Megszületett a mesterterv: valóban ez mentheti meg a háborús pusztítás miatt élhetetlenné vált régiót?

Trump február negyedikén lényegében bombát robbantott: bejelentette, hogy át tervezi venni az irányítást a Gázai övezet fölött, ahonnan kitelepítené a palesztin lakosságot annak érdekében, hogy „a Közel-Kelet riviéráját” hozza ott létre. A kitelepített arab lakosságnak Egyiptomban és Jordániában venne földeket, ahol elképzelése szerint boldogan és békében élhetnének. A két érintett arab állam finoman szólva sem rajongott az amerikai elnök elképzeléséért, így éppen egy hónappal a meredek ötlet után, március 4-én Kairóban nyilvánosságra hozták a saját béketervezetüket, amely bár jóval humánusabb, a nemzetközi porondon ugyanúgy gyenge lábakon áll.

Ütköző érdekek: ki mit akar Gázában?

Donald Trump tavalyi megválasztásával az izraeli és az amerikai elképzelések lényegében azonos pontra jutottak az övezet jövőjével kapcsolatban: Trump jó ingatlanosként befektetési lehetőséget lát a romokban heverő övezetben, abból iroda- és üdülőkomplexumot csinálna. Az amerikai elnök egyébként tett olyan kijelentéseket is, hogy az újjáépítést követően a palesztinok egy része visszatérhetne az övezetbe, de Trump hasonló helyzetekben egyébként is gyakran mond saját magának ellent, így nem meglepő, hogy nagyjából senki nem veszi biztosra, valóban ideiglenes kitelepítésről lenne-e szó, vagy a nemzetközi jogban egyértelműen tiltott áttelepítésről.

Jeruzsálem esetében az egyetlen pont, amiben a rendkívül fragmentált politikai közeg nagyjából egyetért az, hogy a Hamász által irányított Gáza biztonsági fenyegetést jelent az országra nézve, arról azonban már megoszlanak a vélemények, hogy mi is jelenthetne jó alternatívát. A komoly politikai befolyással bíró szélsőjobb elképzelése szerint Izraelnek ismét teljes egészében meg kéne szállnia az övezetet, ahonnan a Ciszjordániából már ismert telepek felhúzásával lassan kiszorítanák a palesztin lakosságot. A Netanjahu-kormány a jelek szerint egyébként támogatja Trump „riviérás” ötletét, részben azért, mert a rettentő szűkös kormánytöbbség megtartásához szükség van a koalíciós partner szélsőjobb megtartására. Netanjahu egy újabb választást valószínűleg nem nyerne meg, pozíciója elvesztésével pedig ismét napirendre kerülnének az ellene indított korrupciós eljárások, tehát

az izraeli kormányfőnek komoly személyes érdekei is vannak abban, hogy működőképes maradjon a koalíció.

A múlt hét során Egyiptom és Jordánia is előállt egy 112 oldalas tervezettel, ami merőben más elképzelések mentén született: a dokumentum szerint Gáza egy 53 milliárd dolláros segélycsomagot kapna az újjáépítésre (a legtöbb becslés nagyjából 50 milliárd dollárra teszi a munkálatok költségét), a palesztin lakosságnak a munkálatok alatt nem kéne elhagynia az övezetet, a régió vezetését pedig a Palesztin Nemzeti Hatóság látná el, a biztonságot pedig az ENSZ BT által küldött kéksapkás békefenntartók. A Hamász egyébként jelezte, hogy hajlandó lenne lemondani az övezet vezetéséről akkor, ha azt egy palesztin szervezet venné át. A tervezetet az Arab Liga március 4-én el is fogadta.

Ötlet van bőven, probléma annál is több

Az Arab Liga javaslatcsomagját órákkal a megjelenése után lesöpörte az asztalról Washington, hivatalosan azért,

mert nem veszi figyelembe azon realitást, mely szerint Gáza egy romhalmaz, a lakosság pedig nem élhet romok és fel nem robbant lőszerek között emberségesen.

Érdemes leszögezni, hogy az amerikai kritika főleg politikai természetű, ugyanakkor van valóságalapja: az övezet épületeinek megközelítőleg 70%-a összeomlott, vagy komoly strukturális károkat szenvedett, az ENSZ becsélése szerint csak a törmelék eltakarítása 15 évet venne igénybe akkor, ha Izrael teljesen feloldaná a blokádot. Ehhez hozzájön az, hogy az övezetben található robbanószerek döntő többségét egyszerűen nem lehet biztonságosan elszállítani, helyben kell felrobbantani őket. Összefoglalva tehát a lakhatás nem megoldott, az omlásveszély és a fel nem robbant lőszerek folyamatos kockázatot jelentenek, ráadásul az infrastruktúra továbbra is romokban hever: áram, víz, gyógyszer, alapvető higiénia sincs megbízhatóan az övezetben. Az tehát nagyon valószínű, hogy ha meg is indul a terület újjáépítése, a lakosságot muszáj lesz mozgatni, vélhetően az övezeten kívülre.

Kellemetlen tény ugyanakkor az is, hogy sem Egyiptom, sem Jordánia (az igazat megvallva semelyik arab állam) nem szeretne befogadni több százezer palesztin menekültet.

Az övezetben élők hatalmas százaléka alulképzett, ráadásul a generációkon átívelő nyomorúság és kiszolgáltatottság miatt nagyon könnyen radikalizálhatóak. Mindehhez hozzájön az is, hogy a gázai társadalom rendkívül fiatal, a lakosság közel fele kiskorú, a gyermekek pedig ugyebár nem hoznak pénzt a gazdaságba, ezért a szomszédos országok jobb esetben koloncként, rosszabb esetben nemzetbiztonsági fenyegetésként tekintenek rájuk, az ilyen esetekben pedig a humanitárius gondolkodás mindig háttérbe szorul.

Ennek egyik legkiválóbb indikátora az Egyiptom által az övezet mellett felhúzott menekülttábor: Kairó felkészülve arra, hogy a palesztin menekültek tömegesen jutnak át az országba, épített egy fogolytáborra megszólalásig hasonlító, szögesdróttal és őrtornyokkal körülvett komplexumot azért, hogy „szükség esetén biztonságban elhelyezhesse a menekülteket”. A biztonság itt jól látható módon a környéken élő egyiptomiakra vonatkozott, nem a palesztinokra.

Ehhez a problémához már csak amolyan adalékként jön hozzá az, hogy a Hamász jelezte: a hatalmat más palesztinoknak átadnák ugyan, a fegyvereiket azonban biztosan nem. Mivel a szervezetre mind Izrael, mind Washington fenyegetésként tekint, így kijelenthető: amíg egyetlen Kalasnyikov is megmarad a kezükben, addig Jeruzsálem lőni fogja őket.

A Hamász „lemondásával” el is érkeztünk a következő problémakörhöz, a Palesztin Nemzeti Hatósághoz, pontosabban annak vezéréhez, Mahmúd Abbászhoz.

Abbász a közel-keleti diktátorok tipikus mintapéldánya: szép villában lakik, hajlamos megkérdőjelezhető módon kezelni a nemzetközi segélyeket, illetve gyakran félemlíti meg erőszakosan az őt kritizáló politikusokat és újságírókat.

Az általa vezetett Fatah (ami lényegében a Palesztin Nemzeti Hatóságot is adja) és a Hamász közötti legfontosabb érdemi különbség az, hogy a Fatah szekuláris, míg a Hamász iszlamista.

A Hatóság azon képességét, hogy irányítsa Gázát számos szakértő megkérdőjelezi, Izrael pedig egyenesen kizártnak tartja, így az Arab Liga ezen elképzelése eleve komoly ellenszéllel indul. Az igazság az, hogy a Hatóság valószínűleg Ciszjordániában sem túl népszerű, a sajtó elnémítása, valamint a választások hiánya (utoljára 2005-ben tartottak választásokat a területen, azóta Abbász maga jelöli ki a fontosabb politikusokat) mellett ugyanakkor ez nehezen mérhető. Ettől függetlenül valószínű, hogy Abbász Gázában még kevésbé lenne elfogadott vezető.

Szintén nyitott kérdés az, hogy az Arab Liga által megjelölt 53 milliárd dollárt milyen donorok biztosítanák. Kairó elképzelése szerint az összeg nagy része az Öböl-államokból érkezne, illetve más arab államoktól. Az IMF és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank jelen esetben nem igazán jöhet szóba, hiszen ezek az intézmények nem adományoznak, kölcsönt adnak, Gáza pedig ezeket biztosan nem tudná visszafizetni.

Az Egyesült Államok szintén kiesik a képből, egyfelől azért, mert Trump látványosan próbálja az utolsó centig lefaragni az általa fölöslegesnek ítélt kormányzati kiadásokat, másfelől pedig azért, mert ha esetleg nem az ő elképzelései szerint alakulna a gázai helyzet, szinte biztosan nem nyújtana támogatást az övezetnek.

Ugyanakkor az is kérdéses, hogy az egyébként tehetős olajmonarchiák beszállnának-e ilyen összegekkel a munkálatokba. Tény, hogy ezek az országok korábban is támogatták a palesztinokat, de az is, hogy igazán komoly erőbedobást akkor fejtenek ki, ha azt geopolitikai érdekeik is úgy kívánják.

Nincs megoldás a láthatáron?

Pillanatnyilag nagyon úgy néz ki, hogy az Arab Liga Gázára vonatkozó tervezete végül a kukában fog landolni. Mivel a régió államai nem tudnak elég erőt felmutatni, így logikus az a következtetés is, hogy a térségben jelen lévő legerősebb játékos, azaz Washington (ezzel együtt pedig Izrael) fog diktálni az övezet újjáépítése során.

Ugyanakkor ez a humanitárius aggályok mellett felvet egy újabb problémát: bár a Közel-Keleten pillanatnyilag nincs olyan állam, aki akár fegyverrel is hajlandó lenne a palesztinok megsegítésére sietni (Irán az elmúlt két évben pont elég pofont kapott ahhoz, hogy ne merjen egy ilyen akciót bevállalni), a régió államon kívüli szereplői, döntően a térség számtalan iszlamista milíciája és terrorszervezete pusztán ideológiai alapon is könnyedén felpörgetheti a tevékenységét. A globális piacra nézve a legkomolyabb hatást egyértelműen az gyakorolná, ha a Jemen nyugati harmadát irányításuk alatt tartó húszi lázadók ismét elkezdenék lőni a Vörös-tengeren és az Ádeni-öbölben közlekedő kereskedelmi hajókat.

Donald Trump azzal az ötlettel, hogy kitelepíti az évszázados konfliktuszónából a palesztinokat könnyen lehet, hogy egy sokkal komolyabb eszkalációnak ágyaz meg, ami a régió lakosságát, Washington nemzetközi megítélését és a világgazdaságot is rettentő negatívan érintheti.

Címlapkép: a ramadán alatti éjszakai "lakomára" készülő Palesztinok Gázában. Körülöttük az övezet romokban hever. A címlapkép forrása: Mahmoud Isleem /Anadolu via Getty Images