Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy az amerikai fegyverek Európa általi pótlása elsősorban nem a technológiai színvonalon, hanem a gyártókapacitáson múlik. Az öreg kontinensen a pénz és a szakmai hozzáértés adott, a gyárak száma és mérete, valamint a politikai akarat azonban korántsem. Ezzel a témakörrel korábban már többször foglalkoztunk, legutóbb ebben a cikkünkben:
Éppen ezért az alábbiakban nem a mennyiségi, hanem a minőségi tényezőkkel fogunk foglalkozni, tehát azzal, hogy az Egyesült Államok által Ukrajnába juttatott „csúcsfegyvereknek” milyen európai alternatívái vannak.
Amik nem igazán váltak be: az M1A1 Abrams harckocsik
Amikor a Biden-adminisztráció hosszas huzavona után bejelentette, hogy korlátozott számban szállít Ukrajnának a legendás Abrams harckocsikból, sokan azonnal elkezdték vizionálni a képet, melyen az amerikai páncélszörnyeteg kilőtt orosz tankok között manőverezik. A lelkesedést először az törte le, amikor kiderült: Kijev a korosodó M1A1 variánsok rohamléptekben felújított verzióit fogja megkapni. A helyzet napjainkra tovább romlott, és lényegében kijelenthető, hogy az ukrán katonákat nem igazán győzte meg a páncélosok teljesítménye.
Ezzel szemben a német fejlesztésű Leopard 2-esekről illetve a brit Challenger 2-esekről (különösen az utóbbiakról) ódákat zengenek az ukrán harckocsizók.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a technológiai színvonalat tekintve mind a brit, mind a német tank modernebb eszköznek számít az Abrams M1A1 variánsánál. A harctéri tapasztalatok alapján ez a két fegyver sikerrel helyettesítheti az amerikai harckocsikat, ráadásul van még egy kihívó: az elmúlt hetekben Franciaország egyre látványosabban igyekszik az ukrajnai ügy élére állni, a saját fejlesztésű Leclerc harckocsijaik pedig Jemenben kifejezetten jól teljesítettek, szimulált gyakorlatokban pedig gyakran felül is múlják a másik három nyugati páncélost.
Bár Olaszországnak szintén van egy saját fejlesztésű harmadik generációs általános harckocsija, az Ariete C1 alacsony gyártási száma miatt ezek a páncélosok kevés eséllyel jelenhetnek meg Ukrajnában.
Az ötlet jó volt, csak megkésett: a Stryker, az M113 és az M2 Bradley
Amikor megkérdezték az ukrán katonai vezetést a 2023-as sikertelen offenzíva előtt, hogy milyen fegyverekre van szükségük, az egyik leggyakrabban hangoztatott eszköztípus a páncélozott szállító harcjárművek és gyalogsági harcjárművek köre volt.
Kijev Washingtontól – és más államoktól – nagy számban kapott elavult M113-as pszh-kat, amelyek bár a semminél jobbak voltak, a modern hadszíntereken már behozhatatlan hátrányban vannak gyenge páncélzatuk, magas felépítményük és elenyésző fegyverzetük miatt. A Strykerek ennél jóval modernebb eszközök, de ezekből egyfelől alig kaptak az ukrán fegyveres erők, másfelől már az amerikai katonák is sokat panaszkodtak a kétes hírű járművekre. Ezzel szemben az M2 Bradley lövészpáncélosra könnyen rá lehet aggatni az „ukrán katonák kedvenc fegyvere” jelzőt, hiszen a kis méretű, de annál nagyobb tűzerővel bíró járműveket a katonák és a propagandavideók is rendszeresen illetik dicsérő szavakkal.
Bár a hasonló páncélozott járművek általában a támadó műveletek során kapnak komoly szerepet (különös tekintettel a lövészpáncélosokra), az ukránok valószínűleg örülnének annak, ha több érkezne belőlük, ez pedig egyike azon terepeknek, ahol Európa bőven tud választékot kínálni.
A teljesség igénye nélkül érdemes megemlíteni pszh fronton a finn Patria AMV-t és az abból továbbfejlesztett lengyel KTO Rosomakokat, az osztrák Pandurokat, illetve a német-holland kooperációból született, kifejezetten modernnek számító Boxereket. Emellett fontos megjegyezni, hogy a Stryker alapjául szolgáló LAV III-as sem amerikai, hanem kanadai fejlesztés. A gyalogsági harcjárművek terén szintén elég komoly a választék, hiszen a svéd CV90 és a német Marder is remek fegyver hírében áll, az ukrán katonák is szeretik őket. Mindehhez hozzájön a Kijev rendelkezésére álló legmodernebb szárazföldi jármű, a Lynx IFV is,
bár ennek a páncélosnak a képességeiről egyelőre nincsenek információink, hiszen harcérintkezésben még nem vettek részt.
M109 és M777 – ahol Európa talán még jobban is teljesít
A konvencionális tüzérség frontján a legnagyobb számban Ukrajnának adott amerikai fegyverek a korosodó M777-es vontatott tarackok, melyeket bár az ukrán katonák a frontról visszaérkezett jelentések alapján szeretnek, a drónok által dominált modern hadviselésben a gyors helyváltoztatásra képtelen eszközök már behozhatatlan hátrányban vannak. Ezzel szemben az önjáró, szintén 155mm-es lőszereket tüzelő M109-esek jóval modernebb konstrukciónak számítanak, ezáltal a túlélési esélyeik is magasabbak.
Az Ukrajnának küldött segélyszállítmányokat elnézve szembeötlik azonban, hogy ezen a területen Európa kifejezetten jól teljesít: a lengyel AHS Krab, a francia Caesar és a német Panzerhaubitze 2000-es hasonló teljesítményt nyújt, mint az amerikai kollégájuk, az egyelőre csak kifejezetten kis számban Kijevnek adott svéd Archer és szintén német RHC önjáró lövegek pedig sok szempontból felül is múlják az M109-eseket.
Ahol viszont komoly a hiány: M142 HIMARS és M270 MARS
Bátran kijelenthető, hogy az M142 HIMARS rakéta-sorozatvető az orosz-ukrán háború talán legismertebb nyugati sztárfegyverévé vált,
amely a 2022-es ukrán offenzíva előtt brutális károkat okozott az orosz védelmi és logisztikai infrastruktúrában. A kevésbé mobilis nagy testvér, az M270 MARS szintén jó teljesítményt nyújtott a frontokon, Európában azonban kevés olyan fegyverrendszer létezik, amivel pótolni lehetne ezeket az eszközöket.
Az öreg kontinens csúcstechnológiájának jelenleg a német-francia-izraeli együttműködésben fejlesztett EURO-PULS számít, ez a tüzérségi eszköz azonban egyelőre nagyon kis számban érhető el Európában, ráadásul a MARS és HIMARS által használt rakétákat sem tudja indítani. Alternatívát jelenleg csak Dél-Korea kínál, a K239 Csun-mu, illetve annak lengyel verziója, a Homar-K azonban szintén nagyon friss játékosnak számít a régió fegyverpiacán.
Az igazán drága játékok: az F-16-osok és a Patriot légvédelmi rendszer
Ukrajna F-16-os beszerzése még a sajtó által remekül lekövetett harckocsi-kálváriához képest is bonyolult történet volt. Az ukrán pilóták hosszú hónapokat töltöttek gyakorlatozással, eközben pedig a NATO gőzerővel dolgozott azon, hogy alkalmassá tegye a nem túl jó állapotban lévő ukrán repülőtereket az amerikai gépek fogadására. A gépek egy része megérkezett, az egyre komolyabb orosz légvédelem miatt azonban nem igazán repülhetnek, ráadásul egyes beszámolók szerint légiharcban a modernebb orosz gépek egyszerűen lenyomják őket.
Az utóbbi kijelentés mondjuk a gyakorlatban nem túl meglepő, Kijev ezért is örülhet annak, hogy éppen a múlt héten érkeztek meg az első francia Dassault Mirage 2000-esek, amelyek mutatóik alapján légiharcban papírforma szerint már méltóbb ellenfelei lehetnek az orosz gépeknek, még ha a szárazföldi célpontok támadásában alul is múlják a legendásan sokoldalú F-16-osokat.
Európában emellett áll még rendelkezésre két olyan gép, aminek Kijev nagyon örülne:
a hazánk által is használt Jas-39 Gripen svédországból, illetve a nemzetközi együttműködés keretében gyártott Eurofighter Typhoon. Mindkét gép modernebb konstrukció, mint az F-16 és a Mirage.
Ha a háború korábbi szakaszában a tüzérség és más nagy hatótávolságú támadófegyverek voltak Kijev bevásárlólistájának tetején, akkor most ezt a pozíciót egyértelműen a MIM-104 Patriot légvédelmi rendszer foglalja el. Európa ezen a területen szintén gondban van, hiszen a legvalószínűbb alternatívát az IRIS-T SL rendszer különféle variánsai adják, ezek a fegyverek azonban jóval szerényebb hatótávolsággal bírnak, mint az amerikai Patriot.
Címlapkép: svéd CV90-es gyalogsági harcjármű ukrán szolgálatban. A címlapkép forrása: Mil.gov.ua via Wikimedia Commons
