Az AR-15/M16 története szorosan összekapcsolódik az M14-esével, hiszen a projektet eredetileg futtató ArmaLite fegyvergyár először éppen a nem túl jó hírű M14-est gyártó Springfield riválisaként tűnt fel a színen.
Egy kis történelem: az AR-10-től az M16-ig
Az ArmaLite az ’50-es években a Fairchild repülőgépmotorokat gyártó cég leányvállalataként látta meg a napvilágot. Az apró céget azért hozták létre, hogy különféle fegyverkoncepciókat fejlesszen, sorozatgyártásra kis mérete miatt egyáltalán nem volt alkalmas.
Néhány kevéssé ismert koncepciót követően a vállalat első áttörési lehetősége akkor mutatkozott, amikor az amerikai fegyveres erők kiírtak egy pályázatot az M1 Garand öntöltő puskát (illetve számos egyéb fegyvert) leváltandó új gépkarabélyról. Az ArmaLite a saját, 7,62-es NATO kaliberre kialakított, Eugene Stoner által fejlesztett AR-10-esével szállt be a versenybe.
Az AR-10 pozitív kritikákat kapott ugyan, de az Egyesült Államok bürokráciáján nem tudta keresztülverekedni magát: a kiváló belga FN FAL gépkarabéllyal együtt alulmaradt a versenyben, melynek győztese az utána finoman szólva is rossz hírnévre szert tevő M14-es lett. Az AR-10-est kis számban gyártották, mindössze néhány ország vásárolt belőle.
A harctéri tapasztalatok gyorsan világossá tették, hogy az M14-essel az amerikai fegyveres erők csúnyán mellé nyúltak, így rohamléptekben kezdődött meg az utód keresése.
Az új fegyver esetében a döntéshozók kisebb kalibert akartak, Stoner így átkaliberezte az AR-10-es gépkarabélyt az 5,56-os NATO lőszerre, és AR-15 néven küldte tesztelésre a fegyveres erőkhöz.
A hadsereg fegyverbeszerzésért felelős részlege ezen a ponton homokba dugta a fejét, és mindent elkövettek azért, hogy a csupa műanyag „játékpuskát” ne kelljen rendszeresíteniük:
az AR-15-ös és az M14-es képességeit összehasonlító teszteken például szándékosan a legjobb M14-eseket állították szembe a ládákból frissen kivett AR-15-ösökkel.
Ezzel nagyjából egy időben az ArmaLite kezdett kifogyni a pénzből: a teszteken hiába teljesített jól a fegyvere, a komoly megrendelések elmaradtak, ezért 1959-ben eladták a koncepciót a jóval több tőkével és nagyobb gyártókapacitással rendelkező Colt-nak, azzal a feltétellel, hogy megtartják az ArmaLite AR-15 elnevezést.
A Colt több változtatást is eszközölt a koncepción: a felhúzókar a hordfogantyú alól átkerült a fegyver tokozásának hátulsó részére, az alkatrészeket pedig tömeggyártásra alkalmas módon áttervezték.
A fegyver azonban ezután is a fejlesztés poklában maradt: a tesztek során a légierő, a különleges alakulatok, illetve a dél-vietnámi katonák ódákat zengtek a fegyverről, a hadsereg azonban minden erejével azon volt, hogy megtarthassák az M14-est. A patthelyzetet végül Robert McNamara külügyminiszter oldotta fel: 1961-ben kijelentette, hogy az AR-15 jobb fegyver, mint az M14, viszont engedélyezte a hadseregnek, hogy módosításokat hajtsanak végre a saját variánsaikon. Végeredményként a légierő M16, a hadsereg pedig XM16E1 néven rendszeresítette a fegyvert.
Beüt a katasztrófa
Amint 1965-ben megkezdődött a fegyverek tömeges alkalmazása Vietnamban, csőstül ütöttek be a problémák is.
A katonák képzettsége volt az első probléma: a Vietnamban harcoló katonák nem kaptak normális tisztítófelszerelést,
ráadásul a Colt reklámjai miatt abban a hitben voltak, hogy a fegyverek „öntisztítóak”.
A gondokat tetézte, hogy gyakran olyan anyagokkal takarították a fegyvereket, amelyek vagy a fémet (például a víz), vagy a műanyagot (például a szúnyogriasztók) korrodálták. Külön probléma volt az, hogy az előzetes tervekkel ellentétben a fegyver belső alkatrészei nem kaptak krómozott felületkezelést, így a meleg párás dzsungelben korrodálódni kezdtek.
A legnagyobb problémát azonban az okozta, hogy az M16-osok által használt 5,56-os lőszereket nem azzal a lőportöltettel szállították a harcoló alakulatokhoz, amivel eredetileg tesztelték őket (abból nem tudtak eleget gyártani). A rosszabb minőségű lőpor sokkal több szennyeződést hagyott a fegyverben, illetve a nagyobb nyomás gyakran annyira kitágította a lőszerhüvelyeket, hogy azok nemes egyszerűséggel beszorultak a töltényűrbe.
A hadsereg bizonyos szempontból előrelátó volt: az ő XM16E1-eseiket felszerelték egy zárhelyretoló gombbal, így a katonák legalább a hibák egy kis részét el tudták hárítani.
Az említett zárhelyretoló egyébként külön legendát is kapott: sokan úgy vélik, hogy ha egy fegyverre fel kell szerelni egy „hibaelhárító” gombot, akkor az csak egy rossz minőségű eszköz lehet. Az igazság az, hogy tökéletes karbantartás mellett (ahogyan azt Stoner naiv módon hitte) nem feltétlen lenne szükség a funkcióra, ugyanakkor az M16-osokon kívül a kor lényegében összes fegyvere felkínálta a lehetőséget, igaz nem egy külön gombbal, hanem a felhúzókar előretolásával.
A hiba megoldódik, a hírnév marad
Az amerikai hadvezetésnek két év alatt, 1967-re sikerült orvosolni a tengernyi problémát: a fegyveres erők minden szárnyánál a krómozott alkatrészekkel és zárhelyretolóval ellátott XM16E1-et rendszeresítették M16A1 néven, a megfelelő lőportöltetet raktak a lőszerekbe, elkezdtek rendes tisztítókészleteket adni a fegyverekhez, ráadásul még arra is szakítottak időt, hogy megtanítsák a katonáknak a takarítás megfelelő módját.
Az M16A1 a fenti változtatások után már egyáltalán nem volt megbízhatatlan fegyver.
Érdemes megjegyezni, hogy a saját eszközeik karbantartásához jobban értő, magasabban képzett különleges alakulatok az eredeti M16-osokat, és a korábbi XM16E1-eket is szerették, tehát megfelelő kezekben az eredeti koncepció is megbízható volt. Ugyanakkor tény, hogy a reguláris és főleg a sorkatonáktól harci körülmények között kevésbé volt elvárható, hogy ekkora gondot fordítsanak felszerelésük karban tartására.
Az AR-15/M16 széria ezután komoly karriert futott be: az eredeti, AR-15 név lassan a civil piacra tervezett, félautomata, de Stoner dizájnján alapuló fegyvereket kezdte el jelölni, az M16, illetve az abból kialakított rövidebb M4 pedig a Kalasnyikovokhoz hasonló sztárfegyverré vált a fegyveres erőknél.
Címlapkép forrása: Bettmann Archive/Getty Images
