Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A francia-német kapcsolat 200 éve az európai történelem központi elemének számít. A II. világháború cezúrája után – amely mindkét ország régi elitjét teljesen megalázta – a francia-német kettős az európai projekt alapjává vált. Most azonban mindkét fél bénult állapotba került, és a demokrácia – amely elengedhetetlen volt a háború utáni Európa újjáépítéséhez – megbicsaklott.
- A franciák most választottak meg egy, szélsőjobboldali, radikális baloldali és egy elszigetelt, jelentéktelen centrum erőből álló parlamentet,
- míg Németország népszerűtlen koalíciós kormányát véget nem érő költségvetési viták bénítják.
- Ami még rosszabb, hogy a szeptemberben esedékes németországi tartományi választások valószínűleg a franciaországihoz hasonló eredményt hoznak majd.
Úgy tűnik, hogy az európaiak már nem tulajdonítanak nagy jelentőséget az európai integráció régi motorjainak. Ezen nem segít az, hogy jelenlegi vezetőik a saját hagyományaik karikatúráira hasonlítanak. Macron (aki egyszer Jupiterhez hasonlította magát) napóleoni módon szereti a nagyszabású hazardírozást.
- Emlékezzünk vissza a 2022-es ukrajnai orosz inváziót követő diplomáciai erőfeszítéseire, amely hamar kudarcot vallott a Vlagyimir Putyin megbékítésére tett eredménytelen kísérletében.
- Aztán jött az a javaslata, hogy a NATO-csapatokat esetleg Ukrajnába kellene vezényelni,
- majd következett a nyári előrehozott parlamenti választások kiírására vonatkozó, ugyancsak meggondolatlan döntése.
Eközben Olaf Scholz német kancellár úgymond a benne élő Immanuel Kantot idézte, és ragaszkodott az örök béke lehetőségéhez. Elhibázott európai választási kampányának szlogenje a „béke biztosítása” volt. Amikor Kant születésének 300. évfordulója alkalmából beszédet mondott, hallgatósága türelmetlenül várta, hogy beszéljen az Ukrajna által kért Taurus rakétákról. Politikájához híven ezt nem tette meg.
Így a németek által megszállottan követett két szempont – a béke és a kiegyensúlyozott költségvetés – olyan veszélyes elegyet hozott létre, amely azzal fenyeget, hogy kritikus pillanatban leáll az Ukrajnának nyújtott német támogatás, és ezzel veszélybe sodorja a békét és a költségvetési stabilitást szerte Európában.
Nem csoda, hogy mindenki vezetőváltást akar. A múltban Európának négy pillére volt: Franciaország, Németország, Olaszország és az Egyesült Királyság, amelyek mindegyike egykor hasonló méretű gazdasággal és népességgel rendelkezett. Az 1990-es német újraegyesítés után azonban megváltoztak ezek az arányok, miközben Olaszország a folytonos politikai instabilitás, míg Nagy-Britannia a Konzervatív Párton belüli, a Brexithez vezető polgárháború miatt veszítette el hitelét.
Furcsa módon azonban Nagy-Britannia és Olaszország most jobban néz ki, mint a régi Berlin-Párizs páros.
- Olaszországnak Giorgia Meloni miniszterelnök vezetésével józan, fiskálisan felelős, a geopolitikát értő, Európa-párti kormánya van. Bár Meloni a neofasiszta Olasz Szociális Mozgalomból indult, annak ideológiáját nagyrészt elhagyta.
- Hasonlóképpen, Nagy-Britanniának most egy józan, fiskálisan felelős, a geopolitikát értő munkáspárti kormánya van Keir Starmer miniszterelnök vezetésével, aki leváltotta, majd eltávolította Jeremy Corbynt és az általa képviselt Európa-ellenes, antiszemita irányt. Mindkét ország most hasznot húz abból, hogy az előző kormányok szörnyű hibákat követtek el.
Más, kisebb országok számára is jelenleg kedvező a helyzet. Dánia, Svédország, Lengyelország, valamint – az Európai Unión kívüli – Norvégia és Svájc gazdaságilag dinamikusnak, politikailag és stratégiailag innovatívnak tekinthető.
Közülük a legnagyobb és leggyorsabban növekvő állam, Lengyelország egyedülálló mintát kínál a jövő Európájának.
- Földrajzi helyzetéből adódóan Lengyelország tette a legnagyobb erőfeszítéseket a védelmi kiadások növelésére.
- Emellett a nagyobb európai hatalmakkal ellentétben Lengyelországban nem létezik egy bebetonozott hazai védelmi ipar, amelynek lobbistái kitartóan akadályozzák a kontinens katonai kapacitásának európaizálására irányuló erőfeszítéseket.
Ukrajnától, Svájctól és Norvégiától sokat tanulhat a többi európai ország arról, hogy miként lehet alkalmazkodni a mostani változó világhoz. Macron, dicséretére legyen mondva, kísérletezett egy szélesebb körű európai politikai unió létrehozásával, és 43 ország vezetői idén nyáron össze is gyűltek egy csúcstalálkozóra a Blenheim-palotában (Winston Churchill szülőhelyén).
A jövőre nézve elképzelhető, hogy az európai ügyek egy új triumvirátus köré szerveződnek át, amely Nagy-Britanniából, Olaszországból és Lengyelországból áll.
Franciaországhoz és Németországhoz hasonlóan ezek az országok is jelentős közös történelmi múlttal rendelkeznek. De közös bennük az is, hogy felismerték a jelenlegi globális valóságot, és értékelik a vitakultúrát is. A lengyel nemzeti himnusz a napóleoni hadsereg egyik lengyel tábornokának indulója volt. London volt az emigráns lengyel kormány székhelye 1940 után, és a lengyel pilóták és katonák döntő szerepet játszottak a II. világháború kulcsfontosságú hadműveleteiben, leglátványosabban az angliai légicsatában és a Monte Cassino-i ütközetben.
Nagy-Britannia, Olaszország és Lengyelország is szilárdan a jelenben él: nem civakodnak állandóan a hatáskörök európai intézményekre való átruházásáról vagy a monetáris integrációról. Továbbá mindhárom országban erős hagyományai vannak a vitának.
- A XIX. századi Angliában W. S. Gilbert drámaíró és Arthur Sullivan zeneszerző párosa gúnyolódott azon, hogy „Minden fiú és minden lány, aki megszületik e világra, vagy egy kicsit liberális, vagy egy kicsit konzervatív”.
- Olaszország a klerikálisok és az antiklerikálisok közötti harcokon kerekedett felül.
- Lengyelország pedig túlélte a két, alternatív elképzelésekkel rendelkező magas rangú katona, Józef Piłsudski marsall és Władysław Sikorski tábornok közti két háború közötti szembenállást – ez a hosszú rivalizálás napjainkban a Jarosław Kaczyński szélsőjobboldali vezér és Donald Tusk miniszterelnök közötti feszültségekben is visszaköszön.
A sikeres demokrácia fontos jellemzője az ókori athéni fogalom, a parrhészia: minden polgár joga és kötelessége, hogy szabadon kifejezhesse véleményét a nyilvános gyűléseken. Ezt a fogalmat néha úgy is leírják, mint az igazság hatalom felé történő kimondásának felelősségét. Több száz évvel később ez hozta létre a reneszánsz virágzását, amely szerint az eszméknek és az érveknek tesztelhetőnek és vitathatónak kell lenniük. Olyan egyedüli elvként, amelyet az autokráciáknak feltétlenül el kell nyomniuk, a parrhészia a demokrácia – és vele együtt az emberiség – megmentésének a kulcsa.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Harold James
A Princeton Egyetem történészprofesszora, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) történésze. Számos könyv szerzője, amelyek többek között a két világháború közötti Németország vagy az IMF történetével, az európai monetáris unióval, illetve a globalizáció kérdésével foglalkoznak.
Címlapkép forrása: EU
