Mikhail Kalasnyikov és az általa tervezett legendás gépkarabély története 1944-ben kezdődött, amikor az orosz mérnök először kapta kézhez a Szovjetunió forradalmi új lőszerét, az SZKSZ öntöltő puskához tervezett 7,62x39 mm-es „köztes lőszert”. A „köztes lőszer” lényege az, hogy nagyobb, mint a kor géppisztolyai által használt lőszer, így a sorozatlövésre is alkalmas fegyverek nagyobb lőtávval és átütőerővel vethetőek be, kisebb ugyanakkor mint a puskalőszerek, melyekkel pontos sorozatot csak villalábról lehetett leadni.
Az orosz fegyvertervezőkre minden kétséget kizáróan nagy hatással volt a náci Németország STG-44-es gépkarabélya, amely a fegyvertípus első, nagy számban gyártott példánya volt,
gyakori félreértés azonban, hogy az AK-47 a Sturmgewehr kópiája lenne: funkciójukon és hasonló sziluettjükön kívül lényegében semmiben nem hasonlítanak egymásra.
A Kalasnyikovok első prototípusai 1947-ben készültek el, a szovjet fegyveres erők pedig egy évvel később kezdték meg a teszteket, melyek alapján egy megbízható és aránylag olcsón előállítható fegyverrel volt dolguk.
Az AK-47-eseket 1949-ben rendszeresítették a Szovjetunióban, azonban ekkor még messze nem számítottak univerzális fegyvereknek: gyártási nehézségek miatt az öntöltő SZKSZ puskák még évekig használatban maradtak.
Az említett gyártási nehézségek a fegyverek tokozásának (ebben a komponensben kap helyet az elsütőszerkezet és a zárszerkezet) előállítási módjához kötődtek: az első prototípusok préselt acélból készültek, a szovjetek préselési technológiája azonban ekkor még távol állt az ideálistól, így a végleges verzió tokozását mart acélból állították elő, ami drágább és időigényesebb is volt az eredeti tervekhez képest.
Jobbat, olcsóbban, gyorsabban – az AKM-széria
A szovjeteknek tíz évet kellett várniuk arra, hogy szert tegyenek a szükséges préselési technológiára. 1959-ben elkezdődött az ekkorra már tényleg univerzális fegyverré váló, az SZKSZ-t teljesen kiszorító AK-47-esek modernizációja.
Az így megszületett AKM olyan sikeres lett, hogy napjainkban is a világ legnagyobb számban elérhető kézifegyverének számít (ezzel a díjjal gyakran illetik tévesen az AK-47-est).
Bár első ránézésre valóban nagyon hasonlítanak egymásra, az AKM mind kívül, mind belül számos olyan fejlesztést tartalmaz, ami megkülönbözteti elődjétől. A gyártás szempontjából legfontosabb, bár kívülről kevésbé látható változás a préselt acél tok használata: ennek a módosításnak hála az AKM-ek gyorsabban és olcsóbban készülhettek el, mint az AK-47-esek, ráadásul majdnem egy kilóval könnyebbek is voltak. A két fegyvert közelről megnézve jól látható, hogy az AKM tokja kevésbé tűnik robosztusnak.
Az új gépkarabély modernizált elsütőszerkezetet kapott ami biztonságosabbá tette a sorozatlövést (a korábbi AK-47-eseknél néha előfordult, hogy az elsütőszeg azelőtt elsütötte a lőszert, hogy az teljesen csőre lett volna töltve), illetve a gázdugattyú előállítási módszere is jelentősen egyszerűbbé vált.
A kívülről is szembetűnő változások ugyanakkor mind a fegyver ergonómiáját és pontosságát voltak hivatottak javítani. A hátulsó pisztolymarkolat a későbbi AKM-variánsokon kényelmesebb lett, és fa helyett üvegszálas műanyagból készült, az előagy pedig mindkét oldalán kapott egy-egy „bordát”.
Az egyik leginkább szembetűnő változás ugyanakkor a fegyver tusáját érintette, ami az AKM-ek esetében kevésbé „lejt”, mint a korábbi 47-eseknél. Általános igazság az, hogy minél inkább „vonalban van” egy fegyver tusája a lövész vállával, annál kevésbé hajlamos a fegyver csöve tüzelés (főleg sorozatlövés) közben felfelé „mászni”, hiszen az elsütésből eredő, hátrafelé ható energia egyenesen hátrafelé kerül elvezetésre.
A másik látványos megkülönböztető elem a cső vége: szintén a sorozatlövés kezelhetőségének javítása érdekében az AKM-ek kaptak egy végtelenül egyszerű csőszájféket, amit úgy alakítottak ki, hogy az elsütéskor a csőből távozó gázok először fölfelé hagyják el a fegyvert, lefelé nyomva a csövet.
Új kaliber a láthatáron – az AK-74
A ’70-es évekre a Szovjetunió is lekövette azokat a nemzetközi trendeket, amelyek nyugaton már bő tíz éve sztenderdnek számítottak, így kifejlesztettek egy kisebb, gyorsabb lőszert, ami ballisztikai tulajdonságait tekintve már sokkal közelebb állt a NATO által használt 5,56x45-ös lőszerhez.
Ez lett az 5,45x39-es szovjet lőszer, amit az orosz fegyveres erők által azóta is alkalmazott Kalasnyikovok azóta is tüzelnek.
Az új lőszerhez értelemszerűen új gépkarabély is dukált, a jól bevált AK-47/AKM-rendszert azonban érthető okokból nem akarták lecserélni a szovjet mérnökök, így Kalasnyikov újratervezte a legendás koncepciót az új lőszertípus köré.
Az 1974-ben rendszeresített AK-74-es először az afganisztáni invázió során mutatkozott be, és hamar kiderült, hogy szinte minden tulajdonságában jobb, mint elődjei (egy apróságot leszámítva, de erről később).
Az új Kalasnyikov megtartotta az AKM préselt tokozását, illetve a hátulsó pisztolymarkolat sem változott, ezen kívül viszont majd minden komponensen finomítottak valamennyit az orosz mérnökök. Apróbb változásokat eszközöltek a gázelvezető- és elsütőrendszeren, illetve a hátsó irányzékon, könnyítő vágásokat ejtettek a tus két oldalán és megnagyobbították az előágy bordáit.
A kívülről is jól látható változások ismét a csőszájféket érintették, az AK-74-es ugyanis egy teljesen új, azonnal felismerhető kiegészítőt kapott a cső végére, ami tovább csökkentette a fegyver visszarúgását. Ezzel a komponenssel akad egyébként a fegyver legkomolyabb problémája, ugyanis
olyan hatékonyan tudja csapdába ejteni a csőből távozó gázokat, hogy hosszú használat után az anyagfáradásnak hála bizony hajlandó menetestől leszakadni a fegyverről.
Bár az újabb AK-74-eseket a köznyelvben bakelitként elterjedt, egyébként üvegszálas műanyagból készült tárról is könnyű felismerni, fontos megjegyezni, hogy eredetileg ez a fegyver is préselt acél szekrénytárakkal került kiosztásra, illetve azt is, hogy az AKM-hez is készültek műanyag tárak. A különbség abban rejlik, hogy a 7,62-es szovjet lőszer jóval meredekebben keskenyedik el, így az AK-47-be és AKM-be való tárak látványosan íveltebbek, mint a 74-es tárai.
A 74-es széria több különböző variánst termelt ki magából (illetve elődeihez hasonlóan megszámlálhatatlan kópiát is), 1991-ben pedig a fegyvert gyártó Izmas piacra dobta a fa alkatrészeket már egyáltalán nem tartalmazó AK-74M-et is.
A Kalasnyikovok mindemellett számtalan egyéb variációban is léteznek, van belőlük géppisztoly, golyószóró, mesterlövész fegyver, gyártották különböző permutációikat a Varsói-szerződés legtöbb tagállamában, Jugoszláviában, Kínában, Izraelben és Finnországban is.
Címlapkép: Mikhail Kalasnyikov az AK-47-es első prototípusával a fegyvercsalád történetének 60. évfordulóján. A címlapkép forrása: Dima Korotayev/Epsilon/Getty Images
