Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A történet 2007-ben kezdődik Münchenben, és ugyancsak Münchenben éri el eddigi csúcspontját a híres müncheni biztonságpolitikai konferencián.
2007 szenzációja Vlagyimir Putyin volt.
Beszéde egyértelműen megkérdőjelezte az 1990 óta fennálló és jól-rosszul funkcionáló nemzetközi rendet – de gyorsan napirendre tértünk felette. Ugyanígy pillanatok alatt „elfelejtettük” Oroszország Grúzia (Georgia) elleni agresszióját 2008-ban. Még 2014-ben, a Krím megszállásakor is csak tessék-lássék módon reagáltunk. Sőt: a 2022-es orosz agresszió után is olyannyira „kiegyensúlyozott” lépéseket tettünk, amelyekbe be volt programozva, hogy Ukrajnának majd valamikor komoly engedményeket kell tennie a béke érdekében.
Ez a pillanat most jött el. A folyamatot nagymértékben felgyorsítja az új amerikai adminisztráció politikája, melynek elsődleges stratégiai célja Kína kezelése. Azt gondoljuk, ennek tudható be, hogy első pillantásra meghökkentően engedékeny politikát folytat Oroszországgal szemben. Ezzel egyidőben azt is látni kell, hogy Európa ma már nem az elsődleges stratégiai partnere Amerikának – jórészt azért, mert érdekei inkább Ázsiához, Kínához és Indiához kötik.
Európa erre a kihívásra nincs felkészülve.
Ugyan már régóta emlegetjük, hogy fokozni kell erőfeszítéseinket saját védelmünk, és ha szükséges, Európán kívüli érdekeink védelmében, de sok nem történt. Az egyetlen említésre méltó lépés a NATO-ban a védelmi kiadásoknak a GDP 2 százalékára történő emelése – bár azt is csak tíz év alatt sikerült teljesíteni, és még ma sem minden tagországnak.
Itt az ideje, hogy komolyan vegyük az előttünk álló kihívást. Semmi értelme az amerikai lépéseken siránkozni. Annak viszont lenne értelme, hogy az ezek nyomán jelentkező kihívást lehetőségként értékeljük.
Lehetőségként arra, hogy végre megteremtsük stratégiai autonómiánkat, és ezt úgy tegyük, hogy ne gyengüljenek kapcsolataink az USA-val, hanem inkább – egy új minőségben – erősödjenek.
Az alábbiakban felvázoljuk, hogyan gondoljuk ezt megvalósíthatónak. Konkrét lépésekkel, nem deklarációkkal.
- A kulcskérdés annak meghatározása, hogy milyen képességekre van szükség Európa védelméhez, ezt milyen mértékben tudják az európai államok biztosítani, valamint hogy ezt az állapotot hogyan lehet elérni, európai erőkkel kiváltva azokat az amerikai erőket, amelyeket az európai államok képesek biztosítani. Biztosan lesznek olyan képességek, amelyeket Európa (jelenleg) nem képes biztosítani, és kérdés, hogyan lehetséges erre megnyerni az amerikaiakat.
- Ezt nem nemzeti keretben kell végrehajtani, hanem a NATO védelmi tervezési rendszerén belül. Ez feloldhatná a védelmi költségvetések nagysága körüli vitát is, hiszen ekkor érdemi vita folyhatna, nem egy imaginárius számról folyna a párbeszéd, és a költségeket a valóságosan szükséges képességek létrehozásához és fenntartásához elvárt szükségletek határoznák meg.
- A tervezésbe és a végrehajtásba be kell vonni az Európai Uniót is, de az EU maga nem lehet a végrehajtás platformja. Ennek egyszerűen belátható okai vannak, hiszen az európai védelemhez szükséges Nagy-Britannia nem tagja az EU-nak, de az EU működési rendje önmagában sem teszi lehetővé ilyen feladatok kezelését. Viszont a terhek viselésében az EU-nak fontos szerepe lehetne: például a kiadások (pl. amerikai fegyverbeszerzések) egy részének átvállalása közösen felvett kölcsönökkel, vagy a most felmerült magyar javaslat, hogy a védelmi kiadásokat (vagy azok növekményét) ne számítsuk be a költségvetési egyensúlyba. Erre lehetőséget ad a Lisszaboni szerződés 42(7) cikkelye, amely kimondja: „A tagállamok valamelyikének területe elleni fegyveres támadás esetén a többi tagállam – az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikkével összhangban – köteles minden rendelkezésére álló segítséget és támogatást megadni ennek az államnak. Ez nem érinti az egyes tagállamok biztonság- és védelempolitikájának egyedi jellegét. Az e területen vállalt kötelezettségeknek és együttműködésnek összhangban kell lenniük az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének keretein belül tett kötelezettségvállalásokkal, amely szervezet az abban részes államok számára továbbra is a kollektív védelem alapját képezi, és annak végrehajtási fóruma marad.” Ez a rendelkezés egyértelműen kimondja, hogy az Európai Unió tagállamai – ugyanúgy, mint a Washingtoni (NATO) Szerződés V. cikkelye alapján –, minden segítséget megadnak egymásnak támadás esetén – beleértve a katonai segítséget is. Mivel az EU-nak nincs erre kialakult katonai képessége – és értelmetlen lenne a forrásokat párhuzamos képességek létrehozására pazarolni –, önként adódik, és a hivatkozott jogszabályban benne is foglaltatik, hogy ennek végrehajtására a NATO-val együttműködésben kerüljön sor.
- Ezeknek a változásoknak értelemszerűen tükröződniük kell a NATO struktúrájában is. Fontos, tartalmilag és demonstrációsan is elengedhetetlen lépés, hogy a NATO eddigi gyakorlatától eltérőn a Szövetség erőinek főparancsnoka – Supreme Allied Commander Europe (SACEUR) – európai legyen. Munkáját egy Vezérkari Főnöki Bizottság segítené, amelynek egy amerikai és egy európai tagja lenne. Az amerikai tag vezetése alá tartoznának a Szövetség katonai erőinek megmaradó amerikai elemei (felderítés, elektronikus hadviselés, C4I rendszerek) – amelyeket akár meg is lehetne vásárolni.
- Döntő jelentőségű és egyben talán a legkényesebb kérdés a nukleáris elrettentés és szükség esetén hadviselés. Jelenleg két európai tagország, Franciaország és Nagy-Britannia rendelkezik nukleáris erőkkel. Ezekkel kapcsolatban számos probléma – nevezzük inkább megoldandó kérdésnek – merül fel:
- Elegendő-e ez az erő az európai védelmi autonómia számára?
- Ki rendelkezik a bevetésükhöz szükséges parancsnoki hatalommal?
- Ki fedezi a felmerülő költségeket?
- Ezek stratégiai nukleáris fegyverek. Hiányzik a taktikai nukleáris képesség.
A felmerülő kérdéseket két csoportra oszthatjuk. A létező stratégiai nukleáris képességeket integrálni kell a NATO védelmi rendszerébe, elsősorban alkalmazási elveik alapján. A döntéshozatalban aligha lehetséges a végső döntést kivenni a brit, illetve francia vezetők kezéből, de ezt a folyamatot árnyalni, kiegészíteni lehet a NATO döntési rendszerébe történő integrálással. Ennek érdekében a NATO-nak hozzá kell járulnia finanszírozásukhoz (ez az egyik olyan terület, ahol az EU is bevonásra kerülne).
A taktikai nukleáris fegyverek még bonyolultabb kérdés. Ezek jelenleg nem léteznek. Létre kell hozni őket. Ennek érdekében NATO-beszerzés keretében lenne érdemes ezeket a fegyvereket beszerezni és NATO-tulajdonban kellene tartani (mint az AWACS-okat). Telepíteni ezeket mindenekelőtt Lengyelországba és Romániába lenne szükséges. A finanszírozást az előzőekhez hasonlóan közös alapokból kellene megoldani. Az Atomsorompó-egyezmény (NPT) betartása érdekében ezeknek a fegyvereknek is brit, illetve francia tulajdonba kellene kerülniük, de a bevetésükről szóló döntésig NATO-döntés lenne – például a főtitkár (és egy körülötte erre a célra létrehozandó grémium) és a Vezérkari Főnökök Bizottsága által. Ez a kérdés jelenleg különösen aktuális, hiszen
hatékony nukleáris védelem nélkül az Ukrajnának adandó (európai) biztonsági garanciák nem eléggé hitelesek, és ez Ukrajnát a saját nukleáris fegyverek beszerzése felé tolhatja.
Egy autonóm európai védelem vonzó lehet Donald Trumpnak is. Természetesen nagyon fontos a tálalás: Trumppal határozottan kell kommunikálni. Ő mindig a gyengébb ellenállás felé megy, de ha komoly konfliktust tapasztal, azt szereti elkerülni. Ez igaz erre az esetre is, annál is inkább, mert Európa pont azt kínálná, amit Trump akar. Az, hogy nem gondolta végig ennek a következményeit, némi gondot okozhat – ezért is várható valamennyi konfliktus –, de a végén nagy valószínűséggel fel fogja ismerni, hogy azt kapja, amit kért.
Ez Európa számára nagy lehetőség. Számos, hosszú idő óta húzódó konfliktus megoldható lenne, beleértve az Európai Unió és a NATO együttműködésének kérdéseit és sok más soha igazán meg nem vitatott dilemmát. Rendezni lehetne az újra és újra fellángoló vitát a katonai költségvetésekről is, ha nem hasraütésszerűen szabnánk célokat, hanem a szükségletekhez igazítanánk a költségeket. És véget lehetne vetni annak a mítosznak is – ennek persze Trump nem örülne –, hogy az USA halálra költekezi magát Európa védelmében, míg az európaiak nem erőltetik meg magukat. Ez utóbbi ugyan igaz, de az előbbi nem: a közel 900 milliárd dolláros amerikai védelmi költségvetésnek – a közvetett kiadásokat is beleszámítva – nem több mint tíz százaléka szolgálja Európa védelmét. A többi a globális világhatalom feladatainak és érdekeink ellátásához szükséges.
Összefoglalásul fontosnak tartjuk megállapítani, hogy
mindezek a feladatok reálisak, a jelenleg rendelkezésre álló forrásokkal, némi kiegészítéssel, végrehajthatóak. Ami szükséges és hiányzik, az a politikai akarat és a végrehajtáshoz szükséges struktúrák.
Ha nekifogunk a munkának, viszonylag rövid idő alatt egy erős Európát teremthetünk, megszilárdíthatjuk, új alapokra helyezve a transzatlanti kapcsolatokat, és stabilizálhatjuk a kontinens és ezzel a világ biztonsági helyzetét.
Let’s Make Europe Great Again!
Címlapkép forrása: Andrei Pungovschi/Bloomberg via Getty Images
