Még 2016-ban, az EU-s migrációs válság csúcsán Orbán Viktor magyar miniszterelnök többször is beszélt arról, hogy a visegrádi országok erős együttműködésére van szükség, hogy egyensúlyt teremtsen az uniós döntéshozatalban „Kelet és Nyugat” között. A kormányfő hosszú éveken át rendre elismételte, hogy meg kell dönteni a német–francia-tengely uralmát, az újonnan csatlakozott tagállamoknak nagyobb beleszólásra van szükségük a brüsszeli politikába.
„Tény, hogy a V4 országainak nem sikerült elérniük érdekeik megfelelő érvényesítését az unió keretén belül. Tény, hogy mi, közép-európaiak látványos megkülönböztetést szenvedünk el. Azt állítom, ha nem lépünk föl erőteljesebben és közösen, ez a helyzet nem is fog változni” – írta Szamizdat 7. című nyílt levelében, amelyet Mikuláš Dzurinda korábbi szlovák miniszterelnöknek, a Wilfried Martens Európai Tanulmányok Központja elnökének címzett.
A magyar politikus azóta is többször beszélt erről a megosztottságról az EU-ban, de a V4-es országok egymástól való eltávolodása miatt – miután az orosz–ukrán háborúban a magyar, majd később a szlovák álláspont éket vert a felek közé –, az elképzeléseit újragondolta. Emmanuel Macronnak már egy teljesen másfajta felosztást vázolt fel, amikor decemberben a francia elnök tárgyalásra hívta miután Orbán Viktor vétót lengetett be az ukrán EU-csatlakozási tárgyalások megkezdésére.
Állítólag azt fejtette ki az Élysée-palotában, hogy milyen geopolitikai kockázatokat lát az ukrán csatlakozásban. Szerinte az EU-n belül egy olyan „erőközpont” jönne létre, amelyet az Egyesült Államok uralna katonailag, politikailag és gazdaságilag is. Ehhez az észak-közép-európai zónához tartozna szorosabban a három balti állam, Lengyelország, az Oroszország által területének egy részétől megfosztott Ukrajna, valamint lazábban Románia is. Ezek az országok, amelyek Oroszországtól tartva szorosabb kapcsolatot ápolnak az USA-val.
Mostani hírek szerint ez a tengely létre is jön, mivel a skandináv és északi, valamint a balti államok mellett Lengyelország, Csehország és Románia egy közös frakciót hozna létre az Európai Tanácson belül, hogy az uniós védelmi és transzatlanti politikába nagyobb beleszólást szerezzenek.
Azonban az irányultság más: egy az új „szövetségről” szóló elképzeléseket és tárgyalásokat ismerő forrás arról beszélt a Portfolio-nak, hogy éppen az az együttműködés alapja, hogy az EU önálló, független katonai és diplomáciai tényező legyen.
Ahogy azt más lapunknak nyilatkozók is megerősítették, ennek három oka van, ami részben ellentétes az Orbán Viktor által ismertetett politikai dinamikától:
- Az orosz–ukrán konfliktus miatt nyilvánvaló, Európának képesnek kell lennie arra, hogy erőt mutasson,
- Az Egyesült Államok kiszámíthatatlan szövetséges lesz, ha Donald Trumpot újra megválasztják elnöknek, de ha a demokrata Kamala Harris is lesz az elnök, szükséges, hogy erősen képviseljék az EU érdekeit a transzatlanti párbeszédben,
- Harmadjára a hagyományosan domináns német–francia-tengely meggyengülése miatt szükség van egy karakán irányra az unió kül- és biztonságpolitikájában is.
Kell a francia–német pótlék
Európa keleti hatalmainak növekvő befolyása nem új jelenség: miután Oroszország teljes körű invázióba kezdett Ukrajnába, ezen országok átvették a kezdeményezést a Moszkvával szembeni fellépésben és Kijev támogatásában. A hatalmi erőtér azonban nem alakulhatott ki mivel az előző lengyel kormány jogállamisági vitába keveredett Brüsszellel, ami az északi országoknak elfogadhatatlan volt. Mára a politikai helyzet átalakult, Franciaország és Németország, az EU hagyományosan vezető duója, belpolitikai kihívásokkal néz szembe, és politikailag kimerültnek tekintik őket.
„Egyfajta vezető nélküli Európával állunk szemben” - mondta Piotr Buras, az Európai Külkapcsolati Tanács varsói irodájának vezetője a Politicónak az ügyről. Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár egyaránt belpolitikai problémákkal küszködik, ami olyan hatalmi vákuumot teremt, amely szokatlan lehetőséget kínál más nemzetek számára, hogy előrelépjenek.
Lengyelország Donald Tusk miniszterelnök vezetésével megpróbálja kihasználni ezt a helyzetet, az Európai Unió Tanácsának korábbi vezetőjeként pedig arra is nagy tapasztalata van, hogyan hangolja össze a tagállamok eltérő céljait és érdekeit az EU-ban, valamint a transzatlanti kapcsolatokban. Tusk védelmi kiadásai, Washingtonhoz való pragmatikus hozzáállása és Ukrajna egyértelmű támogatása sok kelet-európai ország számára vonzóbb szövetségessé tette őt, mint Macron vagy Scholz.
Radek Sikorski lengyel külügyminiszter aktívan újradefiniálja az EU transzatlanti kapcsolatokhoz való hozzáállását, és a NATO előnyeiről szóló erősebb kommunikációt folytat Washingtonban is, miközben felkészül a novemberi amerikai elnökválasztást követő lehetséges változásokra. Sikorski várhatóan azt az üzenetet hangsúlyozza majd a közelgő varsói biztonsági fórumon, hogy partnerség kell Európa és az USA között, de az uniónak önálló nagyhatalommá kell válnia.
Tusk stratégiai lépést tett azzal, hogy Piotr Serafint, egy magas rangú diplomatát és tapasztalt uniós szakembert nevezte Lengyelország brüsszeli európai biztosának. Serafin valószínűleg olyan kulcsfontosságú tárcát kap, mint például a közös költségvetés felügyelete, amely kulcsfontosságú lesz a védelmi kiadásokra összpontosító mandátum során.
Emellett a szövetség számíthat Kaja Kallasra, Észtország korábbi miniszterelnökére és az EU újonnan kinevezett vezető diplomatájára is. Kallas már bizonyította, hogy képes legyőzni a német ellenállást, amint azt mutatja, hogy Berlin kezdetben vonakodott attól, hogy őt nevezzék ki külügyi főképviselőnek. Várhatóan ő fogja áthidalni a szakadékot Lengyelország, a balti államok és az északi országok között, és egy erős szövetséget alkot az EU-n belül – ahogy azt többször is megtette az orosz–ukrán háború kitörése óta, amikor számtalanszor közvetített az északi- és keleti-tagállamok, valamint a német–francia duó között.
A litván Andrius Kubilius és a lett Valdis Dombrovskis, mindketten tapasztalt politikusok, hazájuk őket jelöli az Európai Bizottságba, ami további súlyt ad a kialakulóban lévő koalíciónak.
Magyarország biztosan kimarad: a budapesti oroszokkal és Kínával szembeni baráti álláspont elfogadhatatlan minden országnak a Fekete-tengertől a Skandináv-félszigetig
– mondta egy balti diplomata, amikor a magyar csatlakozási esélyekről kérdeztük. Jelezte, hogy mivel a kormány túl gyakran akasztja meg az uniós döntéshozatalt vétókkal, valamint Ukrajna szuverenitásában is eltérő állásponton van, ezt a „nézetkülönbséget nem akarják importálni”. Az EU-elnökséget is veszélybe sodró moszkvai, pekingi és floridai látogatásokat további ellenérvként emelte ki forrásunk.
Nem bukik ezzel még a „Nyugat”
E fejlemények ellenére Franciaország és Németország továbbra is az EU legjelentősebb szereplői maradnak a strukturális hatalom szempontjából. Lengyelország és szövetségesei kihívásokkal néznek szembe, ha Berlin és Párizs teljes támogatása nélkül akarják keresztülvinni a kezdeményezéseiket. Az ezen „szárnyállamok” által tanúsított céltudatosság és stratégiai vízió azonban jelentős előnyt jelent számukra a politikai vitákban.
Ráadásul már nem először kezdik ki a német–francia szövetséget: a brexit előtt az Egyesült Királyság közel négy évtizeden keresztül próbálkozott egy alternatív hatalmi erőtér kialakításával, hosszútávú siker nélkül. Az elmúlt időszakban pedig Giorgia Meloni vezetésével Olaszország is próbált új szövetségeseket találni, valamint a már említett V4-es összefogás is megpróbált megmaradni a porondon.
Most viszont egyáltalán nem biztos, hogy a német–francia szövetséget nem játssza ki Párizs: Emmanuel Macron elnök kapcsolata nem kifejezetten jó Olaf Scholz-cal, és a francia belpolitikai problémák miatt már többször is partnert keresett más tagállamokban egy-egy számára fontos ügyben. Macron viszonylag jó kapcsolatot ápol mind a svéd, mind a balti, mind a lengyel vezetéssel.
Amint arról már írtunk, könnyen elképzelhető, hogy inkább melléjük áll, hogy az EU gyors és hatékony döntéshozatalát biztosítsa, miközben a német kormány egyre óvatosabb, vonakodóbb és távolságtartóbb a reformtörekvések ügyében.
Emellett Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is várhatóan szorosan együttműködik majd ezzel a kialakulóban lévő szövetséggel, amint megkezdi második ciklusát a végrehajtó testület élén. A 19. GLOBSEC Fórumon Prágában tett közelgő látogatása, ahol beszédet mond és átveszi a cseh és szlovák transzatlanti díjat, aláhúzza az új dinamika iránti elkötelezettségét.
Sok szempontból kérdéses még az új szányállamok koalíciójának jövője, ugyanis a hagyományosan fukar skandináv országokkal szemben a baltiak, Csehország, Lengyelország és Románia a fokozottabb uniós támogatáspolitika híve, ami még konfliktusokhoz vezethet. Ugyanígy a közös kül- vagy támogatáspolitika kialakítása is vitás pont lehet, mivel a társulni akaró államok elég eltérő érdekekkel bírnak. Azonban elképzelhető, hogy összefogva még dominánsabban képviselhetik azt az álláspontjukat, hogy Ukrajna segítését fokoznia kell az Európai Uniónak, valamint határozottabban kell fellépnie az Oroszország okozta biztonság-, és a Kína jelentette kereskedelempolitikai kihívásokkal szemben.
Címlapkép forrása: EU
