Franciaország az utóbbi években sűrűn került válságos helyzetbe, ami abból is látható, hogy 2015 óta többször is rendkívüli állapotot kellett hirdetni, illetve azt hosszú hónapokig, vagy akár egy-két évig fenntartani: előbb a párizsi terrorakciók nyomán, majd 2020-tól a koronavírus-járvány okán. A rendkívüli állapot lehetővé tette, hogy az elnök és kormánya átmeneti érvényű intézkedéseket hozzon az országgyűlés megkerülésével. Bár a rendeleti úton történő kormányzásnak megvan az a kényelme, hogy nem kell egyezkedni sem a parlamenti ellenzékkel, sem a párton/koalíción belül ellentétes véleményt megfogalmazókkal, ugyanakkor érdemi vita hiányában annak is megnő a kockázata, hogy gazdasági-társadalmi szempontból szuboptimális döntéseket hoznak.
A koronavírus-járvánnyal kapcsolatban foganatosított kormányzati intézkedések – boltbezárások, kijárási tilalom, gyülekezési tilalom, iskolabezárások, kultúra, sport és egyéb szórakozási lehetőségek korlátozása – a bruttó hazai termékben (GDP) mért francia gazdasági teljesítmény második világháború óta nem tapasztalt mértékű visszaesését okozták. Eme visszaesés zöme 2020 első és második negyedévére esett (-5,7 és -13,5 százalék), amelyet gyors „visszapattanás” követett a harmadik negyedévben (+18,6 százalék). Némi megingást követően a francia GDP végül 2021 utolsó negyedévében tudta felülmúlni a koronavírus előtti maximális szintet (lásd 1. ábra). Bár ez utóbbi esemény kétségtelenül gyorsabban következett be, mint a 2008-as globális pénzügyi válság idején (12 helyett 9 negyedév alatt), azért a következő évek döntéshozói számíthatnak rá, hogy a COVID-válság elhúzódó hatása alapvetően befolyásolja majd a mozgásterüket.
A leendő elnök és kormánya számára az egyik legfőbb, már rövid távon is jelentkező gazdasági kihívást az fogja jelenteni, hogy a válságkezelő csomagok kifutásával a vállalkozások (és az ott dolgozók) egy része bajba kerülhet. A franciák – bár a vissza nem térítendő segélyek jelentős szerepet játszottak a mikro- és kisvállalkozások életben tartásában – a közepes és nagyobb cégeknél inkább az állami garanciával megtámogatott bankhitel eszközét tekintették megfelelő válságkezelési eszköznek. Eközben, az elmúlt két évben – a bőkezű állami munkahelymentő támogatásoknak hála – jóval több munkavállalónak maradt meg az állása, mint az európai versenytársak többségében. A visszaálló piaci viszonyok közepette különböző forgatókönyvek, illetve azok kombinációja valósulhat meg. Egyrészt, szükségessé válhat a „kapun belüli” fölös munkaerő elbocsátása. Másrészt, bár a felpörgő infláció az adósoknak kedvez – vagyis megkönnyítheti a cégek számára a bankhiteleik visszafizetését – azért előfordulhat, hogy a válság idején mesterségesen életben tartott ún. „zombicégek” közül sok tönkre megy, ami egyébként jól működő, versenyképes vállalkozásokat is magával ránthat.
Miközben a COVID-válság két éve alatt az államadósság kb. egyötödével nőtt és a GDP 120 százaléka körüli szintre emelkedett, a fenti szcenáriók – a munkanélküliek számának növekedésén, illetve az állami garanciák beváltásán keresztül – az állam folytatódó túlköltekezését vonhatják maguk után. Tény, hogy a járvány kezdetén még védhető érvrendszer támasztotta alá a válságmenedzselési intézkedéseket: mivel a kormányzat kényszerítette a gazdaságot a leállásra, logikus volt, hogy állami támogatással igyekszik a segítségükre. Ez utóbbi pedig nagyon olcsó – nulla százalék körüli, vagy éppen negatív kamatozású – hitelekkel volt refinanszírozható.
Az alacsony kamatok kora azonban nem tart örökké.
A 10 éves lejáratú francia államkötvények kamata például az utóbbi másfél évben közel másfél százalékponttal emelkedett, mely elmozdulás kétharmadára 2021 december közepe óta került sor. Amennyiben a kamatemelkedés folytatódik, a további eladósodás csak növekvő költségek mellett lesz lehetséges.
Kérdés: miből lehet a folyamatot finanszírozni? És itt kell rátérni a leendő elnök előtt álló másik nagy gazdasági kihívásra, amely már középtávú problémaként jelentkezik: képes-e a francia gazdaság növelni a versenyképességét, megállítható-e az ipar súlyának évtizedek óta tartó csökkenése, esetleg elindul-e egyfajta újraiparosítás?
2021-ben a francia külkereskedelmi forgalomban 85 milliárd eurós rekord deficit keletkezett. Ennek oka korántsem az energiaimport megdrágulásában keresendő – a nettó „energiaszámla” még éppen a válság előtti idők szintje alatt maradt –, és nem is a szolgáltatáskereskedelemben (amely még növelte is a többletét), hanem kizárólag a feldolgozóipar (főként a közlekedésieszköz-gyártás, repülőipar, gyógyszeripar) romló teljesítményében. Mindössze két iparágban volt javulás: a luxusiparhoz tartozó bőriparban és a szeszesital-gyártásban.
Franciaország, mint ipari-, illetve általában fizikai termék-előállítási telephely, évtizedek óta hanyatlást mutat. Az ipari munkahelyek számának csökkenése gyakorlatilag az első olajválság (a hagyományos energiaigényes iparágak visszaszorulása) óta tart, és a folyamatot az 1990-es évektől kezdődően a tőke szabad áramlása is megkönnyítette. Bár az innováció zömében az országban maradt, a termékelőállítás egyre növekvő mértékben került külföldre. Franciaország egyre inkább a szolgáltatásokra szakosodott. Miközben a fenti változások a többi fejlett országban is hasonlóan bekövetkeztek, azért a folyamat sebességében vannak különbségek: a franciák, az utóbbi bő két évtizedben, nagy eurozóna beli versenytársaikhoz képest rohamos ütemben veszítik el a termékexporttal mérhető nemzetközi versenyképességüket (lásd 2. ábra).
A koronavírus-járvány elemi erővel döbbentette rá a franciákat arra, mennyire kiszerveződött tőlük a termékgyártás, milyen nagyfokú függőségbe kerültek a világ többi országától. Az első hetekben mindenből hiány volt: maszkból, védőruhából, gyógyszerből és orvosi műszerből, mindenből, ami a betegellátáshoz vagy a védekezéshez kellett. A kezdeti sokk emlékére vezethető vissza, hogy az elnökválasztási kampányban több jelölt is kiállt az ország újraiparosítása mellett (legalább az olyan stratégiai szektorokban, mint például az élelmiszer-ellátás, az egészségügy vagy a honvédelem), illetve tartotta fontosnak bizonyos fokú önellátás szükségességét. Ez utóbbi mellett szól az is, hogy a feldolgozóipari munkahelyek általában értékesebbek, mivel a termelékenység ott jóval gyorsabban nő, mint a primer vagy a tercier szektorban. Miután azonban évtizedetek teltek el a fokozatos ipartalanodással – főként, mivel a franciák (a németekkel ellentétben) nem az adott iparágak csúcsminőségű termékosztályaiban erősek, hanem a középső szegmensben, ahol már az újonnan iparosodó országok is komoly versenyt támasztanak – , és szakmák százai merültek feledésbe, rendkívül költségesnek ígérkezik a folyamatot megfordítani. 2021 végén Franciaországban a munkanélküliség 8 százalékos szinten állt, miközben az állások közel 2 százaléka – alkalmas munkaerő hiányában – betöltetlenül maradt. Megjegyzendő, hogy az újraiparosítás még akkor sem garantált, ha adott iparágban rendelkezésre áll a megfelelően képzett emberanyag, mivel a Távol-Keletről visszatelepített tevékenység, költséghatékonysági megfontolásból, könnyen valamelyik új tagállamban landolhat.
A versenyképesség növeléséhez a kormányzati tanácsadók – miután a foglalkoztatáshoz kötődő adókedvezmények már egy évtizede működnek Franciaországban – mostanában a termeléshez kötődő adók leépítését, a közkiadások csökkentését, a heti munkaidő növelését, valamint a szakképzés támogatását javasolják [3]. Tény, hogy az említett négy téma közül az első háromban a franciák az Európai Unió rekorderei közé tartoznak, vagyis van tere az ilyen irányú reformoknak. Kérdés azonban, hogy a francia társadalom jelenlegi állapotában képes lenne-e tolerálni a munkakörülmények romlását, vagy a közszolgáltatások megdrágítását/leépítését. Az elmúlt 5 év gyakorlatilag heti szinten megtartott országos tiltakozási akciói mindenesetre kétségessé teszik a fenti kérdés egyszerű megválaszolását.
További problémát jelent, hogy középtávon mind a vállalati, mind az állami szférában – már a működés szinten tartásához is – jelentős költséggel járó beruházásokra lesz szükség. Az európai programok keretében a digitalizációs és klímavédelmi célok eléréséhez évente a GDP több százalékának megfelelő szintű fejlesztések válnak szükségessé. Eközben a közszolgáltatások közül az egészségügy, illetve az oktatás/szakképzés feltőkésítése, valamint ez utóbbihoz kapcsolódóan az ifjúság felkarolását célzó programok beindítása elkerülhetetlen. Franciaországban a 15-29 éves korosztály egyhetede, 1,5 millió fiatal, sem a munkaerőpiacon, sem az oktatásban vagy képzésben nincs jelen. Ez a „hiányzás” évente több mint 22 milliárd euróba, az ország GDP-je kb. egy százalékának megfelelő összegbe kerül, míg további 0,4 százalékpontot jelent az az elmaradó haszon, ami a fiatalok társadalmi integrációja esetén megvalósuló többletfogyasztásból adódna.
Összességében elmondható, hogy a júniusig felálló országvezetésnek lesz hová önteni a közpénzeket, mert mind a vállalati szférában – a versenyképesség növelését célzó modernizációs (valamint a digitális és energetikai átállással kapcsolatos) beruházások révén – mind a közszférában – az egészségügy és az oktatás/képzés terén szükséges kapacitásbővítések révén – hatalmas támogatási, illetve forrásigény halmozódott föl. És akkor még nem beszéltünk az egyenlőtlenség növekvő problémájáról – legyen szó akár jövedelmi-, vagyoni-, lakhatási, a fiatalok boldogulási esélyeivel kapcsolatos egyenlőtlenségről, vagy akár az egyenlőtlen regionális fejlődésből származó problémákról – melyeknek mind a megoldása, mind pedig megoldatlanul hagyása irdatlan társadalmi-gazdasági költségekkel jár.
Honnan lesz minderre pénz? Amennyiben a fenti elképzelésekhez szükséges forrásokat az elmúlt három elnöki ciklus során bejáratott módon, vagyis a lakosság zömét alkotó dolgozói és kistulajdonosi rétegek terheinek a növelésével, illetve folytatódó munkaügyi reformokkal és a szociális ellátórendszerek „racionalizálása” révén próbálják meg előteremteni, úgy az a politikával szembeni további bizalomvesztéshez és társadalmi feszültségekhez vezethet.
Márpedig az európai integrációnak egy politikailag és gazdaságilag egyaránt stabil Franciaországra lenne szüksége.
Alternatívaként szóba jöhetne a jelenlegi társadalmi szerződés újragondolása, s ennek megfelelően az intézményrendszer olyan irányú gyökeres reformja, amely nagyobb beleszólást és ellenőrzési lehetőséget adna a társadalom tömegeinek a különböző hatalmi ágak működésébe. Ez nyilvánvalóan maga után vonná a társadalmi újraelosztás kötelező felülvizsgálatát, miáltal az utóbbi évtizedekben megkímélt legfelső társadalmi rétegek is növekvő mértékben lennének bevonva a közterhek viselésébe. Mivel ilyen programmal az 5 esélyes jelölt közül mindössze egyetlen rendelkezik, ez utóbbi alternatíva megvalósulására igen csekély az esély.
Somai Miklós az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének munkatársa
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Címlapkép: Getty Images
