A kapitalista Nyugat és a kommunista szovjet blokk közötti hidegháború 1968-ban Vietnámban csúcsosodott ki, ahol három évvel korábban amerikai csapatok is partra szálltak. ’68-at az Egyesült Államok történetének egyik legzűrzavarosabb évének tekintik. Lyndon B. Johnson elnök növelte Washington katonai jelenlétét Délkelet-Ázsiában, a közvélemény viszont egyre csak a háború ellen fordult, miközben az elitellenes, pacifista „hippi” mozgalom virágkorát élte. Miután Johnson lemondott újraválasztási ambícióiról, az egyik elsőszámú demokrata elnökaspiráns, Robert F. Kennedy halálos merénylet áldozatává vált. (Az RFK-ként emlegetett politikus a meggyilkolt elnök, John F. Kennedy testvére, Donald Trump nemrég kinevezett egészségügy miniszterének, RFK Jr-nak az apja.) Ugyanebben az évben szintén merényletet követtek el Martin Luther King Jr. tiszteletes ellen, aki a fekete polgárjogi mozgalom legmeghatározóbb alakja volt.
A vietnámi háború miatt megosztott demokraták chicagói nagygyűlése az utcákon elharapódzó (rendőri) erőszak okán vonult be a történelemkönyvekbe, jelöltjük, Hubert Humphrey korábbi alelnök pedig novemberben kikapott a Vietnámban „becsületes békét” (peace with honor), otthon pedig a „törvényes rendet” (law and order) ígérő Richard Nixontól. Ez a Kennedyvel szemben 1960-ban alulmaradt volt alelnök és kaliforniai kormányzó 1969-es beiktatásának háttere.
Az amerikai érdekek szigorú képviseletére hivatkozó Nixon-doktrína jelentős külpolitikai irányváltást foganatosított,
mindezt egy Vietnámhoz hasonló jövőbeli hiba elkerüléséért, és a túlterjeszkedés, illetve a teljes feladás közötti egyensúlyozás érdekében – ezt Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója, majd külügyminisztere, maga Henry Kissinger magyarázta 1994-ben kiadott Diplomácia című kötetében.
A Szovjetunióval való konfliktus során Amerika az egész világon elkötelezte magát, s ennek a stratégiának az újragondolására volt szükség a vietnámi trauma fényében
– fogalmazott a 2023-ban elhunyt Kissinger.
A 20. század egyik legjelentősebb diplomatája Nixonnal karöltve – az általa hirdetett Realpolitik jegyében – a nagyhatalmak közti egyensúlyteremtést kívánta elérni.
Az elnök ezért arra is kísérletet tett, ami azelőtt tabunak volt tekinthető amerikai külpolitikai berkekben:
az „olvadás”, azaz a kapitalista és kommunista blokkok közötti feszültség csökkentése céljából (détente) hajlandó volt nyitni a „nagy ugrást” és a „kulturális forradalmat” meghonosító és ezzel több tízmillió ember halálát okozó Mao Ce-tung kommunista Kínája felé.
A fordulat jelentősége nyilvánvaló az addigi washingtoni hozzáálláshoz képest: a polgárháborút követő 1949-es maoista hatalomátvétel nyomán, valamint azután, hogy a kínai „önkéntes” hadsereg Amerika ellenfelének oldalán avatkozott be Észak- és Dél-Korea háborújába, a Fehér Házon és a Kongresszuson úrrá lett
az a tudatos törekvés, hogy elszigeteljék a pekingi kommunista vezetőket.
Kissinger szerint ezt jól példázta, hogy Dwight Eisenhower külügyminisztere, John Foster Dulles kezet fogni sem volt hajlandó kínai kollégájával, Csou En-lajjal az Indokínáról rendezett 1954-es genfi konferencián.
Az ellenségem ellensége a barátom
Mivel Kína és az Egyesült Államok között nem létezett közvetlen diplomáciai kapcsolat, Nixon először pakisztáni és romániai titkos csatornákon keresztül közeledett a kínaiakhoz, akik fogékonynak bizonyultak. A közeledés emblematikus eseményévé az amerikai pingpongcsapat 1971-es pekingi látogatása, majd a két ország közötti barátságos mérkőzések váltak:
ez „pingpong diplomácia” néven vált ismertté.
Annak dacára, hogy Nixon konzervatív kritikusai Csang Kaj-sek és az ő vezetésével Tajvanra menekült köztársaságpártiak elárulásának tekintették az elnök új irányvonalát, először Kissinger utazott titokban Pekingbe, ezután pedig az elnöki gép landolt a kínai fővárosban 1972-ben.
Mi több, Nixon a kifutópályán immár kezet is rázott az őt üdvözlő Csou En-lajjal.
Azért tettem ezt a lépést, mert mély meggyőződésem, hogy minden nemzet számára előnyös lesz a feszültségek csökkentése és a jobb kapcsolat az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között
– sorolta indokait a karrierjét egyébként megátalkodott antikommunistaként kezdő Nixon, amikor 1971 nyarán már-már sokkolta Amerikát a látogatása bejelentésével, melynek megítélése végül pozitívba csapott át odahaza.
De milyen megfontolás vezette az amerikai adminisztráció képviselőit az elszigetelt Pekingbe?
Nixon és Kissinger stratégiája az általuk kidolgozott „háromszög-diplomáciára” épült. E szerint egymás ellen igyekeztek kijátszani a két kommunista államot – a szorosabb kapcsolatok által pedig külön-külön sakkban tartani őket. Kissinger szavaival élve:
Egy Washington, Peking és Moszkva között kialakított háromoldalú kapcsolatrendszer segítségével javíthatjuk a megegyezés esélyét mindkettővel külön-külön, s ugyanakkor mindkettővel szemben nagyobb mozgástérre teszünk szert.
Jóllehet Nixon és Kissinger nem tudta rávenni Kínát, hogy segítsen a vietnami háború lezárásában – onnan Amerika végül 1973-ban vonult ki –, és a Tajvan státusza körüli vita szintén megoldás nélkül maradt, a háromszög-diplomáciának köszönhetően Nixon közelebb került az átfogóbb politikai céljainak eléréséhez. Alig két hónappal azután, hogy visszatért Pekingből, az amerikai elnök Moszkvába utazott, ahol Leonyid Brezsnyev pártfőtitkárral aláírták a stratégiai fegyverzetkorlátozásról szóló szerződést (SALT), és előkészítették az 1975-ben megvalósult közös űrrepülést, az űrversenyt szimbolikusan lezáró Apollo-Szojuz-programot.
Ugyanerre készülne Trump?
Donald Trump és a szintén republikánus Richard Nixon személyisége, politikája és az őket övező körülményekben nem egy hasonlóságot vélhetünk felfedezni. Az Ovális Irodába bő egy hónapja visszatért
Trump a napokban Nixonhoz hasonló mértékben rúgta fel az eddigi amerikai külpolitikai gondolkodást,
és talán a ’68-as év sem tűnik mérföldekkel durvábbnak az elmúlt évek amerikai fejleményeihez képest.
Trump a kampányígéretének többé-kevésbé megfelelően, mármint, hogy „egy napon belül” lezárja az orosz-ukrán háborút, egyértelmű célként tűzte ki az ukrajnai fegyvernyugvás mihamarabbi elérését. Ezért február 13-án másfél órás telefonbeszélgetést folytatott a Nyugat által eddig elszigetelt Vlagyimir Putyinnal, és megegyeztek a tárgyalások megkezdéséről (követketőnek Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt is felhívta). Az amerikai elnök továbbá felvetette, hogy Oroszországot vissza kellene venni a nyugatias nagyhatalmakat tömörítő G7-ek csoportjába.
Kedden a szaúd-arábiai Rijádban találkozott az amerikai és az orosz fél, de az ukránokat és az európai államokat kihagyták a megbeszélésekből. A nyugati sajtó ezáltal arról kezdett cikkezni, hogy még az is előfordulhat, hogy az Európa és Ukrajna feje felett átnyúló amerikaiak odadobják Ukrajnát az oroszoknak.
Miután az ukránok emiatt panaszt emeltek és Zelenszkij „dezinformációs térben” éléssel vádolta Trumpot, az amerikai elnök olyan provokatív és alaptalan kijelentéseket tett, mint hogy Ukrajna, és nem Oroszország kezdte a háborút, illetve, hogy Zelenszkij „választások nélküli diktátor” (az ukrán alkotmány értelmében statárium idején nem tartható szavazás, ami logisztikailag is több kétséget felvetne – például mely területeken és ki szavazhat, valamint hogyan voksolnának a külföldre menekültek és a frontvonalon lévő katonák).
Trump vádaskodását félretéve azonban felmerül a kérdés, hogy milyen stratégiai megfontolásból cselekszik a Trump-adminisztráció.
Ennek megfejtéséért szemügyre vehetjük a további kabinettagok és tisztviselők nyilatkozatait.
Ha ez a konfliktus elfogadható véget ér, akkor hihetetlen lehetőségek nyílnak arra, hogy geopolitikai és őszintén szólva gazdasági téren is partnerek legyünk az oroszokkal olyan közös érdekű kérdésekben, amelyek remélhetőleg jót tesznek a világnak, és hosszú távon javítják a kapcsolatainkat
– fogalmazott Marco Rubio külügyminiszter, azt sejtetve, hogy az Egyesült Államok akár partnerként is tekinthet Oroszországra a jövőben.
Keith Kellogg, Trump ukrajnai háborús különmegbízottja a múlt heti müncheni biztonságpolitikai konferencián arról beszélt, hogy Amerika igyekszik megtörni Vlagyimir Putyin szövetségét Kínával, Iránnal és Észak-Koreával, bár hozzátette, ő az oroszoktól is elvárná, hogy területet adjanak át.
Kellogg explains that America will attempt to break Russia away from China, Iran, and North Korea. pic.twitter.com/Z5GInLDeH3
— Glenn (Diesen) February 16, 2025
Trump és a többiek kijelentései, valamint az, hogy Washington hajlandó lehet jelentős engedményeket tenni Putyinnak egy esetleges fegyverszünet, majd béke érdekében, valóban arra enged következtetni, hogy Trumpék valószínűleg közelebb akarnak kerülni a putyini Oroszországhoz – mindezt talán azért, hogy azt többé-kevésbé leválasztva, illetve kijátszva Peking ellen, nagyobb eséllyel tudják felvenni a versenyt az elsőszámú riválisukkal, Kínával.
Egyszóval ez lehetne Trump „fordított Nixonja”, amely ugyanazt a nagyhatalmi háromszöget elevenítené fel, mint évtizedekkel ezelőtt,
csak ezúttal nem Moszkvát, hanem Pekinget kívánhatja sarokba szorítani Washington a másikon keresztül.
Noha évek tartó vita Washingtonban, hogy a különböző geopolitikai kihívók között szükséges-e sorrendet felállítani, és ha igen, az hogyan nézne ki,
mostanra tisztává vált, hogy a republikánusok oroszlánrésze inkább a Kína jelentette fenyegetésre koncentrálná Washington erőforrásait,
az Oroszország elleni fellépést pedig másod-, vagy Irán mögött harmadrendű prioritásnak tartja.
Pete Hegseth védelmi miniszter Brüsszelben pár napja leszögezte,
a rideg stratégiai realitások megakadályozzák, hogy az Amerikai Egyesült Államok elsősorban Európa biztonságára összpontosítson,
ezért „az USA prioritásként kezeli Kína háborútól való elrettentését a Csendes-óceánon, felismerve a szűkösség valóságát.”
Ennek a felfogásnak J.D. Vance alelnök szintén több ízben hangot adott, és nemcsak akkor, amikor korábban kijelentette, hogy „nem igazán érdekel, mi történik Ukrajnában.”
Sok rosszfiú van szerte a világon, és engem most sokkal jobban érdekelnek a kelet-ázsiai problémák, mint az európaiak
– vélekedett az akkori ohiói szenátor.
Működhet a kiegyezés Putyinnal?
A trumpi „fordított Nixon” lehetősége egyelőre vad találgatások tárgyát képezi,
annak viszont kétség kívül érdekfeszítő. Ám bővebb információk híján korai lenne készpénznek venni, hogy a kiszámíthatatlanságáról és egymásnak homlokegyenest ellentmondó kijelentéseiről ismert Trump-adminisztrációt ez a külpolitikai stratégia vezérelné hosszútávon.
Ám ha valóban erre készülne Trump, számos buktató miatt sülhet el rosszul a terv. Először is fontos kiemelni, hogy
mire Kissingerék meglépték a „háromszögelést”, a két rivalizáló kommunista nagyhatalom, Moszkva és Peking viszonya már rendkívül rideggé vált.
Mao Ce-tung Kínája például kitartott az ideológia sztálinista értelmezésénél, Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár ellenben 1956-ban elhatárolódott attól. A maoisták ’61-ban „revizionista árulók” munkájának titulálták a szovjetista ideológiát,
1969-ban pedig egészen a nyílt háború szélére sodródott a két állam:
az Usszuri folyónál kitört, majd egyre súlyosabbá és véresebbé vált határvillongások beszámolók szerint még atomfegyverek bevetésével is fenyegetettek.
Ebbe az eleve feszült viszonyba tehát nem volt akkora kihívás Kissingeréknek éket verni, mint manapság Trumpéknak, amit a Foreign Policy cikke is kiemel, mondván,
Oroszország és Kína szorosabb szövetségesek, mint valaha.
Ez pedig az amerikai siker legfőbb akadályává válhat, ha egy nixoni mutatványra készülnének.
- Egyrészt a két ország közötti határviták a '90-es és 2000-es években kötött megállapodásoknak hála többnyire lezárultak – bár 2023-ban történt egy kisebb fellángolás. Mindazonáltal nem valószínű, hogy bármelyik fél önszántából újranyitná a konfliktust.
- Miközben Európa igyekezett leválni az orosz importról, kiváltképp az energiaszektorban, Kína Oroszország elsőszámú export- és importpartnerévé, illetve az orosz szén és nyersolaj legnagyobb felvásárlójává vált, a szorult gazdasági helyzetben lévő Putyinnak pedig óriási áldozatot jelentene a kínai piac feladása. Az Egyesült Államok mindeközben még 2021 előtt is szinte elhanyagolható orosz kereskedelmi partnernek számított – ezáltal Trump vámfenyegetései sem jelentenének számukra érvágást.
-
Moszkva ráadásul számos kulcsfontosságú területen támaszkodik Pekingre: egy becslés szerint onnan érkezik a számítógépes chipek 90%-a az orosz iparba, emellett Kína minden egyes hónapban több mint 300 millió dollár értékben exportál kettős, azaz civil és katonai célokra is használható termékeket északi szomszédjába. Egy amerikai nyitás ezt a kapcsolatot is veszélybe sodorhatja, a kockázatot pedig növeli, hogy
az oroszok nem lehetnek biztosak abban, hogy a közeledés csak Trump négy évére szól-e vagy sem,
hiszen a következő választás után akár minden borulhat.
-
Az oroszok és a kínaiak az Egyesült Államok által létrehozott nemzetközi rend – Irán és Észak-Korea melletti – két legfőbb ellenlábasaként eközben több fórumon is együttműködnek: ott van az egyre több tagot számláló BRICS, illetve a Sanghaji Együttműködési Szervezet is. Emellett közös hadgyakorlatokat tartanak és katonai technológiát osztanak meg egymással.
Mindezt Hszi Csin-ping kínai elnök 2022-ben úgy foglalta össze,
az orosz partnerségüknek „nincsenek határai.”
Ahhoz tehát rendkívül kecsegtető ajánlatot kell tennie Amerikának, hogy ebbe a szimbiózisba belekotnyeleskedjen Trump – aki már első ciklusa idején békülékeny hangnemet ütött meg Putyinnal. Az agresszor „megjutalmazása” viszont veszélyes precedenssel szolgálhat, és Amerikára nézve kockázatos üzenetet küldhet a transzatlanti és csendes-óceáni szövetségeseinek, de az ellenségeinek egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy az ukránokat milyen helyzetbe sodorhatja. Mindenesetre diplomáciai források szerint az oroszok természetesen igyekeznek a lehető legjobban kihasználni a Washingtonból fújó kedvező szeleket.
A fordított Nixon bevetése mellett szólhat viszont az az érv, hogy már csak annak belengetése vagy sejtetése elbizonytalaníthatja az orosz-amerikai tárgyalásokból kihagyott, de közvetítői szándékának hangot adó Pekinget, hogy vajon mennyire bízhat a Kremlben.
Még ha ez csak 30%-a is egy „fordított Nixonnak” [...], az el fogja vetni a kétségek magvait
- nyilatkozta a CNN-nek Yun Sun, egy washingtoni agytröszt, a Stimson Center Kína-programjának igazgatója. Szerinte már ez is arra késztetheti Hszi Csin-pinget, hogy megkérdőjelezze az oroszokkal kiépített szövetséget, sőt, azt is leszűrheti, hogy Tajvan esetleges megtámadása esetén nem veheti biztosra Moszkva támogatását. „És az Egyesült Államok számára ez az elrettentés” - vélekedett Sun.
Noha moszkvának nagyobb szüksége van pekingre, mint fordítva, Kína érdekében is az orosz-amerikai békülés megakadályozása áll,
hiszen közel sem szeretnék, hogy az Egyesült Államok kizárólagosan az indo-csendes-óceáni térségre tudja szegezni tekintetét. Így az sem lenne ördögtől való, ha Kína „ellenajánlatot” tenne Moszkvának, hiszen, mint már említettük, jelentős befolyással bír Oroszország felett – sőt, egyesek odáig mennek, hogy a Kremlt mindössze Peking hűbéresének, csatlósának tekintik. Ám úgy tűnik, J. D. Vance pont ezért gondolja, hogy meglehet egy esetleges amerikai nyitás gyümölcse.
Putyinnak nem áll érdekében, hogy a kistestvér legyen egy Kínával kötött koalícióban
– firtatta Vance a Wall Street Journalnak adott interjújában, azt sejtetve, hogy a kiegyenlítetlen erőviszonyok és az alávetettség nem éppen jön be Putyinnak, aki oly gyakran a dicső orosz birodalmi múltra hivatkozik, és talán kitörne a pária státuszból, ha erre adódik esélye.
A Straits Times közben kiemeli, hogy
Trump feltűnően halogatja a vámokkal sújtott Kínával való közvetlen kapcsolatfelvételt,
az elnök csupán a január 20-i beiktatása előtt három nappal beszélt Hszi Csin-pinggel, ami erős kontrasztot mutat a Moszkva felé tett gesztusokkal szemben. Vang Ji kínai külügyminiszter a müncheni biztonsági konferencián úgy nyilatkozott, „Kína szívesen lát minden, a békét elősegítő erőfeszítést”, és „bizakodik” a Washingtonnal való kapcsolataiban. De ha az USA megpróbálja „elnyomni és megfékezni” Kínát,
nincs más választásunk, mint felvenni velük a harcot és a végsőkig harcolni
– tette hozzá baljósan Vang.
Bárhogy is alakul a Trump-csapat stratégiája, a „háromszög-diplomáciát” kidolgozó, a nemzetközi kapcsolatok realista felfogását egész életében hirdető Kissinger a halála évében úgy vélekedett a Világgazdasági Fórumon Volodimir Zelenszkijnek,
a háború előtt elleneztem Ukrajna NATO-tagságát, mert attól tartottam, hogy az elindítja azt a folyamatot, amelyet most látunk. [...] Most, hogy ez a folyamat elérte ezt a szintet, a semleges Ukrajna gondolatának ilyen körülmények között már nincs értelme.
Címlapkép forrása: MTI Fotó/Evelyn Hockstein
