A kézifegyverek esetében egyáltalán nem számít ritkaságnak az, ha egy adott platform több feladat ellátására, vagy több kaliberben születik meg, hiszen ez nemcsak a gyártási folyamatokat és a katonák kiképzését egyszerűsíti jelentősen le, de az alkatrészek csereszavatosságát is. Nincs ez másképp a Kalasnyikov-szériával sem: a fegyvercsaládba tartoznak géppuskák, géppisztolyok, sőt, sörétes puskák is.
Mi lenne, ha többet tudna lőni?
A világ legismertebb „nem gépkarabély” Kalasnyikovja minden kétséget kizárólag az RPK széria. A golyószórók (puskalőszernél kisebb, pisztolylőszernél nagyobb, úgynevezett köztes lőszert tüzelő géppuskák) először az AK-47-es feljavított verziójával, az AKM gépkarabéllyal párhuzamosan kerültek rendszeresítésre.
Az RPK az AKM-nél hosszabb és vaskosabb csövet kapott, ennek hála nagyobb távolságokra pontosabban lehet vele tüzelni, és nehezebben melegszik túl. A cső végén egy villaláb is helyet kapott. A golyószóró tokozása emellett masszívabb lett, ahogyan a tusa is. Az utóbbi átalakítására két okból volt szükség: egyfelől s nagyobb tus kényelmesebbé teszi a hasaló pozícióból való tüzelést, másfelől az így szabadon maradó kezével a lövész „behúzhatja” a fegyvert a vállgödrébe.
Az RPK képes befogadni az AKM 30 lőszeres szekrénytárait, ahogyan egy egyedi 75 lőszeres csigatárat is, a fő adagolási mód azonban egy 40 lőszeres szekrénytár, ami jóval megbízhatóban működik, mint a nagyobb kapacitású lőszeres verzió. A fegyvernek természetesen létezik egy 74-es variánsa is, ami a 7,62x39 mm-es helyett már 5,45-ös lőszert tüzel.
Bár első ránézésre meglepő lehet, de a szovjet PK általános rendeltetésű géppuskacsalád is egy kalasnyikov, igaz, ez cikkünk egyetlen fegyvere, ami kívülről semmiben sem hasonlít egy AK-ra.
Az általános rendeltetésű géppuskák meglehetősen új fegyverkategóriának számítanak. Lényegük az, hogy használhatóak villalábról, viszont háromlábú állványról is, illetve járművekbe is beszerelhetőek. Az ilyen fegyverek rendszerint nem köztes, hanem puskalőszerrel tüzelnek, a PK esetében az egyébként meglehetősen koros 7,62x54 mm-es peremes lőszerrel.
De mégis hogyan lehet valami Kalasnyikov, ha egyáltalán nem hasonlít arra? Célszerű magyarázat lenne az, hogy mivel a PK géppuskákat is Mikhail Kalasnyikov tervezte, ezért egyszerűen azok, de a valóság ennél valamivel érdekesebb: a kiváló hírnévnek örvendő géppuska történetesen az AK-k gáz- és zárrendszerét használja, csak fejjel lefelé fordítva (no meg a nagyobb peremes lőszerre átalakítva), hogy a hevederből történő adagolás megoldható legyen.
Mi lenne, ha kisebb lenne?
A Szovjetúnióban a második világháborút követően a géppisztolyok (pisztolylőszert tüzelő automata karabélyok) fejlesztése látványosan visszaesett, a ’90-es években azonban az orosz belbiztonság leadott egy megrendelést egy olyan fegyver kifejlesztésére, amelyet a terrorellenes és rendőri alakulatok hatékonyan alkalmazhatnak. Ebből a fejlesztésből született meg a PP-19 Bizon (bölény).
A Bizon első ránézésre egy rövid Kalasnyikov, a működési elv pedig valóban megegyezik a legendás gépkarabéllyal, az igazi érdekesség, ezzel együtt pedig a fegyver végzete a tárban keresendő.
Míg a modern géppisztolyok általában szekrénytárból adagolják a lőszert, addig a Bizon egy különleges, 64 lőszer befogadására alkalmas helikális tárat kapott, melyben spirálszerűen sorakoznak a 9x18 mm-es lőszerek (nem összekeverendőek a világ talán legnépszerűbb pisztolylőszerével, a 9x19 mm-es Parabellummal).
Bár maga a Bizon egy megbízható és pontos fegyver volt, a helikális tár adagolásával a csecsenföldi harcokban olyan komoly problémák adódtak, hogy az ezredfordulóra szükségessé vált a géppisztoly továbbfejlesztése. Ebből született meg a PP-19-01 Vityaz (vitéz).
A Vityaz már „tradicionális” szekrénytárat kapott, illetve a nem túl potens 9x18 mm-es lőszert is lecserélték a fentebb már említett Parabellumra. Az így kapott fegyver már valóban megfelelően teljesített, az orosz fegyveres erők több szárnyában is rendszeresítették.
Az AK-12-es gépkarabély megjelenésével párhuzamosan aztán piacra került a fegyver géppisztoly verziója is, a PPK-20-as. A PPK-20 megtartotta a 9x19 mm-es lőszert, a gyártás során pedig jóval modernebb eljárásokat alkalmaztak, mint a PP-19 esetében. Az így kapott gépisztoly a legtöbb nyugati „kollégájához” hasonlóan kapott egy rakás szereléksínt, így az optikáktól kezdve a lézeres irányzékokig minden felszerelhető rájuk.
A PPK-20-asra az orosz fegyveres erők nem adtak le rendelést, a sztenderd géppisztolyuk továbbra is a Vityaz marad.
És mi lenne, ha nagyobbat lőne?
Bár a világ más részein nem túl elterjedt, hogy a gépkarabélyok alapján sörétes puskákat gyártsanak, az oroszok két ilyen fegyvert is piacra dobtak, ezek közül az egyik ráadásul meglepően sikeres is lett.
A ’90-es években a Kalasnyikov konszern által kifejlesztett Szajga-12-es első ránézésre megszólalásig hasonlít egy modernizált gépkarabélyra, ugyanakkor a legelterjedtebb sörétes puskalőszert, a .12-est tüzeli.
A Szajgának léteznek civil piacra tervezett félautomata és katonai/rendvédelmi feladatokra kialakított automata verziói is.
Az öntöltő sörétes puskák a fegyvercsaládnak mindig is aránylag kis részét képezték: korlátozott bevethetőségük és relatíve alacsony lőtávuk miatt sosem tudtak igazán elterjedni, a Szajga azonban a lehetőségekhez képest jó eladásokat produkált: a civil piacon aránylag népszerű volt, az orosz és ukrán fegyveres erőkön kívül pedig nemcsak a harmadik világ országai rendszeresítették, de kis számban a francia és amerikai rendőrség különleges alakulatai, sőt, az amerikai partiőrség elit DSF alakulata is.
Az ezredforduló után egy kis orosz gyár, az állami Rosztek leányvállataként üzemelő Molot Gépgyár piacra dobott egy modernizált Szajga-12-esre megszólalásig hasonlító fegyvert, ez lett a Vepr-12 (vaddisznó).
A Vepr a Szajgával ellentétben kizárólag a civil és a rendvédelmi piacot célozta meg, sorozatlövésre alkalmas verziója soha nem készült. A Szajgához mérten kevésbé is népszerű, ugyanakkor napjainkban is gyártásban van.
Címlapkép: Egy RPK-74M golyószóró. A 74M az RPK-74 modernizált verziója. A címlapkép forrása: Vitaly V. Kuzmin via Wikimedia Commons
