Az, hogy a Kalasnyikov dizájnja a Szovjetunión kívül is elterjedté vált, egyáltalán nem volt véletlen: a Varsói Szerződés tagállamai, Kína, a hidegháború korai szakaszában Jugoszlávia, de az egyébként független Finnország is nagyban függött az orosz technológiától. Hasonlóan a NATO-hoz, a keleti blokk tagállamai is igyekeztek egységesíteni a katonák által használt lőszereket (ebben lehelletnyivel jobban is teljesítettek a Nyugatnál), ugyanakkor majdnem minden, Moszkvával jó kapcsolatot ápoló ország módosított valamit az eredeti dizájnon.
Közeli rokonok: kalasnyikovok a Varsói Szerződés államaiban
A „keleti blokk” államaiban rendszeresített, Kalasnyikov-dizájnon alapuló fegyverek közül a legismertebbek a lengyel Kbk wz. 88 Tantal és FB Beryl, a román PM md. 63 és PA md. 86, a jugoszláv Zasztava M70 és a kínai Type 56-os gépkarabélyok.
Magyarországon is készült számos Kalasnyikov-variáns, ezekkel külön cikkben tervezünk foglalkozni.
A „varsói” kalasnyikovok közül hazánkat leszámítva Románia maradt a legközelebb az eredeti szovjet AKM-hez: a PM md. 63-asok legnagyobb szériában gyártott verzióit mindössze két külső jellemző alapján lehet megkülönböztetni. Egyfelől a román AK-k feliratai ciril helyett latin karaktereket használnak, másfelől a fegyver kapott egy nagyon látványos, bár nem túl kényelmes fa elülső pisztolymarkolatot. A korai PM-63-asokról emellett hiányzik az AKM-re jellemző „félbevágott” csőszájfék is. A fegyvernek létezik egy behajtható tusos változata, a PM-65. Mindkét fegyver nagy népszerűségnek örvend Ázsiában és Afrikában.
A román kalasnyikovok története itt kettéágazik: a PM-63-asból készült egy rövidebb csövű, behajtható tusos verzió, ami még 7,62-es szovjet lőszert tüzelt, a fegyveres erők fő gépkarabélya ugyanakkor az újabb, 5,45-ös lőszerrel üzemelő PA md. 86-os lett. A PA-86 a szovjet AK-74-es másolata, a fő különbség az, hogy egy nagyon könnyű, viszont borzalmasan kényelmetlen behajtható tust kapott, amit a lengyel Tantalról másoltak. Kevésbé látványos változtatás, hogy a felhúzókar már nem merőleges a tokozásra, könnyebbé téve a fegyver csőre töltését bal kézzel.
A lengyelek egy fokkal bátrabban nyúltak a Kalasnyikov-dizájnhoz akkor, amikor a ’80-as években nekiláttak megalkotni saját verziójukat. Az 5,45-ös kaliber köré tervezett Kbk wz. 88 Tantal a kezdetektől fogva a fentebb már említett rettenetes behajtható tussal készült, az igazi érdekesség azonban a tűzváltóban keresendő. A szovjet Kalasnyikovok esetében a tűzváltó kar a fegyver jobb oldalán kap helyet, a katonák a mutatóujjukkal üzemeltetik. A Tantal tűzváltója ezzel szemben a tok bal oldalára került át, hüvelykujjal lehet állítani, ami általánosságban kedvezőbb (a tok jobb oldalán lévő kar így kizárólag biztosítóként funkcionál). Mindemellett a Tantal kapott egy szovjetek által kifejlesztett, de náluk soha nem használt három lövéses sorozat üzemmódot, ami
a hasonló technológiát alkalmazó amerikai M16 variánsoknál jóval modernebb konstrukció volt.
Az M16-osoknál, ha a lövész a hármas sorozat közben elengedte az elsütőbillentyűt, a mechanikus lőszerszámláló is „megállt” a következő elsütésnél tehát csak egy vagy két lövedék repült ki a csőből. A Tantalnak ezzel szemben „visszaállítja” magát.
A Szovjetunió összeomlása és a NATO-csatlakozás után Varsó lépett egy merészet: megtartotta ugyan a kalasnyikovok alapvető dizájnját, de az új gépkarabélyok már a NATO-sztenderd 5,56-os lőszert tüzelték.
Az így megszületett FB Beryl gépkarabélyok sokak szerint a legkényelmesebb Kalasnyikov-variánsok.
A Beryl sokat merített a Tantalból: a tűzváltó kar maradt a fegyver jobb oldalán, a biztosítókar a balon, a tus behajtható (és nagyságrendekkel kényelmesebb), az előágy műanyag. A három lövéses sorozat eltűnt a fegyverről, a tokfedél illeszkedését azonban hasonlóan sok modernebb AK-variánshoz jelentősen megerősítették, így felszerelhetővé váltak különféle optikai és elektrooptikai irányzékok. A Beryl egy adapterrel alkalmassá tehető arra, hogy a NATO-sztenderd, AR-15-ösök is által használt STANAG 30 lőszeres tárakat használja.
Röviden érdemes megemékezni a cseh vz. 58-as gépkarabélyokról is: Csehszlovákia a Varsói Szerződés tagállamaként rábólintott ugyan arra, hogy a 7,62-es szovjet lőszert rendszeresítsék, ám a hadsereg általános fegyverének tervezett vz. 58-as csak külsőleg hasonlít a kalasnyikovokra, működési elve teljesen más, egyetlen alkatrésze sem felcserélhető a szovjet fegyverével.
A feljavítástól a lerontásig: kínai és jugoszláv kalasnyikovok
Hiába volt kommunista állam, Jugoszlávia soha nem tudott tartósan jóban lenni a szovjetekkel, ez pedig a saját kalasnyikovjukon is meglátszódott: A ’60-as években sikerült annyira összeveszniük, hogy a jugoszlávok nem férhettek hozzá az AKM gépkarabélyok pontos paramétereihez, ezért szereztek maguknak néhányat, feljavították őket, és megalkották az azóta is gyártott (bár főleg civil piacra) Zasztava M70-est. Az M70 alapjaiban megegyezik ugyan az AKM-ekkel, de masszívabb tokozást, gránátirányzékot és stabilabban rögzített tokfedelet is kapott.
Az utóbbira azért volt szükség, mert az AKM-ek tokfedele a puskacső végére szerelt gránátok kilövésekor hajlamos volt lerepülni a fegyverről a nagyobb visszarúgás miatt.
Ezen a ponton feltűnő lehet, hogy az eredeti orosz dizájnt a legtöbb, AK-kat másoló állam feljavította (erre újabb bizonyíték lesz lentebb az izraeli Galil és a finn RK-62 is). Ugyanakkor az egyik legnagyobb számban gyártott Kalasnyikov-klón, a kínai Type 56 pont az ellenkezőjéről tanúskodik.
Peking védelmében szóljon, hogy a modern fegyveripar az országban az 50-es években még gyerekcipőben járt, így a kínai gyárakból kikerülő gépkarabélyok általános minősége finoman szólva is hagyott maga után kívánnivalót (nehezebbek is voltak a szovjet sógoroknál).
A Type 56-os egyébként érdekes hibridje volt az AK-47-esnek és az AKM-nek: tokozása és belső alkatrészei az utóbbira hajaztak, a fa alkatrészek azonban az előbbire, ahogyan az is, hogy nem kapott csőszájféket. A Type 56 két leglátványosabb külső megkülönböztető jegye a teljesen fedett elülső irányzék (az összes többi Kalasnyikov esetében egy U alakú acéllemez védi az elülső irányzékot), illetve a behajtható, kézben tartott késként nem használható, a köznyelvben „disznóbökőként” ismert bajonett.
Kalasnyikovok nyugaton: az RK-62 és a Galil
Finnország a fegyverkezés terén az ezredforduló előtt érdekes anomália volt: az ország rendelkezett ugyan jó minőségű saját fejlesztésű kézifegyverekkel, ám a hadsereg fő fegyverzete mindig a Szovjetuniótól ilyen-olyan módon megszerzett eszközökből állt. Ahogyan a második világháborúban a Moszin forgó tolózáras puska jelentősen feljavított verzióját használták (amik az ország függetlenedésekor maradtak náluk), úgy a világháború után is Moszkvához fordultak. Függetlenül attól, hogy 1939 és 1944 között kétszer is háborúztak, Finnország és a Szovjetunió kapcsolata a hidegháború alatt egészen barátinak volt mondható, így
Helsinki gyorsan meg is vásárolt egy adag Lengyelországban gyártott AK-47-est, majd az ősöreg Moszinokhoz hasonlóan látványosan feljavította őket.
Az így megszülető RK-62-est sokan a világ legjobb Kalasnyikov-variánsának tartják: a felhasznált anyagok és a gyártás során alkalmazott munka látványosan jobb minőséget képviselt a szovjet tömeggyártásnál, a fegyverek általánosságban pontosabbak voltak (itt is visszaköszönt a masszívabban rögzített tokfedél), hiszen a hátsó irányzék közelebb került a lövész szeméhez, ráadásul a gyorsabb célratartást segítő „U-irányzékot” a precízebb lövések leadására szolgáló „O-irányzékra” cserélték. Az eredeti RK-62-eseket egyedül a mérsékelten kényelmes, de az eredeti szovjetnél lényegesen könnyebb tus miatt érhette kritika. Mindemellett a finn gépkarabélyok még az egyébként legendásan strapabíró szovjet AK-knál is megbízhatóbban működtek hideg időben.
Az RK-62-es erényei az éppen új fegyver után kutató Izraelnek is feltűntek: a hazai IMI gyár a finn gépkarabély alapján, de már 5,56-os NATO-lőszerrel alkotta meg a gépkarabélyok svájci bicskáját, a Galilt. A Galil sztenderd verziója tudott mindent, amit a finn eredeti, pontos volt, képes volt puskagránátot lőni, de a tus kényelmesebb (és behajtható) lett, a tűzváltó kar mindkét oldalról üzemeltethetővé vált (ahogyan a felhúzókat is), ráadásul villalábat és hordfogantyút is kapott, ugyanis az Izraeli Védelmi Erőknél egyszerre töltötte be a gépkarabély és a golyószóró szerepét.
Apró érdekesség, hogy az eredeti Galilok olyan elsőre nem látható kiegészítőket is kaptak, mint a drótvágó és az azóta anekdotává vált sörnyitó. A gépkarabély villalábán található egy nyílás, amit ha egy drótra illesztünk, majd becsukjuk a támasztékot, átvágja a drótot, az előagy tust magában foglaló nyílásával pedig ki lehet nyitni a fém kupakkal lezárt üveget. A legenda szerint az izraeli katonák az üdítős palackokat az addig rendszerben álló FAL gépkarabélyok szekrénytárával nyitották ki, a sok használattól azonban a szekrénytár tárajka (a tár tetején található, a lőszerek kiszóródását megakadályozó fém rész) elhasználódott, adagolási problémákat okozva a fegyvernél.
Címlapkép: a Galil legmodernebb variánsa Galil ACE néven fut a piacon. A címlapkép forrása: Nikhoxz via Wikimeida Commons
