszer jövőjét érintő döntéshozatalba be nem vonni, s közben szorítani, hogy ne az aktuális kormányzati ciklus közepén omoljon a bizakodó nép fejére az állami nyugdíjpillér.
Persze a Kasszandra-köpenyt tűzre lehet vetni, s helyette a leleményes Odüsszeusz vértezetét felöltve küzdeni lehet a józan ész győzelméért. Ha a folyó finanszírozás paradigmája olyan szent tehén, amelyet nem lehet feláldozni, bármilyen ösztövér is szegény, akkor próbáljuk valamilyen módon életben tartani.
- Az egyik lehetőség, hogy minden olyan ellátás-típust, amely nem kötődik szorosan a nyugdíjkorhatár betöltéséhez, leválasztunk a rendszerről (ez történt a korhatár előtti, a szolgálati és a rokkantsági nyugdíjakkal - bár éppen ellentétes hatást ért el a nők kedvezményes nyugdíja).
- A másik kézenfekvő lehetőség, hogy addig emeljük a korhatárt, amíg csak társadalmi robbanás nélkül lehetséges (most közelítünk a 65 évhez, s a már bevált lépcsőzetes lopakodó technikával felnyomható ez jóval magasabb életkorra is).
- A harmadik lehetőség, hogy minden létező módon próbáljuk fehéríteni a jövedelmeket - amelyek után fizetni kell a járulékokat.
- A negyedik lehetőség, hogy észrevétlen kis igazításokkal nehezítjük a nyugdíjjogosultság szerzését (mi lehet szolgálati idő és mi nem, milyen keresetet lehet nyugdíjjárulék alapjául tekinteni és mit nem, etc.).
Meg lehet pendíteni, hogy annak több nyugdíj járjon, aki megfelelő számú jövőbeni járulékfizető előállításáról gondoskodott, azaz felnevelt legalább két szakképzett és itthon maradó gyereket (s lehet tesztelni az egy gyermekes, a gyermektelen vagy a nem szakképzett sok gyermekes társadalmi rétegek reakcióit).
S persze az is lehetséges, hogy csoda történik, és a szent tehenet mégis fel lehet áldozni, mert maga a hitrendszer változik. Ilyen megoldás lehet például, ha a munkajövedelmek járulékoltatására épülő folyó finanszírozás töredező paradigmáját felváltanánk a fogyasztási adóra épített állampolgári alapnyugdíj, s az azt kiegészítő kötelező nyugdíjcélú öngondoskodás eszméjével. A kormányzat is egyre inkább hajlik a nyugdíjcélú öngondoskodás támogatására, a meglévő, adójóváírással támogatott lehetőségek mellett a nyugdíjcélú államkötvények tervezett kibocsátása is erre utal.
Azt azért mindenképpen érdemes belátnunk, hogy ha a nyugdíjas jövőbe vezető szállítóeszköz marad a 120 éves bismarcki omnibusz, akkor a napról-napra gyöngülő vontatólovak belátható időn belül végképp kilehelik a lelküket. S akkor már késő lesz bármely politikai erőnek megkísérelnie azt, hogy már vénülő kezével megfogja a vénülő választópolgárok kezét. Mert az mind ökölbe szorul.
Öregszik a társadalom - de erről nem veszünk tudomást
Mi az első reakciója egy fiatal vagy középkorú embernek, ha a leendő nyugdíja kerül valahogyan szóba? Ráérünk még erről beszélni, messze van még a nyugdíjkorhatár, lehet, hogy meg sem élem, egyébként is az életem mai gondjait kell megoldanom. Meglepő, hogy a legtöbb fiatal azzal söpri le a témát a saját napirendjéről, hogy úgysem lesz nyugdíja, így aztán nem is kell foglalkoznia a kérdéssel. Majd csak lesz valahogy, hiszen eddig is lett valahogy.Ki kell ábrándítanom a halogatókat, a hárítókat, a szőnyeg alá söprőket és a jövő gondjai elől fejüket homokba dugókat. A kijózanító válasz igazságának belátásához csak néhány közismert tényt kell összefüggéseikben megnéznünk.
Mindenekelőtt nem árt, ha tudjuk, hogy a mi leendő nyugdíjunk fedezetét nem a mi saját, mai járulékbefizetéseink teremtik meg (a magánnyugdíjpénztári rendszerben, béke poraira, így lett volna, legalábbis az onnan várt nyugdíj-rész tekintetében). A mi mai járulékbefizetéseinkből ugyanis a mai nyugdíjasok járandóságát fizeti ki a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer.
A mi leendő nyugdíjunkat az utánunk következő generációk járulékbefizetései fedezik majd. Az öregségi nyugdíj pénzügyi alapjai az egymást követő nemzedékek közötti hallgatólagos bizalmi egyezségre épülnek: én fizetem a szüleim nyugdíját, ahogyan ők fizették a nagyszüleim nyugdíját, és az én nyugdíjamat majd fizetik a gyerekeim, ahogyan az ő nyugdíjukat majd fizetik az unokáim. A generációk közötti bizalmon múlik minden, amely a társadalombiztosítás intézményrendszerében ölt testet.
Mindez nagyon jól működik mindaddig, amíg az éppen fizető nemzedéknek nem kell túl sokat költenie az éppen nyugdíjasok ellátására - hiszen ne felejtsük el, hogy az éppen fizető nemzedék mindig kettős eltartási szorításban él, mert a gyermekeit is el kell tartania, fel kell nevelnie. A gyermeknevelés családi kötelezettség (közvetlenül fizetem), a nyugdíjasok eltartása pedig társadalmasított kötelezettség (közvetve, a járulékokon keresztül fizetem).
Mikor kell nem túl sokat költenie a nyugdíjak fedezetének megteremtésére egy aktív korú (fiatal és középkorú) személynek? Vagyis mikor kell nem túl magas nyugdíjjárulékot fizetnie?
- Egyrészt akkor, ha nagyon sokan fizetnek nyugdíjjárulékot - hiszen így többfelé oszlik a finanszírozási teher.
- Másrészt akkor, ha nem kell túl sok nyugdíjas között szétosztani a járulékbevételt, hiszen így kevesebb bevétel is elég.
Persze az is segít, ha a nyugdíjban töltött életszakasz nem túl hosszú, mivel így nem kell nagyon sokáig fizetni egy adott nyugdíjas részére a nyugdíját, vagyis kevesebb bevétel is elég lesz.
Mi akkor a gond? A képlet egyszerű, a rendszer egy évszázada több-kevesebb sikerrel, de működik, a nyugdíjasok nem halnak éhen, sőt, az egyik legmegbízhatóbb bevételi forrással rendelkező társadalmi réteget alkotják.
Igen ám, de időközben a feje tetejére állt a magyar társadalom (és ha már itt tartunk, egész Európa és a teljes fejlett világ) demográfiai szerkezete. Megborultak az arányok, és a fejlett országokban már nem a fiatalok, hanem az idősek vannak többségben. Soha nem volt még például olyan a történelemben, hogy a 60 évesnél idősebbek többen legyenek, mint az 5 évesnél fiatalabbak.
Az öregedés folyamata ráadásul évről-évre gyorsul, ennek következtében pedig recsegni-ropogni kezdett a jól kitalált nyugdíjrendszer. Miért is? Azért, mert csökken a járulékfizetők (a fiatalok és a középkorúak) száma, miközben nő a nyugdíjasok száma. A járulékterhelés - ami az aktív korosztályokat terheli - egyre kevesebb ember között oszlik meg, miközben a beszedett járulékbevételt egyre több ember között kell szétosztani.
Növeljük tehát a járulékbevételt - vagyis a fiatalok és középkorúak terhelését -, hogy szinten maradjon, sőt, nőjön a szükséges bevétel? Vagy csökkentsük a nyugdíjakat, azaz a bevételcsökkenést kínkeservvel tudomásul véve ezt a kevesebbet osszuk többfelé?
Az első esetben az aktív generációk haragját, a második esetben a nyugdíjas társadalom dühét váltjuk ki. Sem ez, sem az nem könnyen járható út. De akkor mit lehet tenni?
Ha az éppen aktív generációk befizetései nem fedezik az éppen nyugdíjas generációknak a részükre megígért nyugdíjakat, akkor azért az állam előtt több választási lehetőség is nyílik:
- módosíthatja a nyugdíjba vonulás feltételeit (például megemeli a nyugdíjkorhatárt), vagy
- az adóbevételekből (esetleg külföldi vagy belföldi kötvénykölcsönből) pótolja a nyugdíjjárulék-bevételből hiányzó összeget, vagy
- általában kevesebb nyugdíjat fizet (módosítja a nyugdíjszámítás képletét, lopva elinflálja a nyugdíjak vásárlóértékét),
- vagy egyszerűen visszaterheli a családokra az idősek eltartásának terhét.
Magyarországon mindegyik lehetőség igénybe vételére látunk példát már most is.
A nyugdíjkorhatár jelenleg is fokozatosan nő, amíg el nem éri az 1957-ben született korosztálytól kezdve a 65 évet (és amint említettem, nincs arra semmilyen garancia, hogy ez nem nőhet tovább).
A nyugdíjkassza költségvetését már most ki kell egészíteni minden évben (hiába állítja a frissen elfogadott költségvetési törvény, hogy erre nem lesz szükség, hiszen a tavalyi és a tavalyelőtti és az azelőtti összes költségvetési törvények is ugyanezt állították, mégis több száz milliárdot kellett utólag évente belepumpálni adóbevételekből meg ki tudja, miből a kasszába, hogy ki tudják fizetni a nyugdíjakat) - és ahogyan nő a külföldön dolgozó honfitársaink jelenleg közel félmilliós létszáma, akik nem itthon fizetik a járulékaikat, ez a kényszerű kiegészítés egyre nagyobb összegekre rúghat.
A nyugdíjszámítás képlete az utóbbi években többször is módosult (sokan sokféle megfontolásból dühöngtek például a járulékplafon eltörlése miatt), s emellett - a nők kedvezményes nyugdíja kivételével - megszűnt minden korhatár előtti nyugdíjlehetőség, és sokak igazi fájdalmára megszüntették a rokkantsági nyugdíjakat is.
Az Alaptörvénybe pedig - láss csodát! - kínai mintára bekerült, hogy a rászoruló idős szülőkről a nagykorú gyermekeik kötelesek gondoskodni. Amellett, hogy kötelesek gondoskodni a kiskorú gyermekeikről is, természetesen. És az összes nyugdíjasról is, a járulékfizetésük révén, természetesen.
Az alaptörvényi rendelkezés azóta áthatotta a Polgári Törvénykönyv családjogi szabályozását, nem is beszélve a szociális törvény módosításairól, amelyek a kötelező szülőtartásra vonatkozó magyar rendelkezéseket a legszigorúbb európai szabályozássá változtatták.
Mi szűrhető le mindebből? Hova vezet a demográfiai tótágas, a termékenységi sivatag, a kivándorlási óriáshullám, a bevándorlási tilalom (ez utóbbi abból a szempontból, hogy az elvándorló és a meg nem született magyar járulékfizetőket talán pótolhatnák a szorgos bevándorlók)? Hova vezet a várható TB-bevételek összetöpörödése a nyugdíjasok létszámának egyidejű felduzzadása mellett? Egyszerűen fogalmazva: elkerülhető-e a gyorsan öregedő társadalmakban fizetendő nyugdíjak vásárlóértékének drámai zuhanása? S ha nem, akkor mit tehetünk ennek elkerülése érdekében?
Ha bevándorlás jelenleg nem opció, és a nyugdíjrendszer százéves működési alapelvét egy darabig még senki nem meri más alapelvvel helyettesíteni, akkor kizárólag egyetlen módon védekezhetünk hatékonyan: az öngondoskodás révén.
Már szinte hallom nyájas olvasóm fölhördülését: mi a fészkes fürjtojásból öngondoskodnék, amikor épp csak megélek a fizetésemből, a közalkalmazotti illetményemből, a vállalkozói kivétemből vagy az egyéb bevételeimből? Tökéletesen megértem ezt az álláspontot, mégis azt kell mondanom, hogy egy strucc felelősségi szintjén áll ez a fölhördülés.
A ma futóhomokjába dugjuk a jelen gondjaitól lüktető fejünket, s így várjuk, hogy a jövő veszedelmei majd elkerülnek, s nem billentenek csontig ható fájdalommal ülepen minket. Sajnos - s itt jön a kiábrándítás - a jövő veszedelmei nem kerülnek el minket, mert pont az útjukban élünk.
Ha nem kezdünk el minden elhárító és védekező ösztönünket legyőzve a jövő gondjaival is foglalkozni, akkor azok ezerszeres erővel támadnak majd ránk. Akkor, amikor már nem lesz erőnk védekezni sem.
Öregszik a társadalom - az öngondoskodás többé nem választás kérdése
Ahogyan már említettem, a magyar állam is fölismerte, hogy öngondoskodás nélkül Magyarország egy-két évtizeden belül nem vénnek való vidék lesz. Talán e felismerés, talán egyéb késztetések nyomán jelenleg a magyar állam már háromféle nyugdíjcélú megtakarítást is adójóváírásokkal támogat. Az önkéntes nyugdíjpénztári tagdíjfizetés és a nyugdíjelőtakarékossági számlára történő befektetés mellett a nyugdíjbiztosítási szerződések alapján elhelyezett megtakarítások után is kérhető a befizetett személyi jövedelemadóból a megtakarítás 20%-ának megfelelő összeg jóváírása (a háromféle előtakarékosságra idén is összesen 280 ezer Ft erejéig).A nyugdíj-előtakarékosságban megtestesülő öngondoskodás pillanatnyilag az egyetlen ismert és működő eszköz, amellyel elűzhetjük az időskori elszegényedés egyébként elkerülhetetlenül közelgő árnyait. Hogy Magyarország maradjon a jövőben vénnek (is) való vidék.
Dr. Farkas András
NyugdíjGuru News alapító főszerkesztő
www.nyugdijguru.hu
A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ
