Az AK-74-esek minden kétséget kizárólag új szintre emelték az ismert fegyvercsaládot: a modernebb gyártási módszereknek, kisebb és gyorsabb lőszernek és néhány új kényelmi funkciónak hála egy pontosabb, ergonomikusabb, könnyebben gyártható fegyver jött létre, amit a világ számos országában rendszeresítettek, az orosz fegyveres erőknél pedig a mai napig a legelterjedtebb kézifegyvernek számít.
1991 decemberében azonban a kommunista Szovjetunió szétesett, a piacgazdaságra való átállás pedig a Kalasnyikov-konszernt sem hagyta érintetlenül: az AK-74 modernizált ’M’ jelzéssel ellátott verziója még az orosz fegyveres erők igényei szerint készült, ezután azonban merőben új irányvonal mentén zajlott a fegyvercsalád fejlesztése.
Exportra tervezve: az AK-100-as széria
A Szovjetunió összeomlásával a Kalasnyikov gyár számára megnyíltak a nemzetközi piacok is, amit a vállalat becsületre méltó sebességgel használt ki:
alig húsz év alatt piacra dobták az AK-100 széria hat gépkarabélyát, melyeket kifejezetten exportra terveztek.
Valamelyest ironikus módon a „100-as Kalasnyikovok” első képviselőit a korábbi nagy ellenfél, a NATO által rendszeresített 5,56x45 mm-es lőszer köré tervezték. Az így megszületett AK-101-es kívülről lényegében az AK-74M tökéletes kópiája, az egyetlen kívülről is látható változás az, hogy a fegyver tusája az orosz sztenderddel ellentétben nem jobbra, hanem balra hajtható be, illetve más tárakat használ. A fegyver rövidebb csövű variánsa AK-102 néven került a piacra. Az AK-101-et Kenya, Uruguay és korlátozottan Indonézia rendszeresítette.
Az ezredfordulóra az is nyilvánvalóvá vált a gyártó számára, hogy az AK-47-esek és AKM-ek által tüzelt 7,62x39 mm-es lőszer a világ számos részén töretlen népszerűségnek örvend, így 2001-ben „vissza a gyökerekhez” alapon elkészült az AK-100-as ilyen kaliberű verziója, az AK-103, illetve ez a fegyver is kapott egy rövidebb csövű kistestvért, az AK-104-et. Az AK-103 külsőre ismételten csak a 74M klónja. Ázsiában és Afrikában számos állami szereplő rendszeresítette, az indiai különleges alakulatok sztenderd kézifegyvere, de kis számban az orosz belbiztonság és a Specnaz is használja.
Szintén 2001-ben a miheztartás végett az eredeti, 5,45-ös lőszert tüzelő AK-74M is kapott egy saját rövid csövű variánst, ez lett az AK-105, melyet legnagyobb számban Kazahsztán vásárolt: ez lett a kazah fegyveres erők rendszeresített gépkarabélya.
2018-ban az AK-100-as széria nagygenerálon esett át, a nyugati gépkarabélyokhoz hasonlóan kaptak egy rakás szereléksínt különböző kiegészítők felszerelésére. Ezek a fegyverek a 200-as szériaként váltak ismertté.
Új utakon: Az AK-9 és az AK-107-széria
A piacon mérsékelt népszerűségnek örvendő 100-as széria mellett a Kalasnyikov nem feledkezett meg az orosz fegyveres erők igényeiről sem. A ’90-es években a különleges alakulatok és a terrorelhárítás számára kifejlesztett OC-14 Groza súlyos bukás volt, Moszkva pedig új fegyver után kezdett kutatni: a Groza által használt 9x39 mm-es szubszonikus lőszer megmaradt, a Kalasnyikov pedig eköré tervezte meg az AK-9-est. A 2007-ben rendkívül kis számban rendszeresített fegyver hangtompítóval rendkívül csendes, ráadásul könnyebb és kisebb, mint nagyjából bármelyik korábbi AK-variáns.
A 2010-es évek végül elhozták a Kalasnyikov-széria számára a fegyvercsalád történetének minden bizonnyal legnagyobb változást: az AK-107-es új gázrendszert kapott, amit eredetileg az 1980-as években kifejlesztett AEK-971-es gépkarabélyhoz terveztek.
Az új gázrendszer lényege röviden az, hogy lényegében neglálja a fegyver visszarúgását, rendkívül pontossá (illetve kényelmessé) téve azt sorozatlövés közben.
Az AK-107 nevében az ’A’ már nem is ’Avtomatot’, hanem ’Alexandrovot’ jelöl, utalva Jurij Alexandrovra, a rendszer tervezőjére.
A kívülről is jól látható új gázblokk mellett az AK-107-es kapott még egy fontos újítást: a korábbi Kalasnyikovokon a hátulsó irányzék az első és második világháborúban bevetett forgó tolózáras puskákról „visszamaradt” módon a zárszerkezet előtt, lényegében a fegyver felezővonalán kapott helyet, az új gépkarabélyon viszont már közvetlenül a lövész szeme előtt, a tokfedél hátulján. Általános igazság az, hogy minél távolabb van egymástól az elülső és hátsó irányzék, annál nagyobb pontossággal lehet célra tartani nagy távolságokon. Korábban az AK-k tokfedele meglehetősen lazán került rögzítésre, így a hátsó irányzék elmozgott volna használat közben (a szovjet-érából származó Kalasnyikovokra felszerelhető optikai és elektrooptikai irányzékok rögzítési pontját ezért helyezték a fegyverek tokozásának oldalára).
Az AK-107-es széria szintén kapott egy 5,56-os és egy 7,62-es verziót, ezek AK-108 és AK-109 néven kerültek piacra.
Új trónkövetelő: az AK-12
Bár Moszkva felvetette annak a lehetőségét, hogy a fegyveres erők új sztenderd gépkarabélyaként az AK-107-est válassza, a döntés végül a valamivel egyszerűbb kialakítású AK-12-es gépkarabélyra esett (a fegyver fejlesztése és rendszeresítése körüli kálvária önmagában megtöltene egy könyvet, de röviden: nem volt épp zökkenőmentes). Az AK-12 gázrendszere apróbb finomításokat eltekintve megegyezik a korábbi 74-es modellével, ami ugyan kevésbé teszi precíz fegyverré, mint az AK-107-est, cserébe jóval egyszerűbbé vált a tömegtermelés.
Az új Kalasnyikov modern, sínekkel megpakolt műanyag előagyat, az M4-esekhez hasonló betolható tust, és az AK-107-re jellemző, stabilabb, sínnel ellátott tokfedelet kapott, a gyári irányzék pedig maradt ennek a tokfedélnek a hátulján. A csőszájféket szintén átalakították.
A fegyver teljesítményét két igazán komoly változtatás befolyásolja. Egyfelől az előagy már nem közvetlenül a csőre illetve a gázvisszavezető rendszerre lett rögzítve, hanem a tokozásra.
Ennek eredménye az, hogy a katonák akárhogy „rángathatják” az előagyat, az nem lesz hatással a csőre, így a pontosságra sem.
A másik fontos változtatás az, hogy az AK-12-es első, nagy számban gyártott szériája új tűzváltó berendezést kapott, ami lehetővé tette azt, hogy az elsütőbillentyű egyszeri elhúzásával rövid, két lövéses sorozatot adjon le a lövész. A statisztikák szerint kalibertől és a célpont távolságától (no meg a lövész képzetségétől) függően egy sorozat első 2-3 lövése az, ami még el is találhatja az ellenfelet, így számos modern fegyverbe beépítettek ilyen funkciót. A 2-3 lövésre állítható tűzváltó karnak van egy másik nagy előnye is: nem kell kiképezni a katonákat arra, hogy hogyan lőjenek automata üzemmódban rövid sorozatot.
Az orosz-ukrán háborúban aztán kiderült, hogy az AK-12-esek nem sikerültek éppen jól:
az előagy hajlamos volt a túlmelegedésre, a két lövéses sorozatokat lehetővé tevő elsütőrendszer pedig megbízhatatlan volt.
2023-ban az AK-12 átesett egy nagygenerálon (ez lett az AK-12M1), új tust, előagyat, pisztolymarkolatot, lángrejtőt és irányzékot kapott, illetve eltávolították belőle a rövid sorozat funkciót.
A 12-es széria a korábbi, poszt-szovjet Kalasnyikovokhoz hasonlóan létezik 7,62x39 mm-es (AK-15) és 5,56x45 mm-es (AK-19) verziókban is, illetve a Kalasnyikovok történetében először 7,62x51 mm-es NATO lőszert tüzelő verzióban is (AK-308).
Fontos megjegyezni, hogy bár az AK-12M1 hivatalosan az orosz fegyveres erők sztenderd gépkarabélya, a valóságban nemhogy az AK-74M-et, de a fatusás AK-74-et sem szorította még ki.
Címlapkép: az AK-19-es gépkarabélyok 2020-as bemutatója. A címlapkép forrása: Mikhail Svetlov/Getty Images
