Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Ez a cikk nem szigorúan Szergej Radcsenko nemrég megjelent könyvének (To Run the World: The Kremlin's Cold War Bid for Global Power) recenziója. Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a könyvben találni egy új megközelítést az orosz külpolitikai magatartás forrásairól, összhangban George F. Kennan amerikai diplomata híres, 1947-es tanulmányával, amely a „szovjet magatartás forrásairól” szólt. Radcsenko azt reméli, hogy a szovjet vezetők külpolitikai döntéseit vezérlő logikára összpontosítva segíthet megérteni Vlagyimir Putyin orosz elnök azon – gyakran véres – törekvését, amelynek célja, hogy Oroszország visszaszerezze az Egyesült Államokéval azonos nagyhatalmi státuszát.
Joszif Sztálintól Mihail Gorbacsovig a szovjet vezetőkre is jellemző volt Putyin „nagyhatalmi” presztízs iránti vágya. Leonyid Brezsnyev, aki 1964-ben követte Nyikita Hruscsovot, egy olyan világot képzelt el, amelyet a Szovjetunió és az USA „együtt irányít”, és amiben „egyenrangú félként” tisztelik egymást. De míg az USA papíron beleegyezett az egyenrangú viszonyba – magyarázza Radcsenko –, a szovjetek úgy érezték, mintha „a vétkesek megalázó pozíciójába kényszerítették volna őket, akiket jelenleg olyasvalaki tanít, aki (az igazat megvallva) szintén nem feddhetetlen”.
Putyin hasonló tapasztalatokat szerzett. Mióta csaknem negyedszázaddal ezelőtt hatalomra került, arra törekszik, hogy az USA vezette Nyugat egyenrangú félként kezelje.
Volt idő, amikor például elfogadta a NATO-t, sőt, még orosz tagságra is törekedett. De mindig is úgy vélte, hogy Oroszország mérete és a nemzetközi porondon betöltött történelmi szerepe miatt különleges bánásmódra jogosult: Oroszország nem egy átlagos ország, és a Nyugatnak ennek megfelelően kell viselkednie. Ezen elgondolás szerint a Nyugatnak gondosan mérlegelnie kell, hogy döntései miként befolyásolhatják Oroszország érdekeit és kockázatészlelését.
A Nyugat azonban ezt másként gondolta.
Amikor a NATO 2004-ben felvett három volt szovjet tagköztársaságot (Észtországot, Lettországot és Litvániát), Putyin egzisztenciális fenyegetésként kezdett tekinteni a NATO-ra.
Putyint azonban Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozásának kilátása bőszítette fel nagyon: ez volt az egyik fő indítéka Oroszország 2008-as grúziai inváziójának.
Ez a reakció túlzónak tűnhet, de jellegzetesen orosz lépésnek tekinthető. Radcsenko szerint Putyin – mint minden szovjet vezető – ossza Rodion Raszkolnyikov, Fjodor Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című klasszikus műve főszereplőjének alapfélelmét: aki nem reagál erőteljesen az élet megaláztatásaira, az „reszkető teremtmény”, akinek nincsenek jogai vagy érdekei, amelyeket bárki is megvéd. Elfogadni, hogy más hatalmak semmibe vesznek – nem is beszélve arról, hogy ellenségesen lépnek fel – egyszerűen nem opció.
Putyin kezdettől fogva világosan fogalmazott ezzel kapcsolatban. Amikor 2000-ben átvette az elnökséget, már akkor figyelmeztette a Nyugatot, hogy ha az ellöki magától Oroszországot:
kénytelenek leszünk szövetségeseket keresni, és megerősíteni magunkat. Mi mást tehetnénk?
Így amikor az USA nyíltan támogatta a 2014-es ukrajnai Majdan-forradalmat, amely az oroszbarát elnök, Viktor Janukovics megbuktatását eredményezte, Oroszország elfoglalta a Krímet.
Barack Obama amerikai elnöknek az Oroszországot „regionális hatalomként” emlegető gúnyos megjegyzése csak megerősítette Putyin elhatározását, hogy megerősítse Oroszország globális tekintélyét. 2022-ben bebizonyította, hogy mennyire komolyan gondolja ezt, amikor megindította az Ukrajna elleni teljes körű invázióját. Ha a Nyugat nem adná meg Oroszországnak, ami jár neki, Putyin erővel fogja megvédeni az érdekeit. Mi mást tehetett volna?
Amikor tehát az orosz elnök azt mondja, hogy elkerülhetetlenné válik egy NATO-orosz háború, ha az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság engedélyezi Ukrajnának, hogy nyugati nagy hatótávolságú rakétákat lőjön Oroszországra – ahogyan azt Volodimir Zelenszkij ukrán elnök kérte –, nem szabad egyből elhessegetni. Bár Putyin nem fenyegetőzött nyíltan atomfegyverek bevetésével – csak annyit mondott, hogy a konfliktus megváltozott jellege konkrét választ követel, és ezért az orosz nukleáris doktrínánál most alacsonyabban van az aktiválási küszöb –, mások a környezetében még közvetlenebbül utaltak erre az eshetőségre.
Az kijelenthető: nem biztos, hogy egy ilyen lépés bekövetkezik. Ahogy a Washington Post egyik szalagcíme nemrég megjegyezte: „Ukrajna folyamatosan átlépi az orosz vörös vonalakat. Putyin pedig hezitál”. De ez a gondolkodás veszélyesnek bizonyulhat.
Végül is a Kreml mindig is egy világos eszkalációs mintát követett: egy ideig ellenáll a növekvő nyomásnak, de végül elszakad nála a cérna.
Tehát Putyin döntése, hogy nem reagál erőteljesen az oroszországi kurszki régióba történő ukrán behatolásra, nem jelenti azt, hogy bármit lenyel. Egy bizonyos ponton úgy fog dönteni – kevéssé törődve azzal, milyen áron –, hogy nincs más választása, mint bebizonyítani, hogy ő nem egy „reszkető teremtés”. A mélyen az orosz területekre irányuló rakétacsapások akár el is juttathatják őt erre a pontra.
A nyugati elemzők nagyrészt meg vannak győződve arról, hogy Oroszország valójában nem fog bevetni nukleáris fegyvereket, mivel egy atomháborút nem lehet „megnyerni”. A nyugtalanító dosztojevszkiji logika azonban azt sugallja, hogy Putyin számára az, hogy Oroszországot nukleáris válaszcsapás éri, lehet az ára annak, hogy szembeszálljon azokkal, akik alá akarják vetni Oroszországot. Az égési sérülésektől és a radioaktív sugárfertőzéstől szenvedő oroszok legalább büszkék lehetnek arra, hogy nem hátráltak meg. A szintén megégett és sugárfertőzésnek kitett európaiak pedig azzal a gondolattal nyugtathatják magukat, hogy nem hunyászkodtak meg.
A Nyugat hajlandósága, hogy Putyin fenyegetéseit puszta szájhősködésnek tekintse, nemcsak a történelmi tapasztalatoknak, hanem azon saját vélekedésének is ellentmond, miszerint Putyin kész NATO-országokat is megtámadni. Joe Biden amerikai elnök például augusztusban arra figyelmeztetett, hogy Oroszország nem áll majd meg Ukrajnánál. A Nyugat azonban még itt is alapvetően félreérti Putyint, aki valójában nem szeretne közvetlenül összecsapni a NATO-val. A veszélyt az jelenti, hogy Putyin úgy dönthet, hogy a Nyugat rákényszerítette a konfrontációra.
Kennan 1997-ben arra figyelmeztetett, hogy a NATO bővítése „várhatóan felszítja” Oroszország „nacionalista, Nyugat-ellenes és militarista tendenciáit”, mivel az az oroszok számára azt a benyomást kelti, hogy presztízsük – amely „mindig is a legfontosabb volt az orosz gondolkodásban” – és biztonsági érdekeik sérülnek. A konfrontációknak azonban nem kell katasztrófával végződniük, ahogy azt Hruscsov az 1962-es kubai rakétaválság idején, Gorbacsov pedig a peresztrojka (átszervezés) politikájával bizonyította, amikor Ronald Reagan Stratégiai Védelmi Kezdeményezésére válaszolt. A Nyugat számára az a kihívás, hogy az Ukrajnában zajló tragikus konfrontáció ne váljon apokaliptikussá.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Nyina L. Hruscsova
A NewYork-i The New School egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora. A New York-i székhelyű Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations - CFR) tagja. A 2000-es években a World Policy Institute kutatója volt. Kutatási területei közé főként az orosz, illetve a nemzetközi politika, a globális média, valamint a politika és a kultúra kapcsolatának kérdései tartoznak.
Címlapkép forrása: Shutterstock
