Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A kollektív emlékezetben Németország és Franciaország második világháború utáni megbékélése a nyugat-európai stabilitás és kiszámítható fejlődés zálogaként él. A folyamat szorosan kapcsolódott a közvélemény köreiben Konrad Adenauerhez és Charles de Gaulle-hoz. Az általuk 1963. január 22-én aláírt Élysée-szerződés a francia-német barátság alapító mítoszává nemesült. Ezt természetesen megelőzte Robert Schuman és Jean Monnet közösségi kezdeményezése, akik a francia-német kapcsolatot különleges kapocsként meghatározva forradalmasították a nyugat-európai országok közötti együttműködés lehetőségét.
Ezt a „különleges házasságot” a kelet-európai rendszerváltás időszakáig minden német kancellárnak és francia elnöknek ápolnia kellett, és voltak is jócskán előremutató, látványos eredmények. A „nagy öreg”, a pfalzi származású Helmut Kohl oly magasra tette az együttműködés elvárásait, hogy azokat utódja Gerhard Schröder sokáig nem is volt képes megugrani. Emiatt eleinte Nagy-Britannia közelségét kereste, de hamarosan neki is rá kellett jönnie, hogy
a szoros francia-német együttműködésnek nincs alternatívája.
Így a kezdeti kimondottan konfliktusos időszakot követően jó és szoros kapcsolat alakult ki közte és Jacques Chirac között, mind politikai, mind személyes téren, amit közös külpolitikai kezdeményezések és gazdasági lépések követtek.
2005 őszén Angela Merkel személyében egy olyan politikust választottak kancellárrá, aki az NDK-ban nőtt fel, és nem a hagyományos nyugat-német politikai közegben szocializálódott. Franciaország és a francia-német barátság nem volt része a mindennapjainak. Megválasztása nemcsak az első női kancellárt adta az újraegyesült német államnak, de egyben az első olyan kormányfőt is, aki már a háború utáni időszakban született. A francia-német kapcsolatokról először miniszterként szerzett komolyabb tapasztalatokat az 1990-es évek elején, azonban akkor Kohl személyében megfelelő mentor állt az oldalán.
Merkel hosszú kancellársága idején több francia kormányfővel is együttműködésbe került, és mindvégig megőrizte higgadt, kiszámítható, stabil vezetői szerepkörét. Különösen, mivel a kapcsolat során Franciaország rendszerint súlyos krízisekkel küzdött: előbb az uniós alkotmánytervezet alapító ország általi elutasításával, majd a globális gazdasági és pénzügyi válság begyűrűző következményeivel és az euró-válsággal, végül a belpolitikai kiszámíthatatlanság és instabilitás rémével. Ehhez járult még a Brexit megoldhatatlan problémaköre, majd az egyre erőteljesebb euroszkepticizmus politikai térnyerése és olyan külpolitikai kihívások, mint a szíriai polgárháború, az Iszlám Állam jelenléte vagy a líbiai anarchia.
Eme tapasztalatokból is fakadt az a törekvés, hogy a korábbi nagy elődök példáját követve megfelelő kereteket biztosítson utódai számára a német-francia kapcsolatok elsőbbsége tekintetében. Ennek keretfeltételei Emmanuel Macron elnökké választásával váltak teljessé:
mindkettőjüknek közös elképzelése volt arról, hogy merre kellene haladnia Európának.
Ezt a közös víziót, ami jelentette a kisebb függőséget az Egyesült Államoktól, egy innovatívabb és zöldebb Európa megteremtését és egy nemzetközileg is értékelhető biztonsági szerepkör megjelenését, nem utolsósorban Donald Trump első elnökségének döntései is motiválták.
Szintén szerepet játszott a közös utak keresésében az orosz-ukrán háború első felvonása és a Krím annexiója, valamint az egész Európát két vállra fektető migrációs krízishelyzet. Így a tandem a mindennapi apró lépések mellett komoly nagy ugrásokkal is észrevétette magát: sor került előbb a Mesebergi nyilatkozat aláírására (2018), majd az Aacheni Szerződés (2019) megkötésére is, amelyek kijelölték a követendő utat a jövő német kancellárjai számára.
Angela Merkel távozását követően azonban Olaf Scholz egyértelműen letért a kijelölt sávról, és alapvetően más megközelítésben viszonyult a francia kapcsolathoz.
Rövid és a történelmi értékelések szerint átmenetinek tekinthető kancellársága idején a francia-német kapcsolatokban nem voltak nagyszabású zászlóshajó projektek, így ez a három év a két legnagyobb uniós állam közötti kapcsolatok stagnálásának korszakaként vonul be a történelemkönyvekbe.
Noha számos témakör, amely megosztottságot és feszültséget eredményezett, egyáltalán nem új, a felek mégsem tudtak egymás irányába nyitni és előrelépni. Megválaszolatlanok maradtak a kérdések olyan fontos politikai vitákban, mint az atomenergia jövője, az uniós adószabályok, az európai védelmi együttműködés vagy az EU további bővítése, különösen a Nyugat-Balkán tekintetében.
A felelős pedig egyértelműen tetten érhető… 2021 decemberi beiktatását követően Scholz számos esetben elmulasztotta a fontos lépések összehangolását francia partnerével, és ezt különösen egy olyan új külpolitikai helyzetben, ahol Európának az orosz agresszióval, a háború nyomán elszabaduló energiaárakkal, a globális terrorizmus újabb fejleményeivel és egy egyre erőteljesebb kínai kereskedelmi-gazdasági konkurenciával kellet szembenéznie.
- A teljesség igénye nélkül érdemes rá utalnunk, hogy 2022. február 27-én a német kancellár híres „Zeitenwende” (korszakváltás)-beszédében meghirdette az addigi német civil külpolitikai hatalom újradefiniálását és egy a gazdasági-társadalmi befolyással egyenértékű fegyveres potenciál vízióját. Mindezt azonban nem az európai partnerekkel karöltve, hanem leginkább az Egyesült Államokra támaszkodva. Ennek megfelelően az év októberében Olaf Scholz kancellár elindította az úgynevezett „Skyshield” kezdeményezést az Oroszország elleni légvédelemre – 15 partnerországgal, de Franciaország nélkül. Macront még csak nem is tájékoztatták. Miközben az amerikai-izraeli megoldás mellett már megvalósítás alatt volt egy francia-olasz projekt is, amely hasonló célt szolgálhatott volna.
- Majd, amikor Macron vezetésével egyes uniós országok még határozottabb támogatást kívántak adni Ukrajnának, például harckocsik szállításával vagy a Taurus cirkálórakéták biztosításával, a kancellár igyekezett elkerülni minden olyan benyomást, ami a NATO komolyabb involválását mutatná a háborúban.
- Így talán nem csodálkozhatunk, hogy szintén váratlanul érte a francia kormányt, amikor Berlin egyoldalúan egy 200 milliárd eurós nemzeti energiaköltség-csökkentő csomagot jelentett be, ahelyett, hogy előzetesen egyeztetett volna az intézkedésekről európai partnereivel. Macron és Scholz személyes viszonya végkép megromlott.
Beszédes és a feszült helyzet ellenére is váratlan döntés volt ugyanakkor, hogy a francia–német miniszteri tanács évente megtartott rendszeres ülését 2022-ben első ízben a történelemben elhalasztották. Majd a pótlásként 2023 októberében Hamburgban megtartott új névre keresztelt „első közös kabinetülés” sem hozott áttörést. Ugyan szó volt a mesterséges intelligencia és az európai versenyképesség kérdéseiről, de a kényes témakörök nem kerültek napirendre. A közös jövőkép elveszett.
Azóta pedig mindkét vezető komoly belső gondokkal küzdött. Franciaországban Macron elnök 2022-ben elvesztette abszolút többségét a nemzetgyűlésben, majd előrehozott választások és több rövid ideig kormányzó miniszterelnök tette instabillá az országot. Németországban pedig súlyos tartományi kudarcok után, szintén előrehozott választásokon bukott meg véglegesen a Scholz-kabinet. Emellett a költségvetési helyzet is feszült mindkét országban: Franciaországban azért, mert a belső problémák épp a költségvetés elégtelenségéből fakadnak, Németországban pedig azért, mert a vörös-zöld kisebbségi kormány már nem tudta elfogadni a 2025-ös költségvetést.
A francia politikai közvélemény jelentős része nagy reményekkel tekint Friedrich Merz kancellársága elé. Széles körben elterjedt az a meggyőződés, hogy Németország gyorsan kilábal a bizonytalanság jelenlegi szakaszából, és az új kereszténydemokraták vezette kabinet visszatalál a párbeszéd útjára, mivel Merzre frankofilként tekintenek. Sokan bíznak Merz konzervatív iskoláiban, az Európai Parlamentben szocializálódott politikusi habitusában. Szintén pozitívan értékelik Macronhoz hasonló, gazdasági életben szerzett tapasztalatait és családi hátterét jelentő komoly vagyonát. Mindez a hasonlóság közös alapot teremthet a francia elnökkel.
Emellett az aktuális „világrendetlenség” is az egymás felé nyitást segítheti, hiszen az Egyesült Államok Trump második elnökségének elején még inkább kiszámíthatatlanabb partnerként mutatkozik be, mint bármikor korábban. Reménykedésre ad okot, hogy a kijelölt új német kancellár korábban ellenzéki vezetőként, 2023 végén Macron meghívására az Élysée-palota vendége volt. A beszélgetés és sajtótájékoztató során többször is azzal vádolta Scholzot, hogy nem tesz elég erőfeszítést a Franciaországgal való kapcsolatok javítására. Hasonló látogatásra történeti távlatban sem került sor korábban.
Az elmúlt évek alatt Scholznak és Macronnak nem sikerült lefektetnie az alapokat egy egységes, szuverén, erős európai vezetés számára.
Épp ellenkezőleg: a két vezető, akik vagy megbuktak nemzetük vezetőjeként, vagy súlyos kritikával küzdenek, számos nézeteltérésükkel inkább elbizonytalanították az EU többi tagját. Így nem csoda, hogy nagy reményeket fűznek az új kereszténydemokrata kabinet hagyományosabb, frankofil politikájához és Macron évtizedes európai tapasztalataihoz, amelyek megszilárdíthatják a tandem működését, és újra egyértelmű irányt mutathatnak a közösségnek számos kérdésben.
A két politikus viszonyában egyértelműen Macron lehet a tapasztaltabb, ravaszabb európai szereplő, aki hajlandó korábbi uniós vízióihoz felzárkózni és diktálni a tempót a biztonsági együttműködés, a gazdasági versenyképesség, a modernizáció és digitalizáció terén. Az erre való szándék egyértelművé vált Macron elnök elmúlt napi megnyilatkozásaiból és terveiből is, különösen, hogy szóhasználatában ő is egy új korszak hajnaláról beszél a világpolitikában. Így Batsányi Jánost parafrazeálva mondhatjuk, hogy a következő időszakban
vigyázó szemeinket jó lesz, ha Párizsra és Berlinre vetjük!
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
