A tavaly február 16-án egy szibériai büntetőtelepen rejtélyes körülmények között elhunyt Alekszej Navalnij Hazafi című önéletraját kétszeresen is az élet írta. Az élet írta, hiszen egy ember életét ismerhetjük meg belőle, és az élet írta, mert magába az írás folyamatába is beleszóltak a történelem eseményei. A legtöbb politikusi életrajzzal – például Angela Merkel volt német kancellár szintén nemrég megjelent emlékirataival – szemben itt nem egy már nem aktív politikus tekint vissza életére, hanem egy aktuálisan is politizáló ember, aki azonban a halálból tért vissza, és tudja, hogy könyve egyben a politikai végrendelete is lehet.
2020. augusztus 20-án Navalnij a szibériai Tomszkból repült Moszkvába, amikor egyszer csak rosszul lett. A gép kényszerleszállást hajtott végre, a kiérkező orvos felismerte a mérgezés tüneteit, és ellátta az ellenzéki aktivistát, aki csak a gyors beavatkozásnak köszönhetően maradt életben. Később nemzetközi nyomásra az orosz vezetés kiengedte Navalnijt Oroszországból Németországba, ahol a berlini Charité kórházban kapott további kezelést.
A Hazafi című könyvét németországi lábadozása közben kezdte el írni Navalnij. A könyv I. része a mérgezést, majd a kómából való felébredést beszéli el, a II. részben Navalnij gyermek- és fiatalkoráról olvashatunk, a III. rész pedig a Putyin-rendszerben kifejtett politikai tevékenységről tudósít. Az elbeszélés fonala azonban itt hirtelen megszakad, a IV. rész már Navalnij börtönben írt jegyzeteit, illetve közösségi médiás posztjait gyűjti egybe.
Gorbacsovtól Jelcinig
Az 1976. június 4-én született Navalnij a brezsnyevi (illetve andropovi és csernyenkói) Szovjetunióban kezdte életét, majd Mihail Gorbacsov országlása idején ébredt politikai öntudatra. Apai ágon egy Csernobil melletti faluból, Zaleszjéből származik, ahol a gyermek Navalnij a nyarait töltötte, és ahol egy időre „napbarnította ukrán parasztgyerekké” vált, „aki jóformán már oroszul is elfelejtett”. A gyermekkori nyarak világát aztán egy csapásra romba döntötte az 1986-os csernobili atomkatasztrófa, amely az akkor még csak 9 éves Navalnij eszmélkedésében is fontos szerepet játszott.
Családunk ukrán ága a csernobili balesetet rettenetes tragédiaként élte meg, amely egyszer s mindenkorra elsöpörte a régi életformát. Ami pedig engem illetett, számomra ez volt az első esemény, az első lecke az életemben, amely meghatározta szemléletmódom alakulását
– vall erről Navalnij, aki különösen azt emeli ki, hogy a szovjet hatóságok milyen mértékben próbálták elhazudni a valóságot, tovább súlyosbítva ezzel az atomkatasztrófa következményeit.
A Csernobil mellől elszármazott apa, Anatolij Navalnij szovjet katonatiszt volt, a fiatalabb Navalnij pedig egy katonai városban nőtt fel, ahol elhagyott gránátokkal és egyéb robbanószerkezetekkel játszadozott. Az ilyen katonai városokban valamivel jobb volt az élet, mint a Szovjetunió egészében, de több volt a külföldöt megjárt ember is, így a gyermek Navalnij sok kortársánál behatóbb ismereteket szerezhetett arról, mennyire más világ van Nyugaton. Ennek szimbóluma lett a gyermek Navalnij számára a nyugati rágógumi, amely teljesen más volt, mint az „állkapocstörő” szovjet változat, s amelynek csomagolása ráadásul Donald kacsás vagy Star Wars-os képeslapokat is rejtett. A másik szimbólum a rockzene volt, amelyet a szovjet televízió a Nyugat züllöttségének kifejeződéseként értelmezett, de éppen ezzel érte el, hogy a rendszer ellen csendesen lázadó fiatalok, így Navalnij is, a rajongói legyenek.
Mihail Gorbacsov hatalomra jutása, a glasznoszty és a peresztrojka jelentős változásokat hozott a Szovjetunióban – például látványosan gyengült a cenzúra – de nem elég látványosakat. Navalnij szerint az utolsó pártfőtitkár legnagyobb problémája az volt, hogy „nem tudott kellő határozottsággal fellépni, és minden intézkedését csak félgőzzel vitte végig”. A reformoknak nem sikerült beindítaniuk a vergődő gazdaságot, a szovjet emberek ezért magukat a reformokat kezdték el gyűlölni, Gorbacsovot téve felelőssé a kudarcokért, holott a problémák sokkal mélyebben rejlettek. Navalnij leírja, hogy sem a családja, sem ő nem szerette Gorbacsovot, felnőttként azonban már inkább pozitív figuraként tekint rá, „ha másért nem, hát azért, mert nem hagyta magát megvesztegetni”.
Gorbacsov valóban azon kevés pártfunkcionáriusok egyike lett, akik a Szovjetunió felbomlása körüli időkben nem gazdagodtak meg, akiktől távol állt a korrupció. A Szovjetunió helyén berendezkedett, Borisz Jelcin vezette Oroszország azonban a korrupció melegágyává vált.
Míg Gorbacsov negatív szereplőből később pozitív szereplővé vált Navalnij számára, az Oroszországi Föderáció első elnöke ellenkező utat járt be a szemében.
A Szovjetunió felbomlását a katonai városban leginkább abból érzékelték, hogy megjelent egy fehér zoknis figura, aki rendszerint Audija ablakából lógatta ki a lábát. Az Emil nevű férfi volt a helyi maffiózó, aki a semmiből hirtelen óriási hatalomra tett szert, ugyanis a Szovjetunió szétesésével megszűnt az addig elismert erőközpont, és
az emberek egyszer csak rájöttek, hogy az igazi hatalom azoknak a bandáknak a kezében van, akiknek a tagjai minden este kint ücsörögnek a saslikosnál.
A bűnbandák „hatalomra kerülése” a lakosság morális érzületét is megváltoztatta: míg a szovjet korszakban a börtönviseltség hátránynak számított, a korai Jelcin-korszakban a börtönévek presztízst jelentettek.
A fiatal Navalnij jogi karos egyetemistaként találkozott először a korrupcióval, hiszen már a jobb egyetemekre való bejutáshoz is jó kapcsolatok kellettek, de egy egyetemi vizsgán is simán át lehetett menni a tanár megkenésével. Navalnij töredelmesen bevallja, hogy ő is fordult cselekhez, hogy jó jegyeket kapjon a vizsgákon, például azt állította, hogy az ügyészségen dolgozik. (Egy tanár később rájött a turpisságra, a következményektől 150 dollár menekítette meg Navalnijt.)
A Jelcin-korszak alapvető élménye Navalnij számára az volt, hogy
OROSZORSZÁG KÖZEL SEM MUTATOTT OLYAN FEJLŐDÉST, MINT AZ EGYKORI SZOVJET BLOKK TÖBBI KÖZÉP-KELET-EURÓPAI ORSZÁGA, HOGY OROSZORSZÁGNAK NEM „JÖTT ÖSSZE”, AMI MÁSNAK SIKERÜLT.
Navalnij úgy véli, bár kétségtelenül volt fejlődés 1991 óta, az eltelt három évtized alapvetően elveszett évtizedek voltak Oroszország számára, Navalnij nemzedéke pedig „elátkozott és elveszett nemzedék”. Borisz Jelcin számított a legfőbb „radikális demokratának”, miközben igazi szovjet pártfunkcionáriusként kezdte, elnökként pedig „híján volt a valódi politikai víziónak, és leginkább a hatalomvágy mozgatta” – véli Navalnij, aki bevallja, annak idején „vakon tisztelte” az elnököt, és a „legcsekélyebb kritika nélkül” mellette állt. A könyv megírása idejére azonban már teljesen másként látja egykori bálványát: „az egykori rajongás helyett nem érzek mást, csak gyűlöletet” – írja.
Putyin ellen
Jól tudtam, hogy Putyin egyetlen szavát sem lehet elhinni. Már a kinevezése után elhatároztam, hogy valamilyen formában szembe akarok szállni vele. Nem akartam, hogy ilyen alak vezesse az országomat
– írja Navalnij Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése kapcsán.
Az orosz elnök későbbi politikai ellenfelének már az sem tetszett, ahogy Putyin hatalomra került: Jelcin mint miniszterelnökének adta át az államfői hatalmat, az egykori KGB-ügynök így már az elnöki hatalom birtokában indulhatott neki a 2000 márciusi elnökválasztásnak. Navalnij szerint
Putyint rásózták Oroszországra.
Putyin hatalomra lépésével egy időben, 2000-ben indult el Navalnij politikai pályája. A fiatal ügyvéd „jobb híján” a liberális és valóban ellenzéki Jabloko párthoz csatlakozott, mint amely a legtávolabb állt Putyintól. A Jablokóban eleinte nehezen hitték el, hogy az akkor már egy jól menő ingatlancégnél dolgozó ügyvéd egy olyan bizonytalan pályára akar lépni, mint az ellenzéki politikusé, ezért gyanakodva fogadták. Navalnij így vall motivációjáról:
Amikor belevágtam a tanulmányaimba, pontosan így képzeltem a karrieremet: egy bíróságot láttam magam előtt és egy szigorú tekintetű bírót, aki csendre inti a jelenlévőket. Én közben papírokat lobogtatva szónokolok az ügyfelem védelmében, érvelek, vitatkozom, majd bemutatom a bizonyítékaimat, és közben pontosan tudom, hogy gazfickók ellen harcolok. Lehet, hogy érzelgősen hangzik, de akkor így volt – szerettem volna jobb hellyé tenni a világot.
A Jabloko azonban nem váltotta be Navalnij hozzá fűzött, korábban sem túl vérmes reményeit. Bár a kezdő politikus úgy érezte, ő mindent beletett, hogy a párt jól szerepeljen a Duma-választásokon, az végül csak 4,3 százalékot ért el. Navalnij szerint azért, mert a pártban a legtöbben nem is igazán küzdöttek a sikerért, „gyávák voltak, és féltek a kísérlezetéstől”.
Itt érkezünk el Navalnij egy olyan korszakához, amelyért később sok bírálat érte, és amelyre maga is kevéssé volt büszke. Ez a nacionalizmussal való kacérkodás, a szélsőjobboldali Russzkij Marsokon (orosz menetek) való részvétel. A könyvben Navalnij mintha igyekezne elkenni ezt a témát: beismeri ugyan, hogy ezeken a meneteken „felbukkantak vállalhatatlan figurák”, de azt írja, demokratikus meggyőződésből támogatta, hogy a nacionalisták is hallathassák hangjukat, és ezért vett részt a meneteken is. Eközben Navalnij egyes korabeli nyilatkozatai – például hogy „rágcsálóknak” nevezte a grúzokat a 2008-as grúz–orosz háború idején – arra engednek következtetni, hogy többről volt szó, mint pusztán demokratikus meggyőződésből fakadó támogatásról. Ezeket a nyilatkozatokat – melyekért később bocsánatot kért – a könyvben nem említi, ami levon az egyébként az egész kötetre jellemző őszinteség és önkritika értékéből. A Russzkij Marsokon való részvétel végül Navalnij Jablokóból történő kizárásához vezetett.
A nemzetközileg ismertté vált liberális demokrata Navalnij a 2010-es évek elején „született meg”, amikor Vlagyimir Putyin vissza készült venni az elnöki hatalmat Dmitrij Medvegyevtől. A Putyin-rezsimben ugyan korábban is voltak elnyomó tendenciák, de az igazi autoriter berendezkedés 2012-től épült ki, amikor a négy évig miniszterelnökként tevékenykedő Putyin visszatért a Kremlbe. Már a 2011 decemberi Duma-választások kapcsán súlyos választási szabálytalanságok vetődtek fel, ami több ezres tüntetésekhez vezetett Moszkvában. Ezeken részt vett Navalnij is, akit több napra le is tartóztattak.
Korrupcióellenes tevékenysége – amellyel a leginkább nevet szerzett magának – már évekkel korábban elkezdődött: blogot vezetett, ahol több állami korrupciós ügyet is feltárt. A hatalom válaszul őt is – koholt – korrupciós ügyekbe keverte; előbb a Kirovlesz fakitermelő vállalat, majd az Yves Rocher francia kozmetikai cég kapcsán. Az Yves Rocher-ügyben végül Navalnij öccse, Oleg Navalnij ütötte meg a bokáját: 3 és fél év börtönre ítélték, miközben Alekszej felfüggesztett börtönbüntetést kapott. (Oleg Navalnij börtönnaplója néhány éve jelent meg magyarul, itt írtunk róla.) Még később az Yves Rocher-ügy ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy 2021-ben a Németországból hazatérő Navalnijt börtönbe zárják.
Navalnij politikai pályája a 2010-es évek elejétől a politikai hatalommal folytatott csiki-csuki játékról szólt.
A Kreml rendre igyekezett megakadályozni, hogy Navalnij hivatalos politikai tevékenységet végezzen, az ellenzéki vezető azonban mindig megtalálta a módját, hogy keresztbe tegyen a hatalomnak. A Jövőt Oroszországnak nevű pártját többszöri próbálkozásra sem sikerült bejegyeztetnie, de létrehozta a Korrupcióellenes Alapítványt, amely kvázi pártként számos vidéki fiókszervezettel működött, és a Putyin-rezsim korrupt ügyeit leplezte le. 2013-ban Navalnij elindult Moszkva polgármesteri székéért, és meglepetésre 27 százalékot szerzett, ami nagy eredménynek számított a Kreml jelöltjével, Szergej Szobjanyinnal szemben. Többször nem is engedték, hogy politikai tisztségért induljon, erre viszont Navalnij kitalálta az „okos szavazás” módszerét, vagyis azt, hogy mindig a legesélyebb, nem a hatalompárt, az Egységes Oroszország által támogatott jelöltre kell szavazni. Eközben Navalnj többször került börtönbe, és két alkalommal a zeljonka nevű fertőtlenítővel is leöntötték az arcát, a második alkalommal kis híján megvakult az egyik szemére.
Navalnij az egyre autoriterebbé váló rezsimben csak részsikereket tudott elérni, de így is a kívánatosnál több borsot tört Putyin orra alá, aki nagy valószínűséggel személyesen döntött a likvidálásáról. Navalnij németországi lábadozása alatt maga leplezte le az FSZB-ügynököket, akik a novicsokmérgezést végrehajtották – erről szól a Navalnij című Oscar-díjas dokumentumfilm. De a korrupcióellenes aktivistát még ez sem tántorította el attól, hogy felvegye a kesztyűt az orosz elnökkel szemben: 2021 januárjában visszatért Oroszországba.
Ahogy leszállt a repülőtéren, Navalnijt azonnal letartóztatták annak vádjával, hogy felfüggesztett börtönbüntetése alatt nem jelent minden hónapban a bíróságnál. Erre persze nem is lett volna lehetősége, hiszen éppen a mérgezésből lábadozott Németországban. A Korrupcióellenes Alapítvány ezt követően közzétette a Putyin titkos fekete-tengeri dácsájáról szóló leleplező filmet, amivel Navalnij újabb olajat öntött a tűzre. Az ellenzéki politikust ezután több abszurd és koholt vádban – háborús veterán megsértése, terrorista tevékenység – több évtizedes börtönre ítélték, és egyre szigorúbb és távolibb börtönökbe került, végül egy északi-sarkvidéki büntetőtelepre.
Navalnij önéletrajza 2021-től börtönnaplóvá alakul át: a börtönben írt jegyzeteit, illetve közösségi médiás posztjait tartalmazza. Az elítélt életét minden módon igyekezett megkeseríteni a rezsim: a legpitiánerebb szabálytalanságokért ítélték magánzárkába (például nem gombolta be a ruhája egy gombját), és még a magánzárka közelébe is dühöngő őrültet helyeztek, hogy a rabnak egész nap ne legyen nyugta.
Navalnijt humora és optimizmusa segítette, hogy elviselje a borzalmas körülményeket. A börtönben töltött éveit űrutazásként fogja fel, az alvás óráit pedig a szabadság óráinak. Eközben folyamatosan kommentálja a külvilág eseményeit, például az ukrajnai háború kitörését:
Putyin miatt most ukrán és orosz emberek százai, a jövőben pedig tízezrei fognak meghalni. Igen, megakadályozza Ukrajna fejlődését, de Oroszország is nagy árat fog fizetni
– írja.
Bár saját sorsát illetően inkább bizakodó, az is felmerül benne, hogy Putyin újra elteteti láb alól. Az íródó önéletrajz kapcsán például ezt olvashatjuk:
Gondoljunk csak bele, ha egy homályos merénylet vegyi fegyver bevetésével, amit tragikus halál követ egy börtönben, nem elég hozzá, hogy egy könyv jól fogyjon, akkor nehéz elképzelni, hogy mi kell még. A könyv szerzőjét meggyilkolta egy aljas elnök; mi többet kívánhatna egy kiadó marketingosztálya?
A kötet utolsó bejegyzése 2024. január 17-én íródik, pontosan három évvel azt követően, hogy Navalnij visszatért Oroszországba, egyben szinte pontosan egy hónappal a halála előtt. Az utolsó bejegyzésben a szerző arról vall, miért tért vissza hazájába:
Ha a meggyőződéseid jelentenek valamit, késznek kell lenned, hogy kiállj értük, és ha szükséges, áldozatokat hozz.
2024. február 16-án érkezik a hír: Navalnij életét vesztette a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetben található büntetőtelepen, a hivatalos közlés szerint szívinfarktusban. Később, ősszel kiderült, hogy a halotti jelentést meghamisíthatták, Navalnij vélhetően mérgezésben vesztette életét. Akárhogy is legyen, a 47 évesen elhunyt ellenzéki vezető egészsége a börtönben jelentősen leromlott, ezért így vagy úgy, de mindenképpen a Putyin-rezsim áldozatává vált. Hogy azonban a rendszer még halálában is tart tőle, jól jellemzi az a tény, amit nemrég tett közhírré Navalnij özvegye, Julija Navalnaja: a néhai politikus még most is szerepel a „szélsőségesek és terroristák” hivatalos állami listáján.
Alekszej Navalnij: Hazafi. Fordította: Bartók Imre, Gy. Horváth László, M. Nagy Miklós. Helikon Kiadó, 2024. 537 oldal
Címlapkép forrása: Evgeny Feldman for Alexei Navalny's campaign / Handout/Anadolu Agency/Getty Images
