Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A transzatlanti stratégiai közösség tagjai minden év februárjában Münchenben találkoznak, hogy megvitassák a nemzetközi biztonság helyzetét, így a Müncheni Biztonsági Konferencia a külpolitikai naptár kihagyhatatlan eseményévé vált.
Ez még Donald Trump amerikai elnök első ciklusa idején is így volt, amikor úgy tűnt, hogy nagyon kevés dolog köti még össze a Nyugatot. A 2019-es konferencián zajló viták során, amikor a kulcsszereplők elbeszéltek egymás mellett, nem találták meg a közös hangot, ezen új helyzet leírására megalkottam a westlessness (nyugatnélküliség) kifejezést. Nemcsak a világ többi része vált egyre kevésbé nyugatiassá, hanem számos nyugati társadalom is.
Az elmúlt évek müncheni konferenciáin részt vevők, akik igyekeztek megfordítani ezt a folyamatot, nagy gondot fordítottak arra, hogy a nyugati egységet és elszántságot jelezzék, mintha azt akarták volna sugallni, hogy a nyugatnélküliség csak egy múló jelenség. Az, hogy Joe Biden megnyerte az amerikai elnökválasztást, elhitette az európaiakkal, hogy Amerika visszatért, és Vlagyimir Putyin orosz elnök egy évvel későbbi teljes körű támadása Ukrajna ellen a Nyugat számára a közös cél új érzetét adta. A 2024-es konferenciát azonban ismét a Nyugat önbizalomhiánya jellemezte, az idei találkozóra pedig visszatért a nyugatnélküliség.
Trump Putyinnal folytatott telefonbeszélgetéséről szóló híreket és Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter orosz követeléseknek megfelelő, még a tárgyalások megkezdése előtt elhangzó megjegyzéseit követően a müncheni közönség izgatottan várta, hogy J.D. Vance alelnök tiszta vizet önt a pohárba az új amerikai kormányzat transzatlanti biztonsági stratégiájával kapcsolatban. Vance beszéde azonban egyáltalán nem a biztonságról szólt. Ehelyett megrótta az európaiakat a „közös értékektől” való állítólagos eltávolodásukért, elítélve a szólásszabadságra vonatkozó értelmezésüket, miközben saját kormányzata perekkel és más fenyegetésekkel igyekszik letörni az amerikai szabad sajtót.
Emellett Vance elítélte az európai kormányokat, amiért nem hajlandók megfékezni az „ellenőrizetlen migrációt”, és kifogásolta, hogy a német liberális-demokrata pártok nem hajlandóak együttműködni a szélsőjobboldallal. „Sokat hallottam arról, hogy meg kell védeniük magukat” – jegyezte meg. „De, ami számomra, és azt hiszem, Európa sok polgára számára is kevésbé tűnik világosnak, hogy pontosan mi az, amitől meg kell védeniük magukat.”
A jelenlévők számára ezek a megjegyzések az észak-atlanti szövetség alapját képező értékek elleni közvetlen támadásnak tűntek.
Vance az illiberális-nacionalista alternatívát kínálta a liberális-internacionalista renddel szemben, amely évtizedek óta a Nyugaton belüli kapcsolatok – és a Müncheni Biztonsági Konferencián folytatott viták – alapját képezte.
Az európaiak Münchenben megfelelően visszavágtak. Megdöbbenve látták, hogy egy olyan kormányzat oktatja ki őket, amely otthon háborút folytat a jogállamiság és a sajtószabadság ellen, és elutasították Vance belpolitikai ügyeikbe való beavatkozási kísérletét. „Nemcsak azt tudjuk, hogy ki ellen kell megvédenünk hazánkat, hanem azt is, hogy miért” – válaszolta Boris Pistorius német védelmi miniszter. „A demokráciáért, a szólásszabadságért, a jogállamiságért és minden egyes ember méltóságáért.”
Ezek azok az elvek, amelyek egykor összekötötték a Nyugatot. Bár a széleskörű transzatlanti közösség tagjai gyakran nem értettek egyet (néha hevesen) a konkrét szakpolitikai kérdésekkel kapcsolatban, a fenti értékek iránti közös elköteleződésük mindig lehetővé tette számukra, hogy megtalálják a közös hangot, és túljussanak bármilyen válságon.
Most azonban a konferenciának helyt adó szálloda báltermének, amely nem sokkal volt nagyobb egy kosárlabdapályánál, két alapvetően összeegyeztethetetlen világnézetnek kellett helyet adnia.
A trumpisták és európai bírálóik egyaránt azt állítják, hogy a másik fél tért el a normától.
Ahogy Vance fogalmazott, a legnagyobb fenyegetést „nem Oroszország, nem Kína, nem más külső szereplő jelenti. Ami miatt én aggódom, az a belülről jövő fenyegetés”.
Annak ellenére, hogy Vance kitartott amellett, hogy „egy csónakban evezünk”, a konferencián a többségi vélemény az volt, hogy az Egyesült Államok teljesen önálló utat kezdett járni. Alig egy hónappal Trump beiktatása után máris feladta a jószándékú hegemón és a liberális demokráciák globális közösségének vezető hatalmaként betöltött szerepét.
Az európaiak megdöbbenésére Amerika úgy viselkedik, mint egy XIX. századi nagyhatalom, területi terjeszkedésre törekszik, és más hatalmakkal köt alkukat, hogy befolyási övezeteket alakítson ki.
Négy évvel azután, hogy Biden bejelentette, „Amerika visszatért”, az európaiak úgy látják, hogy Amerika feladja a transzatlantizmust és mindent, amit az jelentett. Trump Amerikája nemcsak a liberális Nyugat ellenségeivel köt alkukat. Nyíltan támogatja a Nyugaton belüli illiberális, antidemokratikus erőket is.
Ha van valami jó hír, akkor az az, hogy Amerika pálfordulása felrázta az európai vezetőket önelégültségükből. Egyetértettek abban, hogy össze kell fogniuk a védelmi kiadások növelése és az USA-tól való függőségük csökkentése érdekében. Ha ezt végigviszik, akkor akár az is bekövetkezhet, hogy két egyenrangú hatalom között újjászületik a transzatlanti partnerség.
Nem valószínű azonban, hogy ez fog történni. Azzal, hogy a Trump-kormányzat támogatja az Európán belüli illiberális, Európa-ellenes és oroszbarát erőket, sokkal nehezebbé teszi az európaiak számára, hogy közösen a saját biztonságukra összpontosíthassanak, még akkor is, ha látszólag ezt akarja a Trump-kormányzat.
Ebben a tekintetben az európaiak egyetérthetnek Vance-szel:
a Nyugatot fenyegető legnagyobb veszélyt valóban belül kell keresni.
Project Syndicate, 2025.
Tobias Bunde
A berlini Hertie School nemzetközi biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozó professzora, a Müncheni Biztonsági Konferencia kutatási és politikai igazgatója.
Címlapkép forrása: EU
