Több megfontolás is szólhat amellett, hogy csökkenjen a jövedelemadózás súlya. Az utóbbi időben egyre népszerűbbé vált az a nézet, hogy a jövedelmek (direkt) adóztatására épülő rendszerekről a fogyasztás (indirekt) adóztatására érdemes koncentrálni. Ennek magyarázata röviden az, hogy a két rendszer között a választást inkább az adóbeszedési hatékonyság és az adminisztratív költségek alapján érdemes meghozni. Ebből a szempontból a fogyasztási adók, azon belül is elsősorban a forgalmi adók elég jó tulajdonságokkal bírnak.
Egy másik elvi magyarázat a jövedelmi típusú adók súlyának csökkentésére, hogy inkább adóztassuk meg az embereket akkor, amikor az előállított értéket elfogyasztják, mintsem akkor, amikor az előállításukból származó jövedelmet megkeresik.
További gyakorlati érv, hogy az szja az egyik legkarakteresebb feladatát, a jövedelmek újraelosztását idehaza amúgy is csak igen korlátozottan végzi el. A magyar szja ugyanis (még az egykulcsos adók rendszert alkalmazók körében is csaknem unikális módon) lineáris, vagyis nem alkalmas arra, hogy szűkítse a társadalomban a jövedelemkülönbségeket.
(Ráadásul miközben az egyik oldalon mérsékelni akarjuk a jövedelmi típusú adók súlyát, máshol mintha kevésbé lennénk érzékenyek. A vállalati jövedelmek adóterhelése az elmúlt években jelentősen emelkedett, pedig ha valamiben konszenzus van a tudósok között, az az, hogy ezeknek az adóknak a tulajdonságai az optimális adózás szempontjából igen kedvezőtlenek. Jellemzően az adózást akkor javasolják, ha a vállalati jövedelemből személyes jövedelem válik. Persze ezt az elvet sehol nem alkalmazzák tökéletesen a világon, de a globális adózási tendenciák elég egyértelműen ennek a megfontolásnak a térnyeréséről árulkodnak.)
Csak egy gyors számítás annak érzékeltetésére, hogy egyetlen adó túlsúlya milyen magas adókulcsokat tud okozni: amennyiben a végső fogyasztás megadóztatásából kívánnánk beszedni az összes költségvetési bevételt, 80%-os forgalmi adókulcsot kellene alkalmazni.
Bár szimpatikusnak tűnhet az a gondolat, hogy inkább adóztassuk meg az embereket akkor, amikor az előállított értéket elfogyasztják, mintsem akkor, amikor az előállításukból származó jövedelmet megkeresik, valójában a témával foglalkozó kutatások szerint a kétféle adóztatás gazdasági ösztönzés, torzítás szempontjából hasonló eredményre vezet.
További elgondolkodtató szempont, hogy vajon milyen elosztási kudarcokhoz vezet egy lineáris szja magas adókulcsú áfa-terheléssel egy párban. Az áfát ugyanis a jövedelemre vetítve degresszív adónak tartják - mivel a hazai rendszerben a 27, illetve 18%-os kulcsok alá tartozik az alacsony jövedelműek fogyasztásának jelentős része, idehaza a megállapítás fokozottan igaz lehet. Mivel ingatlanadózás nincs, és más típusú tárgyi adózás is csak kis súllyal szerepel az adórendszerünkben, jószerével alig találunk olyan elemet, ami a társadalmi jövedelemkülönbségek szűkítését szolgálná. Esetleg a gyermekesek szja-kedvezménye lehet ilyen, de az szja-adókulcs csökkentése ezt is szűkítené. Ez ma még talán nem olyan súlyos probléma (a közhiedelemmel ellentétben a hazai társadalmi jövedelemegyenlőtlenségek nemzetközi összevetésben még nem nagyok), de az utóbbi évek felmérései már az olló nyílásáról árulkodnak.
Persze mondhatjuk, hogy a fenti szempontok alapján a helyzet nem romlik tovább, ha az adócsökkentést a költségvetési kiadások rovására hajtjuk végre, vagy a gazdasági növekedésből származó adóbevételekkel pótoljuk a kiesést. Ugyanakkor jól látható, hogy az elmúlt években még a költségvetési kiigazítási kényszer mellett sem igen tudott csökkenni az állami kiadási szint, ráadásul mintha a társadalmi közfelfogás sem ezt az irányt tartaná helyesnek. A növekedési kilátásokat figyelve pedig még hosszú éveknek kell eltelnie ahhoz, amíg az szja-csökkenésből előálló 600 milliárd forintos költségvetési lyukat betömi a gazdasági gyarapodás.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy a jelenlegi foglalkoztatási helyzetben nem biztos, hogy a munkát terhelő elvonások közül éppen az szja-t kellene csökkenteni. Az egykulcsos adó bevezetése, és a hozzá kapcsolódó kormányzati intézkedések (minimálbér-emelés, kötelező béremelések) a képzetlen rétegek foglalkoztathatóságát jelentősen ronthatták. A munkaerőpiac kínálati oldalán a szigorítások elég ösztönzőt jelenthetnek ahhoz, hogy kimondjuk: a strukturális okok mellett inkább a munkaerő kereslettel van a baj. Így viszont a foglalkoztatás munkaáltatói költségeit lenne érdemes csökkenteni, ahogy azt a munkahelyvédelmi programban meg is célozta a gazdaságpolitika.
Az adópolitika érdekes világából érdemes még valamire felhívni a figyelmet. A jövedelem vs. fogyasztás dilemmában több szempontból jó kompromisszumnak tűnik az úgynevezett cash-flow adó. Ez ugyanis egy olyan jövedelemadó, ami valójában a fogyasztást adóztatja meg azáltal, hogy a megtakarítás-változással lehet korrigálni az adóalapot. Igaz, ezt egykulcsos formában már tényleg elég nehéz lenne bevezetni.
