Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Győzelem, de nem szerelem
A választást úgy lehetne a legegyszerűbben összefoglalni, hogy azt
nem a Munkáspárt nyerte meg, hanem a Konzervatívok vesztették el.
Ezt jól példázza, hogy ugyan a Munkáspárt képviselőházi többsége jelenleg 176 fő, ezt mindössze a szavazatok 34 százalékának megszerzésével érték el. Összehasonlításképpen, a 2019-es választáson a Konzervatív többség 80 mandátum volt (érdekes most felidézni, hogy sokan akkor egypártrendszertől tartottak), de az akkor történelmi vereséget szenvedő, Jeremy Corbyn vezette Munkáspárt a leadott voksok 40%-át gyűjtötte be. 2024-ben az a furcsa helyzet állt elő, hogy
a Tony Blair óta eltelt évek legnagyobb győzelme ellenére soha a szavazatok ilyen kis százalékával nem nyertek még választást Nagy-Britanniában.
Ezért részben a first-past-the-post (azaz egyszerű többségi vagy FPTP, amelyben minden választókerületben külön szavaznak meg egy képviselőt, relatív többséggel) rendszer a felelős, részben pedig az, hogy a választók nem feltétlenül a Munkáspártot jutalmazták, hanem a Konzervatívokat büntették. Azonban van egy talán még fontosabb oka is: balról a Liberális Demokraták, jobbról pedig a Nigel Farage vezette Reform UK szorongatták Rishi Sunak pártját. Ezt pedig azért tudták most először igazán hatásosan művelni, mert a Konzervatívok 2019-ben felépített „választói koalíciója” egyszerűen összeomlott.
Akkor a tradicionálisan jobbra szavazó, gazdasági szempontból liberális, kisebb városok és vidéki települések (a „shires”) mellé odacsapódtak a konzervatív és Brexit-szavazó, de inkább szociáldemokrata vagy szocialista beállítottságú északi, illetve az ország közepén elhelyezkedő választókerületek is (sok közülük akkor először kékült be). Ez azonban folyamatos érdekellentétekhez vezetett. Két példát említenék (kissé leegyszerűsítve a képletet): az Észak felzárkóztatásához szükséges tömeges lakásépítéseket a déliek kis városaikat, földjeiket féltve nem támogatták, míg a Nigel Farage visszaszorítása érdekében hangoztatott, az illegális bevándorlás megakadályozását célzó tervek az északi Brexit-párti választókerületekben népszerűek voltak, a liberálisabb déli részeken szélsőségesnek tetszettek. Így szinte semmilyen nagyszabású reform nem került megvalósításra.
Tetézve a bajt, Boris Johnson Partygate-nek nevezett botránya a párt erkölcsi megítélését tépázta meg, míg Liz Truss 49 napos kormányzása a Konzervatívok gazdaságpolitikájába vetett bizalmat zúzta porrá.
Az is egyre kevésbé világos, hogy a Konzervatívok mit is képviselnek pontosan. David Cameron alatt a gazdaság 2008 utáni helyreállításával nyertek választást 2015-ben, majd Johnson idejében a Brexit végrehajtásával kampányoltak. Az utóbbihoz hasonlóan a párton belül olyan, a széleskörű társadalomnak fontos kérdésekről sincs általános megegyezés, mint a bevándorlás kezelése vagy a „woke témák” (mint például a heves viták övezte „gender”-kérdés, és annak jogi lecsapódásai). Nem akarván a párt és a szavazótábor egy részét sem elidegeníteni, határozott kiállás hiányában egyszerűen kiüresedtek.
Rendszerváltó kis pártok?
Ez a két kisebb párt, a Liberális Demokraták és a Reform malmára hajtotta vizet. A LibDemek saját rekordjukat megdöntve 72 képviselőt küldhetnek a Képviselőházba, a szavazatok csupán 12 százalékának megszerzésével. A Reform 600.000-el több szavazatot kapott, de ez ebben a választási rendszerben csak öt képviselői helyet ért. Mondhatnánk, hogy az utóbbitól éppen ezért nem kell tartania a két nagy párt egyikének sem, de ennek az ellenkezője igaz.
Ugyanis körülbelül 180 választókerületben a Reformra több szavazatot adtak le, mint amennyivel az adott kerületet a Konzervatívok elveszítették – egyszerűen fogalmazva: megannyi helyen a Reform miatt kaptak ki a konzervatív jelöltek. Így volt ez többek között a pártelnök-esélyes Penny Mordaunt és Grant Shapps, a volt frakcióvezető Jacob Rees-Mogg, valamint a veterán politikus Sir Liam Fox esetében is.
Talán még fontosabb, hogy 98 választókerületben nem a Konzervatív Párt, hanem a Reform lett a befutó mögött a második. Azaz
a Munkáspárt ellenzéke sok helyen Nigel Farage pártja, nem a „centristább” jobboldal.
Ezt Sir Keir Starmer, az új miniszterelnök is veszélyként fogja fel. Erre utal, hogy a King’s Speechben, azaz amikor az új parlament megnyitásakor az uralkodó felolvassa a kormánya programját, kiemelt helyet kapott az illegális határátlépések visszaszorítását, valamint a közrend megerősítését célzó törvénytervezetek bemutatása.
A liberális demokraták mindeközben begyűjtötték a konzervatívoktól elidegenült, de onnan balra ellépő szavazókat – így lett övék négy miniszter választókerülete is: így például a sokak által a pártelnökségre is esélyesnek tartott Gillian Keegan képviselte Chichestert, vagy Witneyt, David Cameron egykori kerületét is megszerezték.
A szavazati arányokat itt érdemes még egyszer elővenni: a Konzervatív Párt az összes szavazat 24 százalékával 121 választókerületben nyert, míg a Reform 14 százalékkal kapott 5 mandátumot. Egyértelmű tehát, hogy mind a LibDemek, mind Nigel Farage az arányos választási rendszer bevezetését fogja szorgalmazni, kiemelve a jelenlegi vélt igazságtalanságát.
Persze az összehasonlítás nem teljesen helyes: a pártok ezeket az eredményeket az FPTP-rendszerre optimalizált kampánystratégiákkal érték el, és korántsem biztos, hogy az arányok hasonlóak lennének egy más szabályokkal játszott versenyben, ahol a nagyobb pártok az országos szavazatmaximalizálást tűzik ki célul. Azonban ez nem fogja megakadályozni sem a LibDem-elnök Ed Davey-t, sem Nigel Farage-t abban, hogy minden adandó alkalommal elismételjék, hogy a jelenlegi rendszer nem demokratikus – akármit is jelentsen ez pontosan, hiszen 2011-ben a választók népszavazással döntöttek a status quo fenntartása mellett.
A választási és a kétpártrendszer: a brit stabilitás titka
Kérdezhetnénk, hogy mégis miért számít, hogy egy angol ember pontosan milyen szavazólapot kap kézhez? Röviden fogalmazva azért, mert az FPTP és a nagyrészt azáltal létrehozott kétpártrendszer, valamint a parlamentáris rendszer kombinációja stabil és kevéssé szélsőséges demokráciát eredményezett az Egyesült Királyságban.
Politológusok gyakran vitatkoznak azon, hogy vajon mitől működik egy demokrácia. Ezen bonyolult kérdés megválaszolására nem vállalkoznék, de két fontos tényezőt ki kell emelnem: egy jól működő demokráciához elengedhetetlen, hogy az emberek úgy érezzék, hogy egyrészt képviselve vannak a törvényhozásban, másrészt hogy működik maga a rendszer.
Az első feltételt a britek a képviselői rendszeren keresztül teljesítik. Mindenkinek van egy saját képviselője, aki az állampolgárok utolsó védvonalaként, szinte ügyvédjeként funkcionál: ha valakinek súlyos betegségét nem kezelik, összedőlt a háza vagy éppen külföldön bajba került, a képviselője eljárhat ügyében, és szükség szerint országos ismertséget adhat annak, vagy miniszterek elé viheti a problémát – ezen feladat ellátására külön csapata van.
A működést a kétpártrendszer és a parlamentáris rendszer kombinációja kétféleképpen garantálja. Egyrészt nem alakul ki úgynevezett törvényhozási „gridlock”. Amerikában kétpártrendszer van, de prezidenciális, így megeshet, hogy az elnök egy pártba tartozik, de a Képviselőház és a Szenátus a másik párt kezében van, és szinte lehetetlen bármilyen javaslatot a törvénybeiktatásig eljuttatni, ami erodálja a választók rendszerbe vetett hitét, megágyazva egy szélsőséges jelöltnek.
A brit miniszterelnök azonban nem független a parlamenttől, így, ha elveszti többségét, egyszerűen előrehozott választásokat írhat ki, ezért gridlock szinte sose fenyeget.
Emellett az arányos választási rendszerekre jellemző erős koalíciós kényszerből adódó káosz sem fenyegeti az országot, mert a kormányok vagy egyedül is erősek, vagy mindössze egy párttal közösen már tudnak kormányozni (ellenpéldának lásd Izraelt).
A szélsőségesség hasonlóképpen nem jellemző, mert a szélsőséges pártoknak nem kedvez a rendszer, szavazataik nem érnek sok parlamenti helyet, és erős koalíciós kényszer hiányában enélkül nem kerülnek hatalom közelbe (ellenpéldának lásd ismét Izraelt). Az általános társadalmi elégedetlenség szélsőségességbe való átcsapását a nagyobb pártok úgy tudják kivédeni, hogy egy-egy témát elvesznek szélsőségesebb, de kis parlamenti súllyal rendelkező riválisuktól, és „megszelídítve” beépítik azt (így történt a Brexittel is).
A változás szele
A Konzervatív Pártnak az a szerencséje, hogy a Munkáspárt rövidtávon nem fog változtatni a rendszeren – kormányok ritkán változtatnak meg olyan választási rendszereket, amelyek segítségével hatalomra kerültek. Azonban ha a két kis párt a Konzervatív Párt kárára tovább erősödik, a társadalmi nyomást nem fogják tudni sokáig figyelmen kívül hagyni.
A brit rendszer már megrepedt, de össze még nem tört.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az évszázadok alatt kialakult brit parlamentáris demokrácia stabilitását alkotóelemeinek, és azok közül is főként a képviseleti rendszer és a kétpártrendszer összjátékának egyensúlya adja. Ezek megváltoztatása oroszrulett-szerű lenne, amely gyenge vagy szélsőséges kormányokat juttathat hatalomra.
És miért számít mindez nekünk, akik az Egyesült Királyságon kívül élünk? Azért, mert a brit berendezkedés mindig egy bizonyos biztos pont volt a nyugati világban, és igazodási pontként szolgált a Nemzetközösség számára – és szolgál ma is. Ennek jelentőségét növeli az utóbbi évtizedek legbizonytalanabb nemzetközi politikai környezete és megannyi globális kihívás, melyek közepette a képviseleti demokráciát megkérdőjelező hangok erősödnek – így egyáltalán nem mindegy, hogy jól működik-e a Parlamentek Anyja.
A brit rendszer instabillá válása hatalmas érvágás lenne mind a mi szövetségi rendszerünk, mind minden demokratikus ország számára.
Itt az ideje, hogy William Pitt, Edmund Burke, Winston Churchill és Margaret Thatcher szellemi örökösei összeszedjék magukat – a Konzervatív Párt jövőjénél jóval több múlik rajta.
A szerző külpolitikai és stratégiai kommunikációs tanácsadó, korábban a brit Képviselőházban politikai irodavezetőként dolgozott.
Címlapkép forrása: Hollie Adams - WPA Pool/Getty Images
