Teljesen új helyzet
A június 30-án és július 7-én tartott rendkívüli francia nemzetgyűlési választásokon
olyan eredmény született, amilyenre még nem volt példa az V. Köztársaság 1958 óta tartó történelmében.
Mivel a francia nemzetgyűlési választási rendszer teljesen az egyéni választókörzetekre épül, és az V. Köztársaságban évtizedeken keresztül egy de facto kétpártrendszer működött a jobbközép és a balközép részvételével, így a nemzetgyűlési választások általában egyértelmű többséget eredményeztek az egyik vagy a másik fél javára.
A rendszerben az egyetlen nehézséget a „társbérlet” (cohabitation) lehetősége jelentette, vagyis az, hogy az elnök és a parlamenti többség, illetve az elnök és a kormányzat más színezetű. Ezt a problémát úgy igyekeztek elhárítani, hogy a nemzetgyűlési választásokat rendszerint az elnökválasztás után nem sokkal tartották meg, amikor a „győzteshez húzás” jelensége miatt általában az elnök mögött álló párt abszolút többséget szerzett. Társbérletre eddig mindössze háromszor volt példa az V. Köztársaság történetében.
A jól bejáratott rendszer azonban 2017-ben elkezdett felborulni. Miközben addig konzervatív és szocialista elnökök, illetve parlamenti többségek váltották egymást, Emmanuel Macron érkezése teljesen felforgatta a francia politikai rendszert, és létrejött egy centrista, döntően liberális tömb, amely mind a jobbközépről, mind a balközépről hódított el szavazókat és politikusokat. A hagyományos Szocialista Párt, illetve a gaulleista jobbközép, a Köztársaságiak középpárttá zsugorodtak. Eközben viszont a jobboldalon feljött a korábban Nemzeti Front nevet viselő Nemzeti Tömörülés, amelyet Marine Le Pen szélsőjobboldali pártból szép lassan egy ugyan radikális, de jelentősen mérséklődő néppárttá fazonírozott át.
A 2017-es elnökválasztás második körében a szinte a semmiből feltűnő Macron (korábban szocialista gazdasági miniszter volt) Le Pennel mérkőzött meg, és akkor fölényesen győzött is. Az elnökválasztást követő nemzetgyűlési választásokon a Macron mögött álló Köztársaság Előre párt 350 mandátummal sima abszolút többséget szerzett, míg a Nemzeti Tömörülésnek mindössze 8 hely jutott.
2022-ben már nagyon más képet mutattak a választások. Egyrészt Macron győzelme már korántsem volt olyan fölényes az ismét második fordulóba jutott Le Pennel szemben, mint 5 évvel korábban, másrészt a nemzetgyűlési választásokon az elnöki tábor elvesztette az abszolút többséget: 245 mandátumot szereztek, miközben az abszolút többséghez 289 kellett volna az 577 fős Nemzetgyűlésben. (A Nemzeti Tömörülés eközben 8-ról 89-re növelte mandátumai számát.) Emiatt előbb Élisabeth Borne, majd Gabriel Attal kormánya arra kényszerült, hogy alkalmi koalíciókkal fogadtasson el törvényeket, sőt olyan is előfordult – például az erősen kritizált nyugdíjkorhatár-emelés esetén –, hogy Macronnak a Nemzetgyűlést megkerülve, rendeleti úton kellett keresztülvinnie akaratát. A helyzet már azzal fenyegetett, hogy az egyébként sokszínű ellenzék összefog a kormány ellen, és bizalmatlansági indítvánnyal leváltja.
Erre fel Macron a számára és pártja számára kudarcosan végződő, június 9-i európai választások estéjén feloszlatta a Nemzetgyűlést, és új választást írt ki. Az első fordulóban a Nemzeti Tömörülés nagy győzelmet aratott, de a második fordulóra az egyesült baloldal, az Új Népfront, illetve a Macron mögött álló Együtt jelöltjei a legtöbb helyen visszaléptek egymás javára.
A „köztársasági front” aktiválása meg is hozta eredményét: a Nemzeti Front a harmadik helyre szorult vissza, míg az Új Népfront az első, az elnöki tábor a második helyen végzett.
Csakhogy az abszolút többséget senki nem tudta megszerezni, így egy három-, sőt négyosztatú Nemzetgyűlés jött létre: egyesült baloldal, Macron-féle centristák, a Nemzeti Tömörülés és szövetségesei, Köztársaságiak. A három nagyobb erő között alig van mandátumszámbeli különbség, viszont mindegyik nagyon messze van az abszolút többségtől.
Olyan helyzet ez, ami a modern Franciaországban még soha nem jött létre: koalíciós kényszer alakult ki. Bár a legtöbb európai uniós országban (Magyarország és Málta kivételével) koalíciós kormányzás működik, a francia V. Köztársaság történetében erre még nem volt példa. Nem véletlenül írta Macron a választások után a francia közvéleményhez intézett levelében:
Önök egy új francia politikai kultúra feltalálására szólítottak fel. Mint oly sok európai szomszédunknak, hazánknak is képesnek kell lennie arra, hogy megfeleljen a személyes érdekek leküzdése szellemének.
Joseph de Weck, a Foreign Policy Research Institute kutatója a Politicónak azt mondta, a francia elit nem tanulta meg a hatalommegosztást, a kompromisszumok művészetét és a koalícióalkotást.
Franciaország számára ez egy kormányozhatatlan parlament, más országokban ez egy ugyanolyan normális parlament, mint bármelyik másik
– mondta.
Macron eközben kedden hivatalosan is elfogadta Gabriel Attal kormányának lemondását, amely mostantól határozatlan ideig ügyvezető kormányként fog tevékenykedni. Fő feladata a július 26-án kezdődő párizsi olimpia levezénylése lesz, de törvényjavaslatokat már nem nyújthat be. Franciaországban az ügyvezető kormányok alig pár napig tartanak, de most akár heteken keresztül is elhúzódhat a kormányalakítás. Az ügyvezető kormány mandátumának nincs hivatalos határideje, de ha hosszabb ideig elhúzódna ez az állapot, az idővel súlyos kormányozhatósági problémákhoz vezetne. Egyelőre azonban nem látszik, mikor lehet új kormánya Franciaországnak.
Koalícióalkotási huzavona
Emmanuel Macron említett levelében felszólította a „köztársasági értékeket osztó” pártokat, hogy hozzanak létre egy kormányzóképes koalíciót, hozzátéve, reméli, hogy majd egy ilyen csoportosulásból választhat miniszterelnököt. A felszólítás a Nemzeti Tömörülést és a radikális baloldali Engedetlen Franciaországot leszámítva gyakorlatilag az összes pártra vonatkozott: saját tábora pártjaira, a szocialistákra, a zöldekre és a Köztársaságiakra. Ezek a mérsékelt pártok elvileg valóban létre tudnának hozni abszolút többséget, a gyakorlatban azonban olyan ellentétek feszülnek között, ami lehetetlenné tenne egy ilyen, a balközéptől a jobbközépig tartó szivárványkoalíciót.
A leginkább magától értetődő az lenne, ha a választásokon legtöbb mandátumot szerzett Új Népfront adna miniszterelnök-jelöltet, azonban egyrészt nekik sincs meg az abszolút többségük, másrészt a négy nagyobb és több kisebb pártból álló baloldali összefogás egyelőre képtelen volt megegyezésre jutni egy miniszterelnök-jelölt személyét illetően. Hat lehetséges jelöltet is bedobtak, de végül mind a hatot elvetették.
A baloldali összefogás pártjai közötti ellentétek nem újkeletűek. Az érintett pártok már a 2022-es nemzetgyűlési választásokra is egyesültek Új Ökológiai és Szociális Népszövetség (NUPES) néven, de két évig sem bírták közös koalícióban. A fő ellentét a két nagyobbik erő, a Szocialista Párt és a Jean-Luc Mélenchon-féle Engedetlen Franciaország között húzódik. Az előző koalíciót végül a palesztinkérdés döntötte romba, Mélenchon ugyanis erősen Izrael-ellenes és palesztinpárti politikát képvisel, és nem volt hajlandó terrorszervezetnek nevezni a Hamászt.
Az Új Népfronton belül jelenleg az Engedetlen Franciaország adja a legtöbb képviselőt, 74-et. A Szocialista Párt 59, a Zöldek 28, a Francia Kommunista Párt 9 mandátummal bír, és van még 12, kisebb pártokhoz tartozó baloldali képviselő. Mélenchon pártja azzal érvel, hogy a győztes politikai erő legnagyobb pártjaként őt illetné a miniszterelnök jelölésének joga. A Szocialista Párt viszont azt mondja, mivel az arányos rendszerű EP-választásokon ők nyerték meg a baloldal házi versenyét (harmadikak lettek a Nemzeti Tömörülés és a Macron-tábor után), ezért ők a leginkább támogatott párt.
A vita annyira eldurvult, hogy Mélenchonék végül kijelentették, addig nem tárgyalnak tovább, amíg a szocialisták le nem mondanak arról, hogy ők jelöljenek kormányfőt, és nem teszik világossá, hogy nem egyeznek meg külön a Macron-táborral. A másik három párt – szocialisták, zöldek, kommunisták – erre hétfőn azt mondták, egy közös, párton kívüli jelölttel állnak majd elő, és ezt vitatják meg majd Mélenchonékkal.
Marine Tondelier, a zöldek vezetője az elharapózó viták miatt maga kért bocsánatot a francia néptől, hozzátéve, politikai ellenfeleik popcornnal a kezükben nézik a miniszterelnök-jelölti casting körül kitört botrányt. Fabien Roussel kommunista vezető „siralmasnak” nevezte a tárgyalások helyzetét, megjegyezve, ha nem sikerülne megoldást találni a következő napokban, az „hajótörést” jelentene az egyesült baloldal számára.
Váratlan Macron-győzelem a Nemzetgyűlésben
A nemzetgyűlési választások és a kormányalakítás között történt még egy fontos szavazás, méghozzá a Nemzetgyűlés elnökének megválasztása, amelyre a csütörtöki alakuló ülésen került sor. A szavazás háromkörös: ha az első két körben valaki nem szerzi meg az abszolút többséget, a harmadik körben már egyszerű többség is elegendő Franciaország negyedik legfőbb közjogi méltóságának megválasztásához. A megosztott Nemzetgyűlésben várható volt, hogy csak a harmadik körben születik meg az eredmény.
A házelnökválasztás azért is fontos, mert előrejelzést ad arra, hogy
mikor a politikai nyilatkozatokon túl valóban cselekedni kell, milyen partnerségek születnek az egyes frakciók között.
A szavazáson először hatan indultak: a négy fő tábor mellett a Macron-táborhoz tartozó Horizons párt jelöltje és egy másik centrista, független képviselő is rajthoz állt. Az első kört követően az utóbbi két jelölt visszalépett, majd a második kör után a Köztársaságiak jelöltje is beállt a macronista eddigi házelnök, Yaël Braun-Pivet mellé. Ez a lépés döntőnek bizonyult, ugyanis így Brain-Pivet 220 szavazattal győzött az egyesült baloldal jelöltjével, a kommunista André Chassaigne-nyal szemben, aki 207 voksot kapott.
Ez az eredmény
nagy csapás az Új Népfrontra nézve, ugyanakkor jelentős siker Macron számára.
Matthieu Hocque francia politikai elemző Braun-Pivet győzelme kapcsán azt mondta, hogy ez
valószínűvé teszi, hogy Macron képes lesz miniszterelnököt választani a saját táborából. Franciaország modern történelmében a Nemzetgyűlés elnöke mindig ugyanabban a táborban volt, mint a miniszterelnök, ezért történelmi lenne, ha most nem ez történne.
Ha valóban sikerülne többséget teremteni egy macronista miniszterelnök mögé, az óriási győzelem lenne az elnök számára, aki így
egy teljesen vesztesnek látszó helyzetből stabilizálná a kormányzását, és nem kényszerülne társbérletre.
A nemzetgyűlési választások első fordulója után – mikor a Macron-tábor a harmadik helyen végzett – ugyanis úgy tűnt, hogy akár még a Nemzeti Tömörülés is abszolút többséget szerezhet, és kormányt alakíthat. Aztán meglepetésre a második fordulóban a Macron-tábor második lett, az Új Népfront győzött, a Nemzeti Tömörülés pedig csak harmadik helyre futott be. Most pedig a Macron-tábor harmadikból lényegében első lehet, amennyiben a miniszterelnököt is ő lenne képes adni.
Macron részéről igazi hazárdjáték volt, mikor június 9-én feloszlatta a Nemzetgyűlést, és új választásokat írt ki. Most viszont akár még győztesen is kikerülhet ebből a játékból. Igaz, ez a győzelem relatív, ugyanis tábora 86 mandátumot vesztett az előző nemzetgyűléshez képest, vagyis csak ahhoz képest beszélhetünk sikerről, hogy az államfő akár sokkal rosszabbul is kijöhetett volna ebből a játékból.
A csütörtöki szavazás azt is megmutatta, hogy milyen ellenszenv van a centrista és a jobbközép táborban a radikális baloldal, elsősorban az Engedetlen Franciaország iránt.
Teljes mértékben vállaljuk a felelősségünket. Ez azt jelenti, hogy megakadályozzuk az Engedetlen Franciaországot és azokat, akik zűrzavart csinálnak a Nemzetgyűlésben, hogy hozzájussanak az elnöki székhez
– mondta a szavazás után Vincent Jeanbrun, a Köztársaságiak frakciójának szóvivője. Ahogy tehát a nemzetgyűlési választás második fordulójában a baloldali és a centrista jelöltek visszaléptek egymás javára a Nemzeti Tömörülés győzelmének megakadályozására, úgy most a jobbközép lépett vissza a centrista tábor javára a baloldal győzelmének megakadályozására.
Eric Coquerel, a Mélenchon-párt egyik képviselője szerint a centristák és a jobbközép „játéka” semmibe vette az emberek demokratikus döntését, amely a baloldalt tette meg a választás győztesévé. Ezzel az érveléssel csak egyetlen probléma van: a baloldal pontosan ugyanezt csinálta, mikor visszalépett az esélyesebb macronista jelöltek javára a nemzetgyűlési választások második fordulójában. Az Új Népfront ráadásul úgy lett a legnagyobb politikai erő a Nemzetgyűlésben, hogy a választások második fordulójában az összes szavazat csak 25,8 százalékát szerezte meg, szemben a 37 százalékot elérő Nemzeti Tömörüléssel, de a visszalépéseknek köszönhetően ezzel az eredménnyel mégis elsők lettek, a Nemzeti Tömörülés pedig csak harmadik. Nem véletlen, hogy a második fordulós eredmények ismeretében Le Penék ugyanúgy a demokrácia elárulásával vádolták az egymás javára visszalépő képviselőket, mint most a baloldal a centristákat és a jobbközépet.
Az Új Népfrontnak ugyanakkor még maradt egy eszköz a kezében az eredmény megváltoztatására. A francia alkotmány szerint ugyanis a végrehajtó hatalomban részt vevők, vagyis a kormánytagok nem szavazhatnak a törvényhozásban. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a kormány hivatalosan lemondott, és egyes vélemények szerint az ügyvezető kormány tagjaira nem vonatkozik ez a tilalom. A baloldal szerint 17 ilyen képviselőről van szó, miközben a Braun-Pivet és a Chassaigne közötti különbség mindössze 13 szavazat volt. Az Új Népfront ezért most megóvná a házelnökválasztás eredményét.
Címlapkép forrása: Christian Liewig - Corbis/Corbis via Getty Images
