Ősi vita
Peking 1949 óta magáénak követeli a partvidékétől mintegy 200 kilométerre keletre fekvő szigetet. Akkor a kínai polgárháborúban vesztes nacionalista erők, a Kuomintang a jól védhető területre menekült, miközben a kontinentális területen a kommunisták vették át a hatalmat, létrejött a „két Kína”, vagyis a Kínai Népköztársaság (Peking fővárossal), valamint a Kínai Köztársaság (Tajpej fővárossal). A két entitás mindegyike azt állította magáról, hogy ő „a valódi Kína” és egy sor területet magáénak követeltek, leginkább egymáséit. Az utóbbi évtizedekben a hangulat folyamatosan ingadozott a felek között, hol közelebb kerültek egymáshoz, aztán újra elhidegülés jött, néhány alkalommal tüzet is nyitottak egymásra a két entitás fegyveresei.
A helyzet most ismét nagyon feszült, egy valódi „kis jégkorszaknak” is lehet nevezni.
Ez egyáltalán nem új, már évek óta növekszik a szakadék Kína és Tajvan között, közben a fél világ azt találgatja, hogy ez a feszültség vajon mikor vezet addig, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök elszánja magát egy nagyszabású támadásra.
2025 sok szempontból változásokat hozhat a Nyugat távol-keleti geopolitikájában, ennek elsődleges oka, hogy az Egyesült Államokban komoly átalakulásra lehet számítani Donald Trump elnökké választásával. A régi-új vezető már az politikai berobbanásakor kijelölte a hozzáállását Kínához: a keleti nagyhatalom veszélyeire hívta fel a figyelmet a kampányában, ez a leismerés pedig sokat hozzátett a győzelméhez. Sikerét követően, 2017 és 2020 között, kifejezetten rapszodikusan alakult a Peking és Washington viszonya, hol feltekerték a kereskedelmi háborút, hol visszavettek belőle. Közben Trump olyan gesztusokkal kavarta fel az amerikai és a távol-keleti külpolitika állóvizét, mint a személyes találkozója Kim Dzsongunnal, az észak-koreai diktátorral, aki kifejezetten szoros kapcsolatot ápol Pekinggel.
WATCH: The historic handshake between President Donald Trump and North Korean leader Kim Jong Un as they meet for the #TrumpKimSummit
— CNA (@ChannelNewsAsia) June 12, 2018
Lényeges változás Joe Biden elnöksége idején sem történt, gyakorlatilag az amerikai közgondolkodás egyik fundamentumává vált, hogy
Kína tud az Egyesült Államok világhatalmi pozíciójának megrengetésére valódi veszélyt jelenteni.
A kommunikációs paneleket tekintve ebben a ciklusban némileg visszafogottabbá vált a politika, de a hideg távolságtartásra jó példa, hogy a hatalmak legfontosabb katonai vezetői akár éveken át sem beszéltek egymással. Ebben helyzetben tér vissza az Ovális Irodába Trump, ráadásul egy dologban szinte biztos lehet: a Pekinggel szembeni határozott és szigorú politikai lépéseket jelentős belpolitikai egyetértés fogja fogadni az Egyesült Államokban, bár azért bőven vannak ellenérdekeltek.
Más kérdés, hogy a republikánus politikus mennyire fogja a korábbi tranzakciós jellegű szemléletét erőltetni. Donald Trump híres arról, hogy szinte bármilyen viszonyban lehet Washington egy adott országgal, jóformán minden esetben elvárja, hogy országa kapjon is valamit az általa nyújtott dolgokért, különösen a katonai-védelmi területen van ez így. Ez az igény néha egészen szélsőséges formákat is ölthet, korábban tett határozott kijelentéseket Tajvannal kapcsolatban is, még 2024 nyarán a kampány során. A hamarosan beiktatandó amerikai elnök szerint a szigetnek „fizetnie kellene az amerikai védelemért”, valamint drámai módon meg kellene emelnie a védelmi költségvetését. Nem túl barátságos hangnemben tette hozzá, hogy Tajpej egyébként „ellopta az amerikai chipipart” is. Azóta némileg visszakozott ettől a véleménytől, viszont
nagyon magabiztosnak mutatkozott abban, hogy szerinte Kína nem fog katonai akcióba lendülni a területen.
Az amerikai elnök személyén és hozzáállásán túl sok múlik viszont még a térségi szövetségesek viselkedésén. Japán a világ egyik legerősebb katonai hatalmának számít, Dél-Koreával egyetemben, és mindketten fontos kereskedelmi partnerei Tajvannak. Sem Szöul, sem pedig Tokió nem nézi jó szemmel, hogy a régi nagy rivális Kína egyre nagyobb teret nyer a Távol-Keleten. Különösen attól tartanak, hogy Peking felügyelheti majd a világ legforgalmasabb tengeri útvonalait, ezzel pedig olyan stratégiai előnyt élvezhet, amely miatt a térségi hatalmak kénytelenek lennének fejet hajtani riválisuk akarata előtt. Joe Biden kormánya igyekezett ezeket a feszült félelmeket egy amolyan NATO-szerű együttműködésbe csatornázni, de ennek az eredményeiről egyelőre korai lenne nyilatkozni, de önmagában már az is nagy szó, hogy Japán és Dél-Korea hajlandó volt félretenni a nagyobb cél érdekében a régi sérelmeiket, mivel belátták, hogy ennél fontosabb most, hogy Peking növekvő hatalmával szemben cselekedjenek.
JAPAN PUSHES FOR ASIAN NATO AND NUCLEAR WEAPONS SAYS NEW JAPANESE PMJapan is advocating for the creation of an Asian NATO and the acquisition of nuclear weapons, according to Shigeru Ishiba who was sworn in as Japan's new prime minister today.Ishiba warns that the situation pic.twitter.com/vM7jn3AGB9
— Visegrád (24) October 1, 2024
Japánban az új miniszterelnök, Isiba Sigeru elkötelezett az amerikai kapcsolatok mellett, egyenesen addig ment, hogy ő valóban szeretne a NATO mintájára egy katonai szövetségi rendszert létrehozni, nem titkoltan Kína befolyásának visszaszorításához. Az országban egyre többet költenek a hadseregre, feladva a korábbi pacifista felfogást. Más a helyzet viszont Dél-Koreában, ahol a konzervatív, és Pekingtől óvatos távolságot tartó, ám korábban a parlamentben kisebbségi pozícióban lévő Jun Szogjol egy szinte teljesen érthetetlen manőverrel gyakorlatilag ellehetetlenítette magát politikailag. December 3-án késő este váratlanul hadiállapotot vezetett be az országban, mindezt arra hivatkozva, hogy az ellenzéki erők ellehetetlenítik a működést, valamint bizonyosan Észak-Koreának dolgoznak. A húzás káoszt teremtett Szöulban, senki nem értett semmit, a parlament leszavazta a rendkívüli intézkedést. A törvényhozók később az államfő távozásáról is döntést hoztak, aki most még akár komoly börtönbüntetéssel is szembenézhet. Hamarosan választás következhet, az új elnök személye pedig alapvetően határozza meg a jövőbeni irányvonalat, mivel ő egyszerre a kormányfő is.
A harmadik jelentős térségi szövetségese Washingtonnak továbbá a Fülöp-szigetek, az amerikai biztonsági megállapodás egyre szorosabbak a szigetországgal, több közös hadgyakorlatot tartanak minden évben. Manilának súlyos nézeteltérése van Kínával szemben bizonyos dél-kínai-tengeri területek ellenőrzése felett, ez az elmúlt egy évben többször visszafogott, de fizikai károkkal és sérülésekkel járó összecsapáshoz vezetett.
Az ország most egyértelműen nagyon elsodródott Kínától politikai szempontból, ehhez jól jön az Egyesült Államok térségi lelkesedése.
Negyedikként még a Vietnam merülhetne fel, mint Washington erős térségi bástyája, ám Hanoi óvatos politikája éppen arról nevezetes, hogy igyekeznek egyensúlyi helyzetet teremteni, hogy senki felé ne köteleződjenek el túlzottan, mégis ki tudják egyensúlyozni a különböző hatalmak érdeklődésével egymást.
Fogy az idő
Hszi Csin-pingnek 2027-ben jár le a történelminek számító, harmadik ciklusa, és amennyiben azzal számolunk, hogy egy újabb ötéves periódusra már nem tartja a párt hatalomban a most 71 éves politikust, akkor az is fontos tényező lehet, hogy az elnököt lassan elkezdi szorítani az idő. Korábban több helyen is arról számoltak be különböző források, hogy
a kínai pártelnök egyik legnagyobb célja, hogy még az ő vezetési ideje alatt visszacsatolja Kínához Tajvant, ezzel bevonulva a történelemkönyvekbe.
Erre papírforma szerint még két éve lehet, ha valami közbe nem jön, illetve, ha nem borul fel megint a közbeleegyezés, és választják meg újra Kína legfontosabb emberévé. Az autokrata rendszerekben, ahol ráadásul a vezetőt egy amolyan személyi kultusz is övezi, mint Kína, ott kiemelten fontos szerepet játszhat az elnök személyes motivációja, ennélfogva sem szabad figyelmen kívül hagyni az időtényezőt.
Külön érdekesség, hogy az amerikai indo-csendes-óceáni térségért felelős parancsnokságának az első embere, Samuel Paparo tábornok éppen arról beszélt 2024 elején, hogy 2027-re készen állhat a kínai haderő arra, hogy nagyszabású támadásba lendüljön, és megpróbálja bekebelezni a szigetet.
Pacific Fleet chief Paparo on s big lesson from : Win quickly Instead of seeing the Ukraine conflict and deciding this is too hard, Chinas intention, on the other hand, is to take note of the actions of Russia in order to effect a short, sharp, fait accompli #China
— Indo-Pacific (News) February 4, 2024
Amennyiben valóban sor kerülne a nagyszabású támadásra, akkor vélhetően Kína megpróbálna minél erőteljesebb katonai lerohanást indítani, hogy ezzel akkora károkat tudjon okozni, amely gyakorlatilag felmorzsolja Tajvan védelmét. Hasonlóan fontos szempont emellett, hogy az esetlegesen a sziget segítségére siető szövetségeseknek se legyen idejük érdemben reagálni. Pekingben vélhetően igyekeznének valami olyan indokot találni, amellyel le tudják tagadni majd, hogy ők lettek volna az agresszorok, inkább a sziget „szeparatistáira” kennék majd azt. Az idei három nagyszabású és több kisebb volumenű hadgyakorlat jelezte a Dél-kínai-tengeren, hogy a keleti nagyhatalom nem kíván elállni a céljai beteljesítésétől, de a nyugatiak elrettenő politikája eddig működni látszik. Tajvanban tisztában vannak azzal, hogy Pekingben le akarnak csapni az első adakozó lehetőségre, ezért nem akarják felkészületlenül várni a támadást. A szövetségesi háló felépítésén túl a saját egységeiket is folyamatosan fejlesztik, bár azzal tisztában vannak, hogy
a sokszoros túlerővel szemben szinte esélytelenek, a cél inkább az, hogy addig húzzák az időt, ameddig meg nem érkezik az amerikai segítség (már ha érkezik, ugyebár).
Az egyelőre nem tűnik valószínűnek, hogy jövőre megindulnának már a kínai csapatok a sziget felé, főleg azért, mert Hszi Csin-ping rendkívül pragmatista hozzáállású, ezért vélhetően a kezdetben kivárják, hogy mit is remélhetnek majd Washington új urától. Pekingben is tudják, hogyha nagyszabású háború indul, akkor a katonai veszteségek mellett azzal is szembe kell nézniük, hogy a nyugati világ szankciókkal szórja meg őket, ez pedig a köhigcsélő gazdaságnak finoman se tenne jót. Bár ezzel kapcsolatban eltérő vélemények vannak, ugyanis Tajvan bekebelezése – egyes szempontok szerint – bőven többet nyomna a pozitív oldalon számukra, mint a negatív következmények súlya.
Egy dolog biztosnak látszik: a Tajvan körüli feszültség nem fog látványosan csökkenni 2025-ben sem.
A jelenlegi helyzetben egyelőre nem valószínű, hogy Peking lerohanja a szigetet, viszont a növekvő katonai aktivitás újabb nagyszabású hadgyakorlatokat eredményezhet. Nagyon sok múlhat azon, hogy Donald Trump végül valóban behajtja az évtized óta tartó amerikai katonai védelem miatt a számlát Tajpejnek, vagy fenntartva az eddigi politikát inkább megpróbálja még erőteljesebbé tenni a sziget védelmét. Bárhogy is alakuljon, az nem kérdés, hogy a két nagyhatalom figyelmének középpontjában marad Tajvan, még akkor is, ha esetleg más témák – úgy mint a vámháború – nagyobb figyelmet fog kapni.
Címlapkép forrása: Ceng Shou Yi/NurPhoto via Getty Images
