A rossz emlékű Jalta
Donald Trump és Vlagyimir Putyin február 12-i telefonbeszélgetése után teljesen kifordult sarkaiból a világ – legalábbis Európa és Ukrajna vezetői így érezték. Európában többen a transzatlanti kapcsolatok végéről beszéltek, mások – még tovább menve – arra figyelmeztettek, hogy a két vezető eszmecseréje új világrendet készíthet elő. Utóbbi eshetőségről mi is írtunk:
A potenciális új világrendről szóló diskurzusban rendre előkerül Jalta neve. A Krím félszigeten található üdülőváros azzal írta be nevét a történelemkönyvekbe, hogy 1945. február 4-e és 11-e között itt zajlott az a konferencia Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Joszif Sztálin szovjet diktátor részvételével, amely a második világháború lezárásáról és a háború utáni rendezésről szólt, és amely lényegében évtizedekre meghatározta a világ jövőjét. Nem véletlen, hogy a hidegháborús időszakra jellemző világrendet „jaltai rendszerként” is emlegetik.
Bár a jaltai konferenciának több pozitív hozadéka is volt – bizonyos értelemben ekkor fektették le az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és a „szabályokon alapuló rend” alapjait –
„Jalta” sokkal inkább vált a kis nemzetek feje fölött átnyúló nagyhatalmi alkuk, az érdekszféra-politika szinonimájává.
Bár a jaltai nyilatkozat deklarálta, hogy
minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar, vissza kell állítani mindazoknak a népeknek szuverén jogait és önkormányzatát, amely népeket ettől az agresszív nemzetek erőszakkal megfosztottak,
ezen a konferencián dőlt el az is, hogy Kelet-Európa szovjet érdekszféra lesz. A szép deklarációk mellett a felek nem állítottak fel semmilyen szervet, amely ellenőrizhette volna, hogy a népek szuverén jogait be is tartják, így a sztálini Szovjetunió második világháborús győzelme után hozzáláthatott a „kelet-európai kisállamok” – köztük Magyarország – szovjetizálásának.
Jalta és az egész második világháború utáni rendezés súlyos kettősséget hordozott tehát magában. Egyfelől valóban kialakult a „szabályokon alapuló rend”, amelyet az ENSZ és még inkább annak Biztonsági Tanácsa (BT) ellenőrzött, amelyben a három győztes nagyhatalom, plusz Kína és Franciaország van jelen állandó, vétójogú tagként mind a mai napig. Az egyik fő cél az volt, hogy ezentúl az államok közötti viszonyokat a nemzetközi jog szabályozza, így például a háborúzás legitim feltételeit is lefektették.
Másfelől viszont ez a világrend „bűnben fogant”, hiszen a nyugati hatalmak Kelet-Európát lényegében „odadobták” a Szovjetuniónak, és egészen annak összeomlásáig tartották magukat ahhoz, hogy Kelet-Közép-Európa szovjet érdekszféra. (Ennek és persze egy atomháborútól való félelemnek is betudható, hogy az Egyesült Államok sem 1956-ban Magyarországon, sem 1968-ban Csehszlovákiában nem is kísérelt meg beavatkozni.) Ez a kettősség állandó és részben jogos muníciót ad azoknak, akik a „szabályokon alapuló rendet” képmutató, álszent rendszerként bírálják, ahol a szépen hangzó elvek mögött valójában nagyhatalmi érdekek diktálnak.
Jól mutatja ezt a kettősséget a jaltai egyezmény két előzménye. Az egyik a Roosevelt és Churchill által 1941. augusztus 12-én elfogadott Atlanti Charta, ahol először deklarálták minden nép jogaként, hogy „megválaszthassa, milyen kormányzati formában kíván élni”.
A másik, nem hivatalos dokumentum 1944. október 9-én – tehát négy hónappal a jaltai konferencia előtt – született Moszkvában, Churchill és Sztálin találkozóján, amelyet „százalékos megállapodásnak” szoktak nevezni. A brit miniszterelnök egy a tárgyalóasztalon fekvő szalvétára balkáni országok neveit írta fel, százalékokkal jelezve, hogy az egyes országokban mekkora szovjet, illetve brit befolyás legyen a háború után.
Churchill alapvető célja az volt, hogy a brit érdekek szempontjából döntő fontosságú Görögország fölötti befolyást biztosítsa, ezért itt 90:10 százalékos arányt javasolt az Egyesült Királyság javára, míg Romániát szinte teljesen átengedte volta Sztálinnak, ahol a szovjet befolyás lett volna 90 százalékos. Sztálin Churchill szalvétára írt számait sorra kipipálta. (Magyarország is a szalvétára került 50:50 százalékkal, amit aztán a brit és a szovjet külügyminiszter a további tárgyalások során 80:20 százalékra módosított a szovjetek javára.)
A „százalékos megállapodás” a cinikus nagyhatalmi osztozkodás szimbólumává vált, a helyzet azonban kicsit bonyolultabb. A jaltai konferenciát ugyanis megelőzte az 1943. november 28-a és december 1-je között tartott teheráni konferencia, amikor első ízben ült össze Churchill, Roosevelt és Sztálin. Itt döntötte el a három szövetséges hatalom vezetője, hogy lemondanak a britek által szorgalmazott balkáni partaszállás tervéről, és ehelyett Normandiában szállnak partra az amerikai–brit csapatok.
Innentől kezdve lényegében egyértelművé vált, hogy a náci Németország által 1943 februárjában elvesztett sztálingrádi csatát követően nyugat felé meginduló Vörös Hadsereg Kelet-Európa és a Balkán nagy részét elfoglalhatja. Churchill a „százalékos megállapodással” próbálta menteni a menthetőt, elsősorban Görögországot, hiszen Nagy-Britannia akkoriban jelentős földközi-tengeri hatalom is volt (a ma is brit kézen lévő Gibraltár mellett Málta és Ciprus szigete is brit fennhatóság alatt állt), Görögország esetleges szovjet megszállása pedig ezeket a brit pozíciókat fenyegette volna.
A jaltai rendszer és bukása
Jaltában végső soron a kétpólusú világrend alapjait fektették le. Ez a világrend egyfelől hidegháborús szembenállást hozott a Washington, illetve a Moszkva vezette blokk között, Európa kettéosztottságát eredményezte, másrészt viszont sikerült megakadályozni, hogy két blokk ne kezdjen közvetlenül háborúba egymással. A „perifériákon” ugyan véres háborúk törtek ki – koreai háború, vietnami háború –, amelyekben közvetlenül vagy proxyk révén mindkét szuperhatalom jelen volt, de amerikai és szovjet katonák között összecsapás sehol sem történt. Az atomfegyverek megléte és azok két oldal közötti számbeli paritása persze fontos tényezőnek számított, hogy ne robbanjon ki újabb világháború, de az erőegyensúly miatt valószínűleg egy konvencionális háború sem lett volna opció egyik fél számára sem. (Ennek ellenére persze bőszen fegyverkeztek egymás ellen, és kész tervek is voltak egy esetleges európai háborúra.)
Működtek a két szuperhatalom közötti kommunikációs csatornák („forródrót”), és fontos megállapodások is köttettek. 1975-ben például Leonyid Brezsnyev szovjet vezető és Gerald Ford amerikai elnök részvételével tartották meg a helsinki értekezletet, amelynek záróokmányában deklarálták többek között a „szuverén egyenlőség” elvét. Ez az elv azt mondja ki, hogy mindegyik ország maga döntheti el, hogy milyen katonai vagy egyéb szövetséghez csatlakozik, más országnak ebbe nincs beleszólása. Az elvnek – amely lényegében illegitimmé tette az erőszféra-politikát – néhány évvel később lett igazán jelentősége.
A berlini fal 1989-es leomlása, a kelet-közép-európai államok Moszkvától való függetlenedése, majd a Szovjetunió 1991-es felbomlása új világrendet hozott, amelyben a szovjet pólus eltűnt, és egyetlen pólusként, szuperhatalomként az Egyesült Államok maradt. A néhai Varsói Szerződés országai sorra csatlakoztak a NATO-hoz, amit viszont az 1990-es évek hanyatlása után a 2000-es évektől visszaerősödő Oroszország egyre inkább fenyegetésként élt meg. (Borisz Jelcin orosz elnöknek még nem volt kifogása Magyarország, Csehország és Lengyelország 1999-es NATO-felvétele kapcsán, de utódja, Vlagyimir Putyin már elítélte a 2004-es bővítési kört, amikor a volt szovjet tagköztársaság balti államok is az észak-atlanti védelmi szövetség tagjai lettek.) Holott Washington és Moszkva egyetértésével deklarálták 1975-ben, hogy minden egyes ország olyan szövetséghez csatlakozik, amilyenhez akar.
Visszatérés Jaltához?
Éles fordulatot jelzett Putyin 2007-ben, a müncheni biztonsági konferencián előadott beszéde, ahol a NATO „keleti terjeszkedésével” kapcsolatban azt mondta:
Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a NATO bővítése nincs összefüggésben magának a szövetségnek a modernizálásával vagy az európai biztonság garantálásával. Éppen ellenkezőleg, komoly provokációt jelent, amely csökkenti a kölcsönös bizalom szintjét. És joggal kérdezhetjük: ki ellen irányul ez a bővítés? És mi történt azokkal a biztosítékokkal, amelyeket nyugati partnereink a Varsói Szerződés felbomlása után tettek? Hol vannak ma ezek a nyilatkozatok? Senki sem emlékszik rájuk.
George W. Bush amerikai elnök egy évvel később, a 2008-as bukaresti NATO-csúcson olajat öntött a tűzre azzal, hogy Ukrajna és Grúzia (Georgia) NATO-csatlakozása mellett érvelt. Néhány hónappal később kitört Oroszország és Grúzia ötnapos háborúja, amelyben a kaukázusi ország súlyos vereséget szenvedett. Hat évvel később pedig következett a Krím elcsatolása és a donbaszi „polgárháború” kirobbantása, ami egyértelműen jelezte, hogy Moszkva fegyverrel is kész érvényt szerezni érdekszféra-politikájának.
Oroszország, de főleg Kína megerősödésével, olyan kihívók, mint India és Brazília jelentkezésével
ma már tényként mondható ki, hogy világunk ha még nem is multipoláris, de a többpólusúvá válás útjára lépett.
Ez új helyzetet jelent az Egyesült Államok számára is. Miközben a legnagyobb kihívóval, Kínával szembeni fellépés szükségességében lényegében egyetértés van demokraták és republikánusok között, Trump újbóli hatalomra kerülése után már egy hónappal is látszik, hogy az új elnök teljesen más külpolitikai és geopolitikai irányvonalat képvisel, mint elődje, Joe Biden, sőt, bizonyos értelemben mint az összes elnök 1945-ig visszamenően.
Az Oroszországgal való „üzletalapú” egyezkedések, azok a tervek, melyek szerint az Egyesült Államok az ukrajnai erőforrások egy jó részére rátenné a kezét a katonai támogatásért cserébe – egy kiszivárgott szerződéstervezet szerint Ukrajna nagyobb árat fizetne, mint az első világháborúban vesztes Németország – mintha afelé mutatnának, hogy Trump jelentős részben feladja az Egyesült Államok 1945 óta tartó szövetségi politikáját, melynek egyik fő tengelye az Európával való szövetség a NATO révén, ehelyett egy másik nagyhatalomhoz, Oroszországhoz fordul, hogy üzleteljen vele, miközben a gyengébbekkel, mint Ukrajnával, az erő pozíciójából tárgyal.
Alexander Stubb finn elnök a mostani müncheni biztonsági konferencián adott interjújában azt mondta:
A választás a nagy államok általi feldarabolást jelentő Jalta és az 1975-ös Helsinki Megállapodás között van,
vagyis az a kérdés, hogy az érdekszféra-politika dönt-e, vagy a nagyhatalmak tartják magukat az egyes országok „szuverén egyenlőségéhez”, ahhoz, hogy minden ország eldöntheti, hova akar csatlakozni, és csatlakozni akar-e valahova egyáltalán. A jelek egyelőre azt mutatják, hogy a születő új, többpólusú világrendben inkább a nagyhatalmi erőpolitika fog dominálni.
Címlapkép: Winston Chruchill, Franklin D. Roosevelt és Joszif Sztálin a jaltai konferencián. Hulton Archive/Getty Images
