Az „arab tavasz” utolsó hírnöke
2010. december 17-én egy Mohamed el-Búazízi nevű fiatal utcai árus felgyújtotta magát a tunéziai Szidi Bú Zid városában, tiltakozva a hatóságok zaklatása ellen. Ezzel indult el az észak-afrikai országban a jázminos forradalom, amely január 14-én az országot 1987 óta diktátorként uraló Zín el-Ábidín ben Ali lemondásához és meneküléséhez vezetett. El-Búazízi ezt már nem érhette meg, január 4-én égési sérülései miatt életét vesztette.
A fiatal árus tette nemcsak Tunézia történelmében hozott fordulatot, hanem szinte az egész arab világéban. A tunéziai eseményeket követően sorban dőltek a dominók az arab világban: Egyiptomban, Líbiában és Jemenben elmozdították az országokat évtizedek óta vezető elnököket (utóbbi kettőben meg is ölték őket). Szíriában ugyan nem sikerült elkergetni Bassár el-Aszadot, de polgárháború tört ki, amely mind a mai napig tart. Líbiában és Jemenben szintén az arab tavasz óta tart a polgárháború, Egyiptomban pedig – a Muszlim Testvériség tiszavirág-életű uralma után – újra autoriter rendszer jött létre.
A 2011-es arab tavaszt sokan üdvözölték a világon, mert eleinte úgy tűnt, több évtizedes elnyomó rendszerek érhetnek végérvényesen véget, és ezek az országok is elindulhatnak egy demokratikusabb berendezkedés felé. Azonban hamar kiderült, hogy az európai politikai fejlődésre jellemző eszmék (állam és egyház szétválasztása, emberi jogok tiszteletben tartása, a politikai pluralizmus elfogadása) hiányában a liberális demokráciák megteremtése az arab világban rendre kudarcba fullad.
Egyedül az arab tavasznak a kezdőlökést megadó Tunézia volt az, ahol a számtalan nehézség ellenére is úgy tűnt, tartósabban sikerül egy demokratikus rendszert megalapozni.
Ahogy Egyiptomban a Muszlim Testvériség, úgy Tunéziában is egy évtizedek óta illegalitásban működő iszlamista erő, az Ennahda (Újjászületés) mozgalom jutott hatalomra közvetlenül a forradalmat követően. Az Ennahda ugyan nem hozott létre vallási alapú államot, és nem tette a saríát a törvénykezés alapjává, de 2013-ra uralma politikai válságba torkollt, két vezető ellenzéki politikust is halálos merénylet ért.
2013-ban négy civil szervezetből megalakult a Nemzeti Párbeszéd Kvartett, amely 2014-re kidolgozta az ország új, demokratikus alkotmányát. A civil összefogás 2015-ben megkapta a béke Nobel-díjat is, és ekkor úgy tűnt, valóban tartósan demokratikus berendezkedés jöhet létre az országban.
A tunéziai vezetés azonban képtelen volt megoldani azokat a gazdasági és társadalmi problémákat, amelyek részben a jázminos forradalomhoz is vezettek. A GDP-növekedés 2014-et követően tartósan 3 százalék alatt ragadt (kivéve a Covid-válság utáni 2021-es, 4,6 százalékos felpattanást, amely azonban egy 8,6 százalékos mínusz után következett be), 2023-ban már csak 0,4 százalékot ért el. A korrupció szintje magas, előbb két 2015-ös iszlamista terrormerénylet, majd a koronavírus-járvány pedig sok kárt okozott az ország egyik fontos bevételi forrását jelentő idegenforgalomnak. Bár a termékenységi ráta és így a népességnövekedés afrikai és arab viszonylatban alacsony (előbbi 2022-ban 2,1 volt, utóbbi 2023-ban 0,8 százalékos), a fiatalok munkanélkülisége jelentős, 2019-ben, még a járvány előtt 35 százalékos volt. Nagyon nagy a migráció az országból, illetve Afrika déli részeiből is sokan érkeznek, akik tranzitállomásnak használják Tunéziát Európa felé.
Aki megadta a kegyelemdöfést a plurális demokráciának
2019 októberében egy jogász, Kaisz Szaíd nagy, 72,7 százalékos többséggel megnyerte az elnökválasztást. Szaíd elnökségére rögtön rászakadt a koronavírus-járvány, és az ország azóta sem tudott kilábalni a gazdasági és pénzügyi válságból, amelyre Szaíd hatalmának bebetonozásával és a demokratikus vívmányok eltörlésével válaszolt. Az elnök az egyszemélyes uralom irányába tett fordulatot azzal magyarázta, hogy az új jogosítványokra szüksége van ahhoz, hogy letörje a korrupt elitet.
Szaíd autoriter fordulatának legfontosabb dátuma 2021. július 25-e, amikor az elnök alkotmányellenes módon föloszlatta a parlamentet, elküldte a miniszterelnököt és a kormányt, és rendeleti kormányzásba kezdett, majd új alkotmányt fogadott el. Ellenzéke szerint Szaíd államcsínyt hajtott végre, szerinte azonban legális, amit tett, azzal az indoklással, hogy csak így lehet kivezetni az országot a gazdasági válságból.
Az elnök több tucat bírót bocsátott el, és szinte teljesen átvette a hatalmat az igazságszolgáltatás fölött – egyedül a közigazgatási bíróság maradt még független. A kézivezérléssel irányított igazságszolgáltatás segítségével politikai ellenfeleit sorban börtönbe záratta, így például az Ennahda mozgalom vezetőjét, a 2019 és 2021 közötti házelnököt, a 83 éves Rasid Gannúsit, akit idén februárban 3 év börtönre ítéltek.
Szaíd 2022-ben írta alá a hírhedt 54. rendeletet, amely alapján a „hamis információkat” közlő újságírókat börtönbe lehet zárni – azt természetesen a hatalom dönti el, hogy mi számít hamisnak. A Tunéziai Újságírók Nemzeti Uniója szerint ma több mint 60 újságíró ül börtönben a rendelet alapján.
Bár kezdetben Szaíd nagy népi támogatást élvezett, új diktatórikus rendszere nem igazán nyerte el a lakosság széleskörű támogatását, amit jól jelez, hogy a 2022 végén és 203 elején tartott parlamenti választásokon a részvétel rekordalacsony, mindössze 11 százalékos volt.
A gazdaság helyzete a koronavírus-járvány után sem lett sokkal jobb. A munkanélküliségi ráta a térségben az egyik legmagasabb, 16 százalékos, és különösen a fiatalokat érinti. Az ország több mint 9 milliárd dollárral tartozik a hitelezői, például az IMF, a Világbank és az Európai Unió felé. Külföldi befektetők alig jönnek a megbízhatatlan politikai vezetés miatt. Szaíd azt hangoztatja, hogy Tunézia megvédi szuverenitását, és nem fog engedni „külföldi diktátumoknak”. Az elnök a külföldi pénzeket elfogadó szervezeteket azzal vádolja, hogy be akarnak avatkozni az ország belügyeibe.
Az elnökválasztás
A vasárnap esedékes elnökválasztás jól jelzi, hova jutott Szaíd autoriter uralma. A választásra összesen 17-en regisztrálták magukat, de az elnök befolyása alatt álló választási bizottság végül csak három jelölt indulását hagyta jóvá – köztük Szaídét. Három potenciális jelölt erre keresetet adott be a közigazgatási bíróságon, és bár az a javukra ítélt, a választási bizottság másodszorra is kizárta őket. A közigazgatási bíróság az egyik utolsó, még független szerv maradt az országban, de hogy ne tudjon „beavatkozni” a választásokba, kilenc nappal a voksolás előtt megfosztották attól a jogától, hogy ítéletet hozzon választási kérdésekben.
Voltak olyan potenciális jelöltek, akiket nemcsak kizártak az indulásból, hanem börtönbe is vetettek. Lofti Mraihit, aki Szaíd egyik kihívója lehetett volna a mostani elnökválasztáson, szavazatvásárlás vádjával júliusban 8 hónapra ítélték, és örökre eltiltották a választásokon történő indulástól. Egy másik ellenzéki politikust, Abir Musszit, aki szintén indulni akart, tavaly vettek őrizetbe, idén augusztusban pedig két év börtönre ítélték.
A három megmaradt induló Kaisz Szaíd, Ajasi Zammel és Zuhaír Magzávi, de „rossz nyelvek” szerint utóbbi valójában áljelölt, igazából Szaíd embere. Az egyetlen valódi kihívónak ezért Zammel tűnik, akit azonban szeptember 2-án letartóztattak lakossági ajánlások meghamisításának gyanújával. Mindössze két hét alatt mindjárt három ítéletet is kapott: előbb 20 hónapra, majd újabb 6 hónapra, végül kedden újabb 12 évre ítélték. Bár ez nem jelenti a kizárást a versenyből, Zammelnek a börtönből kell irányítania kampányát.
Az ellenzék nagyobb része eleve bojkottálja a választást. A Nemzeti Megmentési Front nevű ellenzéki koalíció – melynek az Ennahda is tagja – csalást kiáltott, és illegitimnek nevezte a voksolást. A független megfigyelő szervezeteket kitiltották a szavazóhelyiségekből, így semmilyen pártatlan kontroll nem lesz a választások fölött, melynek kimenetele ezért nem nagyon kérdéses. Láthatóan Szaíd az elnökválasztást csak újabb lépésnek tekinti hatalmának bebetonozására, és egyetlen célja, hogy újabb népi legitimációt szerezzen. Az egyedüli kérdés az, mekkora lesz a részvétel a választáson, ami sokat el fog mondani arról, ténylegesen milyen támogatottság lehet Szaíd rendszere mögött.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
