Nem túlzás azt állítani, hogy Ukrajnát, valamint Európa jó részét is sokkhatásként érte az amerikai kormányzat elmúlt héten bemutatott ámokfutása: J. D. Vance amerikai alelnök Münchenben páros lábbal szállt bele az európai vezetésbe, Washington részéről elhangzottak olyanok, hogy a kontinensen állomásozó amerikai erők sem lesznek itt örökké, az amerikai kormányzati kommunikáció az ukrajnai béke kérdésében totális inkoherenciát mutatott. Újabb pofon volt az, hogy Marco Rubio amerikai külügyminiszter úgy tárgyalt Rijádban Szergej Lavrov orosz kollégájával, hogy oda sem Kijevet, sem az európai vezetőket nem hívták meg.
Aztán jött egy újabb hidegzuhany. Az egyébként is meghökkentő nyilatkozatairól ismert Donald Trump lényegében szóról-szóra megismételte az orosz propagandát:
Zelenszkij robbantotta ki a háborút, ráadásul illene választásokat tartania az országban, hiszen mandátuma 2024-ben lejárt.
A választások körüli fiaskóról itt írtunk bővebben, röviden annyit érdemes megjegyezni, hogy háborúban nem szoktak választásokat tartani. (Winston Churchill sem tartott a II. világháború alatt, a legitimitását akkor sem, azóta sem kérdőjelezi meg senki):
Vannak azonban olyan tényezők, amiket még a legfurcsábban, vagy legradikálisabban gondolkodó amerikai elnökök sem tudnak megváltoztatni. Először haladjunk végig ezeken.
A világ legerősebb vezetőjének is meg van kötve a keze
A Szovjetunió felbomlását követően az Egyesült Államok marad a világ egyetlen valóban globális hatalma: elképesztő katonai és gazdasági erővel rendelkezik, valamint hatalmas politikai befolyással. Moszkva (illetve Washington, de erről később) hiába próbálja egyenlő félként beállítani saját magát, ennek a propagandán kívül nincs realitása.
Logikus megállapítás az, hogy Washington ezt a kiemelt pozíciót minden eszközzel meg kívánja tartani, ebből pedig az következik, hogy a mindenkori amerikai elnök befolyásolni tudja ugyan az ország külpolitikáját, bizonyos alapvetéseket egyszerűen képtelen megváltoztatni anélkül, hogy az ország globális pozícióját ne ingatná meg. Ehhez társul az is, hogy bár a világ egyik legnagyobb befolyásával rendelkező személyéről van szó, hatalma távolról sem korlátlan.
Az Egyesült Államok geopolitikai szempontból rendkívül előnyös helyzetben van: északról és délről szövetséges államokkal határos, keleten és nyugaton pedig az óceánnal. Ahogyan minden nagyhatalom, úgy Washington is igyekszik maga körül úgynevezett pufferzónákat kialakítani, mely területeken egy esetleges fegyveres konfliktust úgy tudna megvívni, hogy a saját lakosságát, infrastruktúráját és iparát megkímélje.
Az Egyesült Államok számára ez a pufferzóna lényegében a csendes-óceáni szigetvilág, illetve az európai kontinens.
Érdemes röviden visszaemlékezni arra, hogy 1941-ben Washington a nyugati határain nem rendelkezett ilyen pufferzónával, így a japán haditengerészet egyenesen az ország területét, a Hawaii-i szigeteket tudta megtámadni, egy ideig pedig még azt is reálisnak tartotta az amerikai vezetés, hogy a japán csapatok a nyugati partvidék ellen is megindulhatnak. Mitöbb, a második világháború során az egyik fő oka az Egyesült Államok európai beavatkozásának éppen az volt, hogy a náci Németország ottani győzelme esetén egy potenciálisan ellenséges nagyhatalom kerül a „szomszédba”.
Adott tehát az, hogy Washington minden erejével igyekszik a komoly munkával kialakított pufferzónákat megvédeni.
Demokratikus értékek ide, egyetemes szabadságjogok oda, ez a fő oka annak, hogy a szuperhatalom energiát és pénzt nem kímélve támogatja a Kína által kiszemelt Tajvant, és az oroszokkal háborúzó Ukrajnát.
Ukrajna nem nyer, rossz ez Amerikának?
Az oroszpárti médiumokban gyakran jelenik meg az a „mesterterv”, mely szerint Moszkva szépen lassan felőröli a NATO fegyvereit Ukrajnában, ezzel térdre kényszerítve a nyugati katonai szövetséget. Az igazság ezzel szemben az, hogy a gyakorlatban éppen ennek az ellenkezője történik: az olyan, komoly fegyveres erőkkel rendelkező NATO-tagállamok, mint az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország, vagy Törökország lényegében minimális mennyiségű modern fegyvert küldtek Ukrajnába, az arányok pedig pillanatnyilag azt mutatják, hogy minden egyes kilőtt ukrán páncélozott járműre négy orosz jut (ráadásul az ukrán veszteségek továbbra is aránylag kis százaléka NATO fegyver).
Az Egyesült Államok ezen a színtéren meglehetősen jól szerepel: mindent összevetve az éves katonai költségvetés megközelítőleg öt százalékának felhasználása mellett elérték azt, hogy Moszkva rég nem használt T-54/55-ös harckocsikat ráncigáljon elő a depókból azért, hogy azokkal pótolni tudják a modernebb páncélosokat ért veszteségeket.
Teszi mindezt Washington úgy, hogy hivatalosan egyetlen katonája sem harcol Európában (a megfigyelői és kiképzői szerepeket beismerték, a hírszerzői jelenlét pedig evidencia).
A tényállás tehát pillanatnyilag az, hogy Washington minimális ráfordítás mellett darálja be a világ második legnagyobb haderejének eszközparkját, miközben Oroszország lassan, de biztosan elveszíti befolyását saját határain túl: a korábban Moszkvával szövetséges Örményországban amerikai katonák gyakorlatoznak, Azerbajdzsán Törökországgal tart fönt szoros barátságot, Belső-Ázsia pedig egyre közelebb kerül az oroszokkal elméletileg baráti viszonyt ápoló, a felszín alatt azonban kegyetlenül rivalizáló Kínához. Marad a nyersanyagokban gazdag, de politikailag fekete lyuknak tekinthető Afrika, ahol nemcsak Európával, de Pekinggel is össze fogja akasztani a bajszát.
A helyzetet tetézi az, hogy hosszú idő után Finnország és Svédország képében új tagokat fogadhatott a NATO, ez a két új tag pedig fejlett, magasan képzett haderővel, erős gazdasággal, és kiváló elhelyezkedéssel rendelkezik, ráadásul nem hirtelen felindulásból döntöttek a külpolitikájuk ilyen mértékű átformálása mellett: ha Moszkva nem támadja meg Ukrajnát, valószínűleg békésen ellettek volna „független” entitásokként.
Bár az orosz fegyveres erők az Ukrajnában eddig elszenvedett veszteségek mellett jópár évig egészen biztosan nem fognak NATO-tagállamokat fenyegetni, a nyugati szövetség, és Washington érdekei azt diktálják, hogy folyamatosan nyomás alatt tartsák a világ legnagyobb országát, ezzel évtizedekre bebiztosítva saját magukat.
Ukrajna az eltökélt ellenállásával tökéletesen ellátja a már fent említett pufferzóna szerepét, a fronton pedig ukrán katonák esnek el, nem a NATO fegyveresei, de a globális politika soha nem a humanitásáról volt ismert.
Washington tehát első ránézésre meglehetősen nagy baklövést követne el azzal, ha elengedné Kijev kezét. Bár az orosz veszteségráta mellett egyáltalán nem biztos, hogy azonnal összeomlanának a frontvonalak, sokkal valószínűbb lenne, hogy az ukrán fegyveres erők még döntetlenre sem tudnák kihozni a háborút az amerikai támogatás nélkül. Oroszország az erői újratöltése után érezhetné úgy, hogy az ilyen katonai akciók ha lassan is, de sikerre vezethetnek, így megpróbálhatja például kicsavarni a közeledő Örményországot a NATO kezéből.
A helyzethez hozzájön az is, hogy Washington „megbízhatósági indexe” korántsem túl fényes: bár úgy néz ki, hogy számos viszontagság után Irakban lassan stabilizálódik valamelyest a politikai helyzet, az afgánok elengedése után rendkívül rosszul nézne ki az, ha Washington Kijev mögül is kifarolna.
Most kezd bonyolódni a történet
A fentiekben számtalan érvet felsorakoztattunk amellett, hogy az amerikai vezetés számára miért lenne logikus döntés tovább támogatni Ukrajnát. Vannak azonban olyan tényezők, amelyek valamennyire átalakítják a képet.
Kezdjük rögtön egy fent már említett kérdéssel: az amerikai-orosz találkozón Rijádban elhangzott egy nagyon fontos szó: „partner”. Washington ezzel az egy szóval lényegében azonos szintre emelte Oroszországot a tárgyalások során. Több nyugati vezető nyilvánvaló okokból azonnal felháborodott azon, hogy Rubio lényegében vörös szőnyegen engedte vissza Moszkvát a nemzetközi porond eddig elzárt részeire, egy dolgot érdemes figyelembe venni: Oroszország a tárgyalások előtt nemes egyszerűséggel sértődött volt.
Egy nagy múltú, komoly gazdasággal és még mindig számottevő haderővel rendelkező állam egyszerűen nem fog tárgyalóasztalhoz ülni akkor, ha a többi tárgyalófél másodrendű szereplőnek tekinti.
Ezzel az engedménnyel az oroszok rendkívül boldogak lehetnek, a rubel is erősödött valamelyest a hír hallatára, a kész geo- és biztonságpolitikai tényeken azonban jottányit sem változtat: továbbra is Washington az erősebb fél a hosszú távú játszmában.
Mindehez érdemes hozzátenni, hogy az amerikai gazdaság még a mostani kihívások mellett is jóval erősebb, mint az orosz volt a nyugati szankciók bevezetése előtt.
Egy másik fontos tényező a belpolitika. Ukrajna támogatása egyre kevésbé népszerű az Egyesült Államokban, függetlenül attól, hogy az oda jutó pénzt Washington amúgy is fegyverekre költené. A lakosság azt látja, hogy sok belföldi kihívás kezelésre nem jut elég pénz, miközben pénzt adnak egy távoli országnak arra, hogy háborúzzon. A tömegek azt a tényt, hogy ez a pénz egyébként is a fegyveres erők költségvetéséből kerül kiutalásra, nem fogják észlelni. Trump nyilvánvalóan szeretne jó elnökként bevonulni az amerikai történelemkönyvekbe, egyensúlyozni kénytelen tehát a geopolitikai célok és a belpolitika útvesztője között.
A legfontosabb, Európaiakat érintő kérdés azonban az, hogy tényleg odadobná-e Trump Ukrajnát, rosszabb esetben Európát Moszkvának? A válasz röviden nem, de ennél a nemzetközi porondon azért minden bonyolultabb.
Egyelőre úgy néz ki, hogy Kijev rendkívül előnytelen feltételekkel fog kijönni a háborúból, már ha igent mond az amerikaiak egyelőre csak elméletben létező béketervére: elveszíti területei nagyjából 18%-át (pont azokat, ahol a nyersanyagok és az ipar zöme található), nem lesz NATO-tag, ráadásul a Lindsey Graham republikánus szenátor által hangoztatott biztonsági garanciák (ha a tűzszünet ellenére Moszkva újra támadásba lendül, Kijev azonnal NATO-taggá válik) is inkább kedves blöffnek tűnnek a kormányzati kommunikációt figyelembe véve.
Felmerül a kérdés: tegyük fel, hogy Ukrajnában továbbra is egy nyugatra tekintő vezetés marad hatalmon. Egy ekkora, Amerikától elszenvedett pofon után megbíznának újra Washingtonban?
A válasz bármilyen meglepő, igen, mivel nincs más lehetőségük.
Hiába biztosítják az európai nagyhatalmak Ukrajnát támogatásukról, az igazi erőt továbbra is Washington képviseli, így ha az ukránok nem akarnak ismét kényelmetlenül közel kerülni Moszkvához, egyszerűen kénytelenek elfogadni azt, hogy az amerikaiak diktáljanak nekik.
Arra is van esély, hogy az amerikai döntéshozás egyszerűen eldöntötte: a feszültségek enyhítése végett ütközőzónaként egyszerűen átadja Ukrajnát Putyinnak, hiszen a számukra lényeges határvonalig, azaz az Atlanti-óceánig bőven van még terület, amely kvázi az ő befolyási zónájukba tartozik. Bármilyen kegyetlenül is hangzik ez, egyfelől egyáltalán nem lenne példátlan, másfelől
szigorúan orosz szemszögből szemlélve az Egyesült Államoknak egy egész kontinensnyi, majd egy óceánnyi ütközőzónája van, míg neki csak egy Fehéroroszországnyi.
De mi a helyzet Európával? Az öreg kontinenssel kapcsolatban a Trump-adminisztráció meglehetősen felemás nyilatkozatokat tesz. Elhangzott az, hogy az EU-nak kéne biztosítania Ukrajna függetlenségét, ahogyan az is, hogy az amerikai katonák idővel elhagyhatják a kontinenst. Ezzel szemben például Lengyelországban megerősítették, hogy náluk bizony maradni fognak az amerikai katonák. Akkor most tulajdonképpen mi is történik?
Amerikai szemszögből most valószínűleg a „jó diák-rossz diák” klasszikus példája áll fent. Ahogy azt korábban említettük, az USA nem szeretné, ha Moszkva túlzottan nagy befolyásra tenne szert az öreg kontinensen, nagyon úgy tűnik azonban, hogy a „mindenkinek segítünk” hozzáállás a múlté.
A lengyel nyilatkozatból arra lehet következtetni, hogy Washington ki fog jelölni néhány Oroszországhoz közelebb található „mintadiákot”, akiket tovább fog támogatni.
Ezek az államok valószínűleg a védelmi kiadásokban lehetőségeikhez képest egyébként is jól teljesítő Lengyelország, Románia, Finnország, illetve a skandináv államok lesznek (valamint a rendkívül mély történelmi kapcsolatok miatt talán az Egyesült Királyság).
Ezzel az egyértelmű kedvezményezéssel az amerikaiak ráadásul két legyet üthetnek egy csapásra: jelezhetik a komoly gazdasági és katonai potenciállal rendelkező, ugyanakkor inkább a szavak, mintsem a tettek mezején erős európai nagyhatalmaknak, Franciaországnak, Németországnak és Olaszországnak, hogy az amerikai támogatás bizony nincs ingyen. A három ország közbeszédében már az elnökválasztás előtt felmerült az, hogy jelentősen növelni kéne a védelmi kiadásokat, jó esély van rá, hogy Trump most nyomatékosítja ezt az elképzelését.
Címlapkép forrása: Contributor/Getty Images
